Shock!

Úgy tűnik, hosszabb szerelem lett Till Lindemann és Peter Tägtgren kapcsolatából, a már négy éve megjelent Skills In Pills után immáron németül kaptuk meg az újabb emésztgetnivalót. Igazság szerint meg is lepett, hogy (máris!) négy év eltelt a két lemez között, fejben úgy két-három évre saccoltam, valahogy mostanában mintha legalábbis Usain Bolt loholna az idő nyomában.

Egyszerű az oka, hogy miért váltott Lindemann németre: a duó 2018-ban a Jancsi és Juliska német megfelelőjének (Hänsel und Gretel) egy színpadi változatán dolgozott (amelyben Till Phantom szerepében tűnt fel), így a nyelv és a téma adott volt, bár persze a két fiatalember észjárásának megfelelően bizarr formában. Valószínűleg könnyebben is ment németül a szójáték abban a trükkösen beteges és perverz gondolatvilágban, ami Till Lindemann busa fejét belülről kitölti. Kicsit sajnálom is a nyelvváltást, meg nem is: igaz, hogy sokkal jobban áll Tillnek a német, mint az angol, viszont így önkéntelenül is sokkal rammsteinesebb lett az összkép, kicsit jobban összemosódnak a határok.

Zeneileg egyébként nagyjából ugyanazt a vonalat követik, mint legutóbb, nem fognak kibújni ennyi évtized után a bőrükből, így sok zenei meglepetésre ne számíts, a lemez nagyobb része jellegzetesen tägtgrenes téma, amelyben helyenként rammsteines ízeket is kapunk. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy itt-ott a fűszerezés németes, de a zene alapja svéd. Az eddig kiadott ultrabeteg klipek láttán, főleg a cenzúrázatlan Knebel miatt már én is felvontam a szemöldököm, de hát ki állhat útjába a művész önmegvalósításnak, én biztos nem fogok. És nem tudott nem feltűnni, hogy a két baltával faragott, jóképű srác mellé egy hasonló fizimiskájú harmadik tag (?) érkezett: Rolf Peter Invar Storm, azaz Peter Stormare, akit filmekből, sorozatokból már jól ismerhetünk, de a zenéhez is volt már némi köze, meg úgy tűnik, lesz is, hiszen úgy pletykálják, hogy gitárosként is csatlakozik a formációhoz. Nagy kár, hogy februárra eső, jövő évi rövid turnéjuk bécsi állomása már sold out, vélhetően a többi helyszín is reménytelen.

Mivel egy adott témára fűzték fel a lemez nagy részét – bár igazából tudni sem akarom, merre vitték az eredetileg sem túl kedves Jancsi és Juliska sztorit –, a zene is történetszerűbb, így nem fog elsőre hatni. Bevallom, nekem elsőre csalódást is jelentett, és még mindig nem tudtam TELJESEN megbarátkozni a lemezzel, noha benne van a pakliban, hogy majd jóra hallgatom. Megvannak persze a kedvenc pillanataim, de olyan magával ragadó dalt itt nem fogsz találni, mint anno a Children Of The Sun volt. A néhány zsigeribb számtól eltekintve odafigyelősebben kell hallgatni a lemezt, de azért tény, hogy nem kell toolos mélységeket keresni a lassabb tételekben sem, tangó ide vagy oda. A deluxe verzióról teljes mértékben kilóg a Mathematik című dal, amelynek csupán az az oka, hogy nem tartozik az említett történethez, hanem még egy német, Haftbefehl nevű rapperrel készült (a lemezre a nélküle felvett verzió került fel), és szerény német nyelvtudásommal is megütköztem a szöveg finoman szólva idétlenségén, ötvenpluszos emberektől ezt nem nagyon tudom hova tenni, de biztos van valami olyan háttértörténete, amit nem ismerek. A végére meg az Ach So Gern Pain-féle verziója is felkerült, így lett tizenhárom dal a végeredmény, legalábbis a hosszabb verzión.

Nem igazán tudom, hová fut majd ki ez a történet, simán előfordulhat, hogy pár turnékört össze tudnak hozni, legalábbis ha sikerül egyeztetni a sok más futó projektjükkel, na meg Stormare-rel, ha már ő is hangsúlyosabb szerepet kapott. Biztos, hogy emberközelibb is lesz a produkció, mivel még közel sincsenek rammsteini magasságokban, valószínűleg nem is lesznek. Szóval egy jófajta, bensőséges hangulatú Lindemann-koncertre nagyon vevő lennék, de hiába vagyok elkötelezett rajongó, az F & M nálam egyelőre megállt hét pontnál.