Furcsa egy zene, az már biztos. A Microscopic View első szembetűnő jellegzetessége a hangzás, mely amint Bill Metoyer (Slayer) producer neve szóba kerül nem is lesz annyira meglepő. A háromtagú zenekar elég sokféle síkon keveri muzsikáját, szeretnek ingázni különféle stílusok között, ötvöznek itt mindent.
Eddigi legbrutkóbb megszólalású anyagát adta ki a budapesti modern doom/death banda. A Nadir előtt se volt bajom velük, s ezután se lesz, amíg így fejlődnek. Az angol szövegek a kezdetektől fogva igényesek és realisztikusak, most már tényleg itt az idő, hogy a külföldi arcok is észrevegyék a csapatot.
Az új magyar heavy metal generáció egyik kiugróan jeles képviselője a győri Obstruction. Magam sem hittem volna, hogy valamennyire is megfog ez a lemez, mivel a szövegek elolvasása után elég klisésnek éreztem a produkciót. Viszont rögtön az első szám után kellemesen csalódtam.
Második album, de minek? Már az első is tök fölösleges volt, hiába hozták a zenét olyan arcok, akik az anyabandájukban az élmezőnyben trónolnak. A Sinergy-ben középszerű heavy metal témákat játszanak, nulla izgalommal, ráadásul Kimberly Goss hangja sem javult egy kicsit sem, ugyanolyan fakó - legalábbis ehhez a zenéhez fakó - és unalmas, mint az el...
Nos, itt akár megismételhetném a Cydonia kritika teljes szövegét, lévén a tagok kivételével minden egyezik, azaz ugyanazt a fajta, egyszerű, hibátlan heavy opuszhalmazt kapjuk, mint a fenti csapatnál.
A Le Panic nyitja a 2-es Shock! válogatás cd-t, egy jófajta modern rock nótával, amiben a hipnotikus verzedallam és a latinos betét különösen tetszik. A Periféria szintivel támogatott dallamos rock/metalt nyom, a '80-as éveket idézőn - nem rossz, de lesz ez még sokkal jobb is.
Illusztris nevek a black scene-ből, megemlítem pl. Tjodalvot, aki a Dimmuban és az Old Man's Child-ban ütögette a bőröket, és Cyrust, aki a Satyricon turnégitárosa volt, a többieket pedig lessétek meg a honlapjukon, hosszú lenne felsorolni a norvég black zenészek előéletét.
Az erő - mindenesetre - velünk van... Szóval a lengyel illetőségű death metal négyes az a keleti régiónak, ami a nyugatiaknak a skandináv vonal. Először akkor jöjjön egy kis "vaderológia", aztán beszéljünk a 2000. év egy olyan lemezéről, amely Mányák "Neochrome" Péter szerint az év albuma (de mit is várhatnék egy olyan figurától, akinek a Nile az e...
Meghallgattam több módon is (deck, walkman, akármi), de nem mertem elhinni, hogy tényleg ilyen gyenge hangzást kapott az S.O.S. debütáló albuma. Pedig a zene nem ezt a vékonyka gitárhangzást érdemelne! Lehet, hogy furcsának fog tűnni, de a nyitó szám egy kicsit a régi Pokolgépre emlékeztet (az ének nem). Pedig eddig más híreket hallottam a csapat s...
Három hazai arc (gitár, basszus, dob), no meg egy külhoni énekes úriember (a neve se legyen titok: Todd Williams) remek torokkal a kézipoggyászban. A csapatból én mindössze Zsidel "dob" Miklóst ismerem (barátomnak is mondom immár 7-8 éve, de nyugodjatok meg; tárgyilagos leszek), többek között a Résből, a Trottelből és a Csigafröccsből.
"Tessék, hogy örüljél, true metal, írhatsz róla valami jó megalázó kritikát", főszerkesztőnőnk ezzel a felkiáltással adja át nekem a CD-t. Persze, mert én ugye ilyen vagyok, kiszámítható, mint Pavlov kutyája, elég hozzá két véres csatabárd a borítón, és beindul a fikagép, hát nem, Szilvi, arra várhatsz, mondom magamban, objektív leszek, a BBC hozzá...
Az Evensong már második alkalommal követi el azt, ami a legtöbb nyálas, szemét popkreációnak csak álom marad. Ismét külföldről startolt legújabb nagylemezük! Az Of Man's First... ismeretének tükrében úgy tűnik az előző Path Of The Angels csak egy pici kis ízelítő volt az Evensong teljesítményéből.
Az olasz zenekart kb. 3. számunk környékén mutattam be, Nocturnal című lemezük kapcsán, melyet Corpses anyagukkal együtt ezúttal kazettán juttatott el hozzám magyar képviselőjük, Kaposvári Laci a Backwoodstól. A Corpses összefoglalja a csapat demós korszakát, míg a Nocturnal már az első lemezüket tartalmazza.
