Rokonszenvezem a Destructionnel, méghozzá nagyon is. Kevés régi, ’80-as évek-beli banda produkált olyan stabil, ingadozásoktól mentes működést, mint amilyenre ők képesek voltak Schmier ’90-es évek végén történt visszatérése óta: nem ünnepeltették magukat úton-útfélen feleslegesen, ellenben folyamatosan kiturnézzák a belüket, menetrendszerűen hozzák ki az új lemezeket, és távol áll tőlük az áporodott nosztalgiázás is. Ahogy arról két éve Budapesten is meggyőződhettünk, a trió ma már simán megteheti azt is, hogy elsősorban a késői témákra építi a koncertprogramot, nem pedig a thrash hőskorának alapvetéseire, és ez bizony nagy fegyvertény. Arról meg már inkább nem is beszélek, mekkora különbség tapasztalható Schmier, Mike Sifringer és a mindenkori dobos mostani, illetve a korai felállások hangszeres felkészültsége között…




























