Shock!

október 05.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

V/A: Re-Machined - A Tribute To Deep Purple's Machine Head

Noha a Black Sabbath és a Led Zeppelin mellett egyértelműen a Deep Purple játszotta a legnagyobb szerepet a hard rock/metal műfaj születésében a '60-as és a '70-es évek fordulóján, róluk valahogy mindig kevesebb szó esett az utóbbi tizenhuszon-akárhány évben, mint a másik két csapatról. Őszintén szólva fogalmam sincs, mi ennek az oka. Lehet, hogy ha az eredeti Sabbath felálláshoz vagy a maszkos KISS-hez hasonlóan ők is a nagy újjáalakulások korszakában, a nosztalgiabiznisz igazi felvirágzásakor borulnak ismét egymás nyakába, nem pedig bő egy évtizeddel előbb, akkor most más lenne a helyzet... Mivel azonban a Purple a visszatérő 1984-es Perfect Strangers óta folyamatosan aktív volt a színtéren, őket nem lehet szenzációs visszatérőként tálalni, és talán emiatt – a nosztalgiacsapdát zseniális érzékkel elkerülő Zeppelinnel vagy a mindig jó ütemérzékkel összeboruló Sabbath-tal ellentétben – valahogy nem is számítanak annyira menő brandnek, mint az említettek, akármilyen hülyén is néz ki ez így most leírva.

megjelenés:
2012
kiadó:
Classic Rock / Eagle Rock Entertainment
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Az utóbbi időszakban ugyanakkor mintha némi változást érzékelnék ezen a téren. Határozottan az a benyomásom, hogy az utóbbi hónapokban mindenfelé több szó esik a Deep Purple-ről, mint a korábbi években, és ebben szerencsére nem egyedül Jon Lord tragikus júliusi halála játszik szerepet. Ez a Classic Rock magazin által összeszervezett, az 1972-es Machine Head album negyvenéves (!) jubileuma tiszteletére kiadott grandiózus tribute lemez is azt mutatja, hogy a helyzet lassanként mintha fordulóban lenne. Ráadásul mivel a legtöbb hasonló vállalkozással szemben ezen a válogatáson nem a '80-as évek másodvonalbeli hajmetalosai játsszák a klasszikus dalokat szolgai módon, olcsó hangzással, jogos a felfokozott érdeklődés is, ami az anyagot övezi. Nem minden felvétel ide készült, pár átdolgozást már ismerhetünk korábbról, de ez aligha zavar majd bárkit, és nem is lényeges. Eleve arról az albumról beszélünk, amelyen minden idők bizonyára legtöbbet játszott hard rock dala is ott figyel, benne minden idők bizonyára legismertebb riffjével... Ennek megfelelően persze az sem túl meglepő, hogy mind a Smoke On The Water, mind a másik emblematikus nóta, a Highway Star kétszer szerepel rajta, egy-egy változattal mintegy keretbe fogva az eredeti számsorrendű feldolgozásokat.

Az indítás ezúttal Carlos Santanáé és a Papa Roach frontember Jacoby Shaddixé, akiknek e Smoke változata két éve már szerepelt a mexikói mester rockos feldolgozásalbumán. Csak ugyanazt tudom róla mondani, amit akkor: korrekt, de ennyi. Santana nyilvánvalóan minden körülmények között fantasztikusan gitározik, Jacoby is jól énekel, de az a pár extra latin ritmus nem ad más karaktert a dalnak, ezen túlmenően pedig semmi érdekes nincs ebben a letisztult hangzású utánjátszásban. Különösebben a Chickenfoot sem nyúlt bele a Highway Starba, ez az élő verzió mégis állat: Joe Satriani – aki ugye a '90-es évek első felében, Ritchie Blackmore kilépése után egy ideig ki is segítette a Purple-t élőben – gitárja gyilkos módon szól, de Sammy Hagar is óriásit énekel (már-már gyanúsan óriásit...). Ez bizony tökéletes átdolgozás: maximálisan hű az eredetihez, de mégsem pont ugyanolyan.