Csató szerint ez a lemez fordulópont a zenekar életében, nos, remélem, hogy ez tényleg így van, így lesz, az én olvasatomban mindenesetre ez a legjobb, legkiérleltebb Replika anyag, bár a hangzással van némi gondom, kerültek ki már Töfi (Denevér) keze alól "dörgősebb", arányosabb keverések is.
Most mindenki azt hiszi, egy igazi csöpögős ajnározós kritikát írok, hogy az új Replika az isten, egész életemben erre vártam, merthogy Shock! Records és valami kis közünk van hozzá, hát egy frászt, erre várhattok ítéletnapig. Ezt másra hagyom.
Rocknak nem rock, progresszívnek sem feltétlenül progresszív, de mindegy, a zene az zene... Ahogy nézem, nem is éppen kezdők játsszák ezt a klasszikus hatású, billentyűs hangszerekre és akusztikus gitárokra épülő muzsikát: angolok, az 1970-es évek óta léteznek.
A 98-ban megjelent Ill-Natured Spiritual Invasion számomra egy új kedvencet avatott, az Old Man's fogós black metalja sokat hallgatott vendég volt nálam. A csapat egy személyes zenei agytrösztje, Galder a felelős a zenéért most is, a legtöbb esetben azért nem a legsikeresebb az ilyen tartós egyeduralom.
Egy időben Miskolc és környéke volt a rock melegágya. Az ózdi illetőségű Remorse is "ahhoz" a hullámhoz tartozik, tíz éve is lehet immár, hogy jelen vannak a színtéren, gyökereik érezhetően erősen kapaszkodnak az akkori metal-ikonok (pl. Metallica) által lerakott alapokba.
Óriási meglepetésként ért a The Quiet Room idei lemeze. Az előző (és egyben bemutatkozó) korongjuk sem okozott csalódást, noha azt akkor a "futottak még" kategóriába helyeztem el. A Reconcieve énekesváltást (+ még két új tagot), de leginkább zenei megújulást hozott.
Szigetvári illetőségű kvartett, gitár, basszus, pozan, dob felállásban, ének csak effektjelleggel van a lemezen. Én már előző anyagukon megpadlóztam, alig-alig kitaposott úton járnak, furcsa, komplex, agyas zenéjükkel, talán a Másfélhez tudnám hasonlítani őket itthon, de ennek a hasonlítgatásnak nem sok értelme van, mert végül is teljesen mások, mi...
Sokkal rockosabb. A hírek erről szóltak, ilyen lesz. Persze, a How To Measure-nél (ami, akár hiszitek akár nem, nálam máig 10 pontos, és imádom minden elszállós, lebegős, űrös pillanatát) minden bizonnyal rockosabb, több a gitár, viszont ne várjátok, hogy metalos lesz, mint az az előttiek, mert nem.
Elég kiszámítható darab lett a Gyújtópontban, erre is számítottam. Viszont aláírom, a Fémzenével "szemben" ezúttal színesebbnek, tűnnek a dalok, számos jó zenei témával és dallamos egyből dúdolható refrénnel. Összességében a bevált recept megmaradt, a zenészek a legtöbb esetben "tudták, mitől döglik a légy", milyen elemeket kell felsorakoztatni ahh...
Dallamos power metal Portugáliából, hirdeti az infólap, meg azt is, hogy képzeld el a Stratovarius és a Theatre Of Tragedy (persze a régi) keverékét. Tessék akkor elképzelni. Majd jól el is lehet felejteni.
Melodikus black/death metal ez is, csak éppen Belgiumból, tehát hörgés, gitárok, szinti a Tiamat, Cradle of Filth, Dimmu-vonalon, erős klasszikus metal beütéssel, amit leginkább a gitárok képviselnek, mind riffelés, mind szólók tekintetében.
Durva, technikás death metalt játszanak az oldenburgi fiúk, és nagyjából ez minden, ami a lemezről elmondható. A név unalmas, a logót egy esztétikavizsgán kettessel átcsúszott rajzoló formálta cirkalmasra és unalmasra, a borító számítógéppel készült, béna, és... igen, unalmas, úgy van. A zene is pont ilyen, csak még sokkal inkább.
Komoly hazai underground arcoktól tudom, hogy pl. a szlovákiai metal élet semmivel sincs elmaradva a magyartól, sőt... Jómagam nem igazán vagyok kompetens a témában, de az a tény, hogy egy kis helyi cég képes albumokat kiadni és a nemzetközi porondon is képviseltetni magát, nem keveset árul el.
Facebook
Twitter