Shock!

Az idén negyedszázados jubileumát ünneplő holland death/doom veteránok mondhatni sokadvirágzásukat élik mostanság, bár igazság szerint a jelenlegihez hasonló megbecsülésben a klasszikus, '90-es évek eleji hőskor óta nem lehetett részük. A 2007-ben Martin van Drunen vokalistával és Paul Baayens gitárossal újjáalakult csapatot szinte azonnal keblére ölelte a régisulis halálfém-tábor, és szerette nagyon a kilenc év hallgatás után kiadott friss hallgatnivalót, a Death... The Brutal Way albumot. A már említett Rack/Last One... éra hangzásáért felelős Eric Daniels az Asphyx ezredfordulón bekövetkezett, sokadik földbeállását követően már nem tért vissza a csapatba, így a riffkovács szerepre a szintén nemzeti deathrash intézménynek számító Thanatosból igazolták le Baayenst, aki azóta is hibátlanul mondja fel a kötelezőt a híveknek.

Az irány tehát már a visszarendeződést követő, 2009-es albumon adott volt, az idei, nyolcadik sorlemezre azután bevallottan kiadták a vissza-a-jövőbe jelszavát. A keverésért felelős Dan Swanö segítségével végrehajtott hátraarc bő háromnegyed órában, 10 tételben tárgyiasul a Deathhammer képében. Az atmoszféra kiteljesítése érdekében lejjebb hangolták a gitárokat, a tempó általában kimértebb, mint a Death... albumon volt, van Drunen összetéveszthetetlen hangja pedig minden korábbinál jobban összefonódik a zenével. A ritmusszekcióban új arc a bőgős (Alwin Zuur), aki remekül él együtt az alapember Bob Bagchus dobossal. Egyben van, egyfelé húz a csapat, még ha hátrafelé is... ezt rónám fel nekik legutoljára. Egy bögrényi, tömény, fekete Asphyx-főzet – nézzük, mennyire fogyasztható élvezettel!

Bajban vagyok, amikor azt kell megfogalmaznom, számomra mi hiányzik innen. Kompakt, a maga nemében tökéletesnek tetsző alkotás a Deathhammer, mely maximálisan kiszolgálja a közönségét, ugyanakkor nem mutat tovább önmagánál. A körfűrésszel aprító halálmadár tételek között szabályszerűen érkeznek a doomos lassulások, jól is áll mindez a csapatnak, naná, régóta így csinálják már, hitelesek ebben, ugyanakkor az egész nem marad igazán emlékezetes. Az As The Magma Mammoth Rises dal lezárásképpen pedig itt különlegesség, amúgy csupán egy korrekt Bathory/Immortal tribute. Baayens (kétségtelenül minőségi) alapozása mellett szívesen látnék egy ízesen odamondogató szólógitárost, habár a számomra csúcspontot jelentő Der Landserben éppen egy ilyen, hangulatos, az összképet kellemesen színező szólószerűség található. Van Drunen láncra vert csaholása a másik fájó pont – az én olvasatomban sem kifejezett extrémitást, sem erőt nem hordoz.

Összességében a mai Asphyx egy őszinte, minden fronton egyformán erősen teljesítő banda, akik a jelen, számukra nagyon kedvező klímában megérdemelten kerülnek helyzetbe. Ettől még azonban a katarzis elmarad, és ha egy igazán izgalmas, old school anyagot keresünk majd az év végi visszaemlékezésnél, valószínűleg nem a Deathhammert vesszük majd le a polcról. Jut eszembe, hol marad már az új Bolt Thrower?