Chad Smith a Maybe I'm A Leóban mindjárt dupláz is nagy haverja, egy ex-Purple tag, Glenn Hughes oldalán, és mondani sem kell, ebben a leosztásban sem vallanak szégyent. Valami iszonyat feszesen, a Glennre jellemző funkos, mocskos dögösséggel szólal meg a kezeik alatt a dal, az embernek egyből a padlón csattan tőle az álla, és hát ugye Hughes is úgy énekel, ahogy csak ő tud... Luis Maldonado gitáros szintén maximális pontszámot érdemel, kis híján elfüstöl a kezében a hangszer. A Black Label Society Pictures Of Home-ja szintén libabőrösen erős lett. Zakk Wylde kis túlzással Pride & Glory dallá formálta minden idők egyik legfeelingesebb Purple nótáját, vagyis a saját stílusában, groove-osabban és kicsit belassítva, alaposan átformált hangszerelésben vezeti elő, a hangulat azonban tízpontos, azt pedig imádom, amikor Zakk így énekel. Olyannyira elementáris ez a verzió, hogy a Kings Of Chaos Never Before-ja nem is igazán tűnik utána érdekesnek, pedig ebben a formációban sem pitiáner arcok feszülnek a hangszereknek: Steve Stevens gitározik, Duff McKagan a basszer, Matt Sorum dobol, a többek között Joe Bonamassa mellől is ismert Arlan Schierbaum hozza a billentyűs témákat, a mikrofonnál pedig Joe Elliott áll a Def Leppardból. A nóta dallamos húzása így is megmaradt, valahogy mégis ugyanazt érzem, amit Santana Smoke-jánál: minek hallgassam meg még egyszer valaha is ezt a verziót, amikor ott az eredeti?

Persze minden relatív: a The Flaming Lips Smoke On The Waterje bizony olyan, aminek hallatán az ember visszasírja a szolgai és izgalommentes utánjátszásokat. Értem én, hogy nem akarták sokezredszerre is ugyanúgy elővezetni a dalt, aminek riffje még így, negyven év távlatából is minden fiatal gitárosnál az elsőként elsajátított témák közé tartozik, de ez az idióta space-effektekkel megtűzdelt, végtelenül béna módon szétbarmolt, nevetséges robothangú énekkel ellátott változat bizony legfeljebb az eredeti meggyalázásaként értékelhető. A gitárszólót helyettesítő valamiről meg inkább ne is ejtsünk szót, egyszerűen bűncselekmény ilyet művelni Ritchie Blackmore futamaival! Nincsenek illúzióim: lesz egy réteg, amelyik szerint kizárólag ez a darab ér valamit erről az egész vállalkozásról, de ettől ez még bizony úgy botrányos, ahogy van. Még szerencse, hogy utána Jimmy Barnes és Joe Bonamassa monstre, 9 perc fölé kúszó Lazyje következik, amiben ismét egy igazi gitárzseni feszül neki a hathúrosnak, és Barnes is megalázóan jól énekel benne. Valódi gyógyír a fül számára a The Flaming Lips után...

A földkerekség két legnépszerűbb metal bandája pikáns módon egymás után kapott helyet a kollekción. Az Iron Maiden Space Truckin'-ja igazából semmi különlegességet nem nyújt – nagyon jó zenészek játszanak egy nagyon jó dalt az elvárható színvonalon, és ennyi. Maga a felvétel egyébként a 2006-os A Matter Of Life And Death album idején készült, vagyis a hangzása is olyan nyers és spontán, mint azé a lemezé volt, beleértve ebbe az éneket is. Bruce Dickinson totál gillanes üvöltéseinél persze muszáj mosolyogni, ezek bizony nagyon ülnek. Aztán sajnos a Metallica When A Blind Man Cries-a véget vet a jókedvnek... Előrebocsátom: kimondottan nehezen tolerálom a küldetéstudatos Metallica-fikázókat, akik az elmúlt másfél évtized hibái miatt már James Hetfieldék múltját is elvitatják, és a Ride The Lightning vagy a Master Of Puppets kapcsán is legfeljebb annyit képesek megjegyezni, hogy „jó, de élőben mennyire szar dobos már Lars Ulrich!" Viszont tény, hogy az említett hibák némelyikét a Metallica a mai napig nem volt képes belátni, és ezért időről időre belesétálnak bizonyos csapdákba. Valaki például igazán megmondhatná végre nekik, ami egyébként már a Load első ilyen irányú kísérleteinél is egyértelmű volt, vagyis hogy egyszerűen gyárilag képtelenek élvezhetően bluesosan játszani... Márpedig ez az eredetileg a Never Before kislemez B-oldalán szerepelt dal sajnos lényegesen mást kíván meg, mint amiben a Metallica igazán jó, és hiába atom a hangzás, ha egyszerűen olyan lélektelenül vezetik elő a dalt, amit rossz hallgatni. A kezdéssel még nincs is gond, ám az első gitárszólónál már kikerekedik az ember szeme, ezt ugyanis olyan fakezű, iskolás módon hozza alighanem Hetfield, ami egy gimizenekarban simán elmenne, a világtörténelem leghatalmasabb metal csapatától azonban finoman szólva is ciki. A másik gyenge pont az ének: James biztos roppant finoman és érzékenyen akart énekelni, de erre sajnos csak egy néhány hangos terjedelemben képes, amit minduntalan el is szokott felejteni. Így aztán teljesítménye sajnos csak arra elég, hogy a '90-es évek végén produkált legtermészetellenesebb erőlködéseit idézze vissza velük. Ez a feldolgozás ebben a formában sajnos nem jó, pedig a Metallicának már csak Lars jól ismert Purple fanatizmusa miatt is bérelt helye volt ezen a kollekción, és nyert ügyük is lehetett volna valamelyik rockosabb nótával. Példának okáért mindjárt lenne is egy tippem a megálmodók felé, kiknek kellett volna odaadni a Smoke-ot a Flaming Lips helyett...

