Shock!

Végérvényesen kijelenthetjük: Rob Halford valamiért vonzódik a karácsonyi tematikához. A Judas Priest frontembere tíz évvel ezelőtt már kiadott egy ünnepi albumot Winter Songs címmel, most pedig megérkezett a folytatás azonos koncepcióval. Ebből fakadóan a hangulat is rímel a múltkorira. A különbség annyi, hogy 2009-ben felvontam a szemöldökömet a dologra, ma meg már nem teszem. Nem azért, mintha a Celestial annyival többet adna, mint a Winter Songs, hanem vélhetően az eltelt tíz év játszik közre ebben. Rob ugyebár örökifjú, én viszont biztosan nem leszek már fiatalabb, és ma már nemhogy nem zavar ez az egész, de különösebb ingerenciát sem érzek a miérteken töprengeni. Voltaképpen miért is kellene alaposabb indok egy ilyen anyaghoz az elején említettnél, miszerint Rob Halford valamiért vonzódik a karácsonyi tematikához? Ehhez volt kedve, megcsinálta. Aki akarja, meghallgatja, aki nem akarja, nem hallgatja meg.

Egy lényeges eltérés azért akad itt a Winter Songshoz képest. Miközben azt a lemezt a Halford bandanév és logó alatt, ráadásul meglehetősen szerencsétlen módon a III alcímmel hozta ki Rob, itt most szó sincs ilyesmiről, mert Rob Halford With Family & Friends néven fut a projekt. Vagyis senkiben sem keltik azt a tévképzetet, hogy az anyag a Resurrection meg a Crucible folytatása lenne, mint ahogyan 2009-ben első blikkre akár ezt is hihette a gyanútlan Priest-fan. Ráadásul az elnevezés jelen esetben szó szerint értendő, itt ugyanis nincs Roy Z, Bobby Jarzombek meg Mike Chlasciak, az énekes társai a felvételek során dobos testvére, Nigel, unokaöccse, Alex Hill basszer – Ian Hill fia –, illetve nővére, a csengettyűkkel közreműködő Sue voltak, meg két ismeretlen gitáros, Robert Jones és Jon Blakey. A finoman szólva sem Halfordhoz, hanem inkább Ripper Owenshez passzoló, kétfilléresen gagyi borító és a családi kaláka ténye persze nem vetít előre túl sok jót, de az album összességében abszolút nem gáz. Már persze amennyiben nem vársz tőle többet annál, amit egy efféle lemez adni tud.

A 45 perces anyagon – az intrót és az outrót nem számítva – két saját dal és nyolc örökzöld átirata kapott helyet. A sajátok közül a nyitó Donner And Blitzen az erősebb, ez amolyan békebeli Priest-feelinget, vagy még inkább a Halford zenekar valódi harmadik nagylemeze, a Made Of Metal elődeinél nyuggeresebb, de azért szerethető vonalát hozza: semmi nagyon extra, viszont húzós a tempója, Robot meg bármikor jó hallani. A Morning Star ezzel szemben egy emelkedettnek szánt, de különösebb tetőpont nélküli lassú darab, meglehetősen felejthető. Az átiratokon nem megyek végig egyenként, de a God Rest Ye Merry Gentlemen például érdekes, mert a kezdőriff totál klasszikus, randys Ozzy, így aztán jópofa a kontraszt a szintén bő évtizedes We Wish You A Metal Christmas válogatáson szereplő változattal szemben, ahol ugye Tony Iommi és Ronnie James Dio klasszikus Heaven And Hell-érás Sabbathot gyúrtak a dalból. A Deck The Halls meg a Hark! The Herald Angels Sing a gyorsabb ritmusok mellett is elég viccesek így, de érezhetően nem is szánták őket komolynak, szóval nincs velük nagy gond. De az atmoszférikus, feelinges Away In A Manger vagy az epikusra vett Good King Wenceslas azért lényegesen erősebbek.

Mivel Halford 68 éves, érthető módon nem nagyon sikoltozik már, hangja azonban ma is mágikus, megragadja és nem ereszti a hallgatót – klasszikusan azon kevés énekes egyike, aki akár az ábécét is dalolászhatná, jó eséllyel az is értelmesnek tűnne tőle. A hangszeres szekció a kötelezőt hozza: Nigel Halford nyilván messze nem Bobby Jarzombek, de ezek a dalok nem is kívánják meg ezt, a gitármunka pedig nem kiugró, de nem is marad léc alatt. A hangzással sincs probléma.

Legutóbb pontoztam, most nem fogok, hiszen deklaráltan és egyértelműen soron kívüli különlegességről van szó, amelynek nincs kihatása Rob egyéb tevékenységeire. Természetesen egy ilyen típusú album meglehetősen behatároltan tudja csak kifejteni a hatását úgy időben, mint minden egyéb tekintetben, de ennél azért léteznek sokkal-sokkal rosszabb karácsonyi giccsek is.