Shock!

július 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Rhapsody: Power Of The Dragonflame (pro)

Nincs egy perc nyugtunk: Turilliékbe újfent belecsapott a ménkű! Azért van nehéz dolgom, mert mindaz, amit leírtam a ...Thousand Flames kapcsán, ugyanúgy igaz erre az albumra. A srácok továbbra is tartják az üdvözítő irányt. Tempó, tempó és tempó. Szimfonikus dörgedelemmel kezdenek, aztán máris belecsapnak a közepébe, nekünk pedig lobog a sérónk. A dallamok fennen szárnyalnak, a vokálok vaskosak és erőteljesek.

megjelenés:
2002
kiadó:
LMP / Record Express
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

A klasszikus hangszerelés tökéletes összhangban áll a metalos dallamvezetéssel. Virtuozitás felsőfokon. A The March of the Swordmaster elején kapunk némi középkori feelinget is, ez természetes tartozék a délvidéken. A sodró iram itt alábbhagy kicsit, de ez nem válik az élvezet kárára - sőt. A címnek megfelelően ez egy menetelős nóta, rendkívül erőteljes riffekkel és lélegzetszegő refrénnel. A Fabiót kísérő férfikórus bármelyik operaházban megállná a helyét. A When Demons Awake-ben szép női szoprán tűnik fel, afféle mesebéli szirént idézve a fejlettebb képzelőerővel bíró hallgatók elé. Az itt hallható, éneknek aligha nevezhető, dialógus megoldású részek nem kissé emlékeztetnek egy Manowar nevű csapatnál olykor előforduló témákra. Amennyiben ezeket is Fabio produkálja, hát valaki rendkívül felpiszkálhatta a kis lelkét, hogy így tudjon dühöngeni! Cseppet sem álmélkodnék, ha a stúdióban valóban tüzet okádott volna, miközben kiköpdöste magából e sorokat!

Az Agony is my Name sem épp az a kifejezetten mézeskalács szelídségű darab, a speedes numerák közül való. Nem tehetek róla, vadulok az ilyesfajta, elragadóan melodikus-szimfonikus szösszenetekért. E helyütt épp női kórus színesíti a palettát, billentyűfutamok hárfáznak végig az idegvégződéseinken kellemdúsan. A Lamento Eroico azért érdekes, mert ezt Fabio barátunk ékes anyanyelvén énekli, s ettől tüstént odaképzelhetjük magunkat a Scala karzatára. Eme érzéki lamentálás valóban részét képezhetné akár egy modern kori operának is (a háttérben mintha a 3 tenor helyett legalább 33 rezegtetné a hangszálait, igen hatásosan). Az utolsó apokalipszis acélistenei - jó kis dalcím, hm? Nem tudom, mi motozhat ilyesmik kiagyalásakor Luca bácsi elméjében, de nem szeretnék akkor ott lenni... A komponáláskor azonban már annál inkább. A dal hangulatától az a kép idéződik fel bennem, amikor a gyűrű szövetségének tagjai Mória bányáiban menekülnek a falmászó goblinok és a tüzet okádó (már megint...) balrog elől.

A The Pride of the Tyrant az utolsó emberi léptékű nóta az albumon és semmiben sem marad le elődeitől, ami erényeit (iram, melódiasűrűség, virtuozitás, monumentalitás) illeti. Természetesen eztán következik a végkifejlet, a maga 19 percével, ami már ránézésre is elrettentő. Három részből álló történetnek lehetünk fültanúi, mely a sötétség angyalairól szól. Szolidan csordogáló, flamenco gitártémával és hölgyi áriázással kezdünk, majd alig két perc múltán belép a durvulás és minden folyik tovább a megszokott s megkívánt mederben. Lírai és szigorú részek váltakoznak, rövid narráció, masírozós téma is felvonul, hogy ne unjuk magunkat. Valójában nem látom indokoltnak ezt a rétestésztányi hosszt, ám ha az elkövető mester csakis így tudta kifejezésre juttatni a történet végét, ám legyen. Ezért legfeljebb olyasvalaki szólhatná meg, aki jobbat tud írni... Sose tudjak más kifogást találni egy albumon, mint egy dal terjengősségét!

Ez nálam még mindig 10 pötty.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.