Az anyag bónusza a második Highway Star, ami a hírek szerint teljesen spontán módon állt össze az utolsó pillanatban: Jon Lord halálhírére Glenn Hughes feltárcsázott pár cimborát, aztán hadd szóljon. Így aztán a gitáron Steve Vai, a doboknál ismét Chad Smith, a billentyűknél pedig a jazzes vonalon mozgó Lachlan Doley szegődtek Hughes társául. Lehet ez rossz? A választ rád bízom... Vai olyan modern, mélyen dohogó megszólalással nyomja a riffeket, amit az ember egyből kísér is a léggitáron, jellegzetes ufószólóit is a megszokott elmebeteg módon hozza, Hughes meg természetesen itt is istenként énekel. Nem is tudom eldönteni, hogy ez a változat tetszik-e jobban, vagy a Chickenfooté.

Mint a fentiekből is látszik, a lemez színvonala többnyire bőven az efféle anyagoktól elvárható szint felett mozog, vagyis összességében csakis dicsérni tudom a Re-Machined ötletgazdáit. Az eredeti albumot nyilván nem helyettesítheti egy efféle tribute, de a cél ilyenkor nyilván nem is ez. Csak remélni tudom, hogy lesznek olyanok, akik talán éppen e válogatás miatt kezdenek majd el megismerkedni a Deep Purple páratlan életművével, és látok is erre némi esélyt. Elvégre annak idején az első Nativity In Black is elég sok emberrel ismertette meg a mindenható Black Sabbath erejét...

 

Hozzászólások 

 
#7 Trollmagnet 2012-09-22 04:10
Nekem bejött a Metallica verziója, korábbi nyilatkozatok alapján lehetett is számítani rá, hogy "elmetallicásítj ák" a számot, de szerintem pont ettől jó feldolgozás ez
A többi szám is nagyon korrekt, leszámítva ezt a Flaming Lips-es elvont elektropopra hasonlító nagyon művészi valamit, tényleg meggyalázták a számot, abszolút nem illik erre a lemezre. Az egyik nagy kedvencem még a Jimmy Barnes és Joe Bonamassa féle Lazy, k*rvajó lett. A Maidentől többet vártam, de még így is elmegy. a Chickenfoot is jóféle, Zakk-ék verziójából hiányolom a tempót, de az is elmegy, Santana bácsi is hozta a kötelezőt meg Duffék is. Glenn Hughes pedig nemhiába énekelt még a DP-ben is.
Idézet
 
 
+2 #6 Metal 2012-09-21 21:46
a metallica sokkal inkább grungeos volt mint bluesos.
Idézet
 
 
+3 #5 Equinox 2012-09-19 21:40
Idézet - Tóth József:
Ja ,és ha Highway Star akkor még mindig a Metal Church az etalon,vetekszi k az eredetivel!

Igaz. Nagyon spontán. Látszik h bepiálásból lett aztán "vegyük már fel a szórakozást" Meg kell hallgassam ezt a tribute-ot, kíváncsi vagyok, ki mit tudott hozzátenni ehhez az alapműhöz.
Idézet
 
 
+5 #4 Tóth József 2012-09-19 21:19
Ja ,és ha Highway Star akkor még mindig a Metal Church az etalon,vetekszi k az eredetivel!
Idézet
 
 
+3 #3 Tóth József 2012-09-19 21:00
A Lipset már kigyomláltam a lemezről,a többi szám nagyon jó.Kellemes meglepetés!
Idézet
 
 
+5 #2 Motorbrteath 2012-09-19 14:46
Teljesen egyetértek, én kifejezettem imádom a 'tallica jammelős, bulesos dolgait és James ilyenféle dalolását. De hát ízlések és pofonok...
Idézet
 
 
+9 #1 bogar 2012-09-19 11:33
Érdekes. Még nem hallottam az egész lemezt, de a Metallica átiratot igen, és én konkrétan eldobtam az agyam tőle. Nem vagyunk egyformák! :-)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.