Shock!

október 01.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Chris Robinson Brotherhood: Big Moon Ritual

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, volt egy zenekar. Úgy hívták, hogy Black Crowes. Két okból is érdemes emlékezni rájuk: egyrészt, mert ha elkapták a fonalat, igazán remek zenét játszottak (és jobbára bizony elkapták), másrészt pedig pályájuk ékes bizonyítéka annak, hogy mennyire nem elég a sikerhez önmagában az, hogy remek zenét játszol. Hogy mennyire kell hozzá az is, hogy jó időben legyél a jó helyen (és emellett még külön szerencséd is legyen). A Fekete Varjak mázlifaktora kezdetben igen magas értéket mutatott, jó volt a menedzserük, a marketingjük, a kiadójuk, szerették őket a rockrádiók és az akkor még mindenható MTV is, ugyanakkor azt sem lehet elhallgatni, hogy bizony mind az 1990-es Shake Your Money Maker debüt, de még inkább az 1992-es The Southern Harmony And Musical Companion lemez tízpontos muzsikát tartalmazott. A szabadság amerikai változata volt ezekbe a korongokba préselve, és ezt a Rolling Stonestól eredeztethető, de időközben tipikusan jenkivé alakított jammelős-zongorás-herflis-ultrafeelinges rock and rollt sokan nyomták akkoriban, de annyira jól, mint a Robinson tesók bandája, igazából szinte senki. A lemezek milliószám keltek el, a turnék egyre nagyobbakká váltak, a pénz egyre csak dőlt, a nők elaléltak, a piásüvegek kiürültek, szóval futott a szekér.

megjelenés:
2012
kiadó:
Silver Arrow Records
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 3 Szavazat )

És a vicc az, hogy sokkal-sokkal később, túl sötét-komor (Amorica, Three Snakes...), vagy épp egyszerűen csak gyengébben sikerült (By Your Side, Lions) lemezeken, feloszláson és újjászületésen, a Varjak utolsó két munkája, de különösen a Warpaint, ugyanolyan jó zene volt, mint a kezdetek kezdetén, csak épp másképp. Sokkal fanyarabban, melankolikusan, öregebben, countrysan, bluesosan, bölcsen. Viszont ez már – kis túlzással - tizedannyira sem kellett az embereknek. Mert addigra a sok egyéb tényező nem volt jelen, meg persze csak úgy mellékesen, megváltozott az egész zeneipar képe is.

És a Chris Robinson Brotherhood Big Moon Ritual lemezét ennek tudatában kell nézni: adva van egy testvérével, egyben fő szerzőtársával mindörökké kutya-macska barátságban lévő (és vele egy ideje már nem is beszélő), nagy szakállú, hosszúhajú, csapzott hippi, akinek a torka vaskos aranyrögöket rejt, ráadásul abból a fajtából, amelyik az idő előrehaladtával csak egyre jobb lesz. Megtapasztalt ő már sok mindent, túl van hullámhegyeken és völgyeken, volt már multimilliomos rocksztár, híres színésznő kvázi-celeb férje, de megélt nehéz időket is, és nem is nagyon akar már mást, csak azt, hogy hagyják neki, hogy a saját zenéjét játssza. Erről szól ez a lemez, a naplementében hazatérő, megfáradt vándorról, aki arra kéri kedvesét, hogy húzza be a függönyöket, mert többé már látni sem akarja az országutat (ahogy azt Chris a Star Or Stone-ban bánatosan énekli).

Ez az örömzenélési vágy nyilván szép és becsülendő dolog, csak épp magában hordozza annak a veszélyét, hogy külső kontroll nélkül elég öncélúvá fog válni. Olyasmire gondolok, minthogy a lemezen mindösszesen hét szám van, de az összjátékidő meghaladja az egy órát, anélkül, hogy ezt igazándiból bármi is indokolná. A hát dal ugyanis dinamikailag voltaképpen teljesen egyforma, hol bluesosan, hol countrysan merengőre vett lassú folyású, keserédes opuszok, nyomokban pszichedéliát tartalmazva, amik ringatnak, sodornak magukkal véget nem érőn, és hiába dajkál, pihentet ez a hullámzás, ha egy jó félóra után bizony már kimondottan álmosít is. Kis túlzással tényleg csak az különbözteti meg a hét-tizenkét perces szerzeményeket egymástól, hogy jobban pislákol-e bennük valami energia (Tulsa Yesterday, Rosalee, Tomorrow Blues, vagy a legjobban sikerült Reflections On A Broken Mirror), vagy épp teljesen megadják magukat valami fásult nyugalomnak (Star Or Stone, Beware, Oh Take Care, One Hundred Days Of Rain).

Robinson persze szívbe markolóan dalol, tiszta és erős hangja gátakat nem ismerőn tölti be az amúgy is szellős teret, gitáros társa, a számomra nem ismerős Neal Casal is szépen teljesít, nem különben az ex-Crowes-tag Adam MacDougall szintis, tényleg öröm hallgatni a szólókat is, csak éppen egy kicsit sok van belőlük, túlzottan hosszúra nyújtva. Így aztán sajna nem tudok szabadulni egy különös hiányérzettől: minden esetben, mikor azt hittem, hogy na ez az, itt és most kell jönnie egy olyan zongorás boogie betétnek, ami a Black Crowesban annyiszor ragadott magával, hát éppen akkor jött a legnagyobb punnyadás, mint például a Rosalee középrészében.

Gyönyörű tisztán szóló és fájdalmasan szép melankóliájú anyag lett a Big Moon Ritual, egy hosszú és fárasztó nap végén kimondottan jól esik hallgatni, mert pihentet és kikapcsol. Máskor viszont szinte bosszant az üresjáratok tömege, és ez még akkor is így van, ha Chris Robinson hangját továbbra is imádom. Újabb példa az örökérvényű tételre: a kevesebb néha több. A hét pontban minden szimpátiám benne foglaltatik, emellett abbéli reményem is, hogy a lemezzel együtt rögzített dalokat tartalmazó, nemsokára megjelenő The Magic Door tartalmazza majd az energikusabb darabokat.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.