A Manowart az 1996-os Louder Than Hell megjelenése idején ismertem meg, és elsősorban Eric Adams zseniális hangjának, valamint a nem agyonbonyolított, de fogós és emlékezetes daloknak köszönhetően totál rájuk is kattantam. Szaporán be is gyűjtöttem mindent, ami fellelhető volt a bandától, majd egyik első nemzetközi koncertélményemként láttam is őke...

Úgy 1994 végén, 1995 elején, amikor az Offspring hirtelen a semmiből a világ egyik legnépszerűbb zenekarává vált a Smash album hatalmas slágerei révén, sokan szerintem egy lyukas garast sem adtak volna azért, hogy a banda nem tűnik el ehhez hasonlóan gyorsan a süllyesztőben. Az őrület a következő lemezre valóban csitult egy kicsit, aztán jött az Am...

Ha már a közelmúltban megemlékeztünk a Sleepről és a High On Fire-ről , úgy illik, hogy írjunk valami szépet az új Omról is. Hiszen ez az a minden hétköznapi skatulyán túl helyezkedő duó, amit az egykori Sleep kétharmada (azaz a tagság mínusz Matt Pike) hozott létre, kizárólag dobra és basszusgitárra hangolva, na meg persze énekhangra, de esetükben sok...

Bár Andreas Hedlund minden jel szerint továbbra is ott áll az ezredforduló egyik legnagyobb hatású black/pagan formációja, a Borknagar élén, szép lassan kiszorulni látom a csapat kreatív magjából. Sok egyéb, apróbb történésen kívül ezt a feltételezést erősíti, hogy alig három hónappal az Urd , illetve bő egy évvel a Jordpuls megjelenése után itt a le...

Több mint tizenöt év után az Ugly Kid Joe is úgy döntött, hogy újból megpróbálja. A fiatalabbak kedvéért: e kaliforniai csapat az utolsó hagyományos hard rock/metal zenekarok közé tartozott a '90-es évek első felében, akik MTV-s sikereket arattak. Az Everything About You című kissé bárgyú, de azért igencsak szerethető slágert tartalmazó 1991-es As ...

Az 1994-es Is What It Is óta hatalmas rajongója vagyok Mike Sternnek, és műfajtól függetlenül az egyik abszolút kedvenc gitárosomnak tartom. Ennek fényében talán elnézhető, ha röviden megemlékezem az idei év általam egyik leginkább várt albumáról, a Grammy-díjra hatszor jelölt New York-i gitáros immár tizenötödik lemezéről. Szólólemezei mellett per...

A különféle vendéglátóegységeket előszeretettel látogató szegedi stoner/doom medvék immáron második eljöveteléről számolhatunk be, az első még 2009-es, annak idején írtunk is róla, bemutatkozásnak szinte tökéletes volt, és – ami a legfontosabb - azóta is előszeretettel hallgatom. A Barbearst pedig felírtam arra a listára, ami a legnagyobb magyar re...

Nagy meglepetés senkit nem érhet az új Godsmack albummal kapcsolatban, miután koncert- és feldolgozáslemezről van szó, amelyen semmi új nincs, azaz van, de az olyan, mintha nem lenne. Ráadásul arról a Godsmackről beszélünk, amely nem a meglepetésekről és az irányváltásokról híres. Két év telt el az általam mai napig kedvelt The Oracle megjelenése óta...

Őszintén bevallom, a Periphery neve nem sokat mondott nekem a legutóbbi budapesti Dream Theater koncert előtt, de a Misha Mansoor gitáros nevével fémjelzett marylandi alakulat már az első találkozásunkkor jó benyomást tett rám. Bár az ilyen típusú témahalmozós, jó értelemben vett matekos (nem bírom ki, én is leírom: djent) zenével nehéz elsőre élőben...

Kicsit szkeptikusan olvasom Leif Edling nyilatkozatait arról, hogy a Psalms For The Dead az utolsó Candlemass lemez, hiszen a svéd doomsterek már kétszer is feloszlottak korábban, aztán ugye ehhez képest mégis itt írok most erről a friss produkcióról. Az időzítés különösen érdekes, mivel a doom színtér egyik legpatinásabb zászlóshajója eszméletlen ...

Nos, a Marduk talán a legjobb példa arra, hogy minden ellenük szóló érv dacára egyes dinoszauruszok az ördögnek sem hajlandóak kihalni. Különösen igaz ez a húsevő példányokra, hiszen jól tudjuk, hogy az az életképesebb fajta. Komolyra fordítva a szót: ez itt a tizenkettedik sorlemez a svéd black metal alakulattól, mely az alapverzión tíz tételben, ...

Mindig is bírtam az egykori Spiritual Beggars énekes Janne Christoffersson, azaz JB saját bandáját, a Grand Magust, de igazán komoly kedvenccé csak az utolsó két albummal nőtték ki magukat nálam. Különösen a 2008-as Iron Will sikeredett kiemelkedően erősre, de a 2010-es Hammer Of The North dalait is kedvelem a mai napig, pedig akkor már sokan beléjük k...

Három év telt el azóta, hogy a Nílus hatodszorra is megáradt, s az özönvízszerű pusztítás után nem hagyott mást maga mögött, csak romokat. Ez a zsigeri erő ugyan már korábban is megnyilvánult, méghozzá hasonlóan letaglózó formában, a Those Whom The Gods Detest azonban még így is kiemelkedik a csapat egységes színvonalú életművéből. Pedig akaratlanul ...