Shock!

szeptember 29.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Torche: Admission

torche_cA floridai Torche szabálytalan zenekar. Legutóbbi két lemezük megmutatta, hogy – ha akarnak – tudnak nagyon dallamosak (Harmonicraft), vagy akár bitang súlyosak (Restarter) is lenni. De a legjobbak persze akkor, ha ez a két összetevő makulátlanul vegyül össze a jobb híján még mindig a stoner/sludge színtérre helyezhető négyes muzsikájában. Mint ahogy például most is teszi.

A négy évvel ezelőtti Restarter óta történt némi átrendeződés a csapat soraiban: az egyetlen ingatagabb poszt, a ritmusgitárosé ezúttal is megingott, azonban Andrew Elstner 2016-os távozását követően némileg meglepő módon úgy döntöttek, hogy Jonathan Nuñez átvált az addig nyüstölt basszusról – állítólag kilenc napja volt az újabb turné előbb betanulni a teljes repertoár gitártémáit –, és inkább új basszert igazoltak le Eric Hernandez személyében. Márpedig az új fiúkat elég rendesen megbecsülik errefelé, olyannyira, hogy Hernandez legelső dalötletéből fejlődött ki az a Slide, ami az egész Admission lemez beharangozójául szolgált. Egyébiránt valóban igen pofás darabról van szó, ráadásul full olyan, mintha a Helmet Betty lemezéről maradt volna le valami fatális véletlen folytán. Később hasonlóan helmetes lesz még a remek Reminder is, meg az egy fokkal kevésbé remek Extremes Of Consciousness is. Én pedig imádom a Helmetet.

megjelenés:
2019
kiadó:
Relapse
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Mint ahogy azt is szeretem, ha valami olyan, láncaitól elszabadult vadállatként tör rám, mint a nyitó From Here, hogy éppen az olyan belassult súlyozásokat se feledjem, mint az anyag leginkább eltalált keménykötésű slágere, a Times Missing, vagy az On The Wire. Persze a Torche-nak – és így az Admissionnek – van egy másik oldala is: ahol inkább a dallamok uralkodnak, mint mondjuk a Submission/Admission kettősében. Ez utóbbi amúgy elmenne egy dallamosabb korszakát élő, éteri hangokkal/hangulatokkal játszó Killing Joke-slágernek is, ráadásul Jaz Colemanék hatása felbukkan az alig másfél perces What Was-ban is. És a Torche persze nem lenne Torche, ha a lemez legvégét nem úgy oldották volna meg, hogy a föld alól bugyborékoló, pokolsötétségű Infiernót ne az a Changes Come követné, ami kábé a leginkább földtől elrugaszkodott darabja a tizenegy tételes, minden lemezükhöz hasonlóan negyven perc alatt maradó Admissionnek.

A leginkább joviális tesitanárnak kinéző Steve Brooks – aki maga is szabálytalan figura, hiszen ebben a vitán felül elég maszkulin közegben nyíltan felvállalja, hogy ő bizony előbb markolná meg Thor kalapácsát, mint hogy behálózza a Fekete Özvegy – által vezetett társulat ezúttal sem tudott hibázni, sőt saját közegében ez a dalcsokor bizony ott van az év legjobbjai között. A hangzásért ezúttal nem az ezeréves cimbora, a Converge-gitáros Kurt Ballou felelt, hanem maga Jonathan Nuñez, így aztán nem is csoda, hogy elsődlegesen a gitárok porszívóznak olyan intenzitással, mint szegény Robin Williams a Mrs. Doubtfire-ben. Egy ilyen lemeznek valahogy így is kell szólnia.

A Torche még mindig szabálytalan zenekar, én pedig még mindig szeretem a szabálytalan dolgokat.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.