Egy immáron tizenkét éves öttagú belga formációról van szó (két gitár, basszus, dob, billentyű), a negyedik a sorban ez a változatlanul skandináv típusú, dallamos black metalt tartalmazó korong. Professzionális lemez, hallatszik az anyag szerkesztettsége, nagyon változatos, mondhatni: "hallgatóbarát" (agyasan összeérlelt számok, tempóváltások stb.).
A svájci csapat még abban az időben alakult, mikor a grunge zene már javában tarolt szerte a világon. Történetünk hősei viszont a trendet nagyívben leszarták és kellemes, dallamos zenével jöttek elő a napvilágra. Pályájuk a kezdetektől fogva tele volt emlékezetes epizódokkal, mely 1997-ig a csúcsig vitte a csapatot.
Svájcból nem túl sok zenekart ismerünk, én speciel a Samaelen, a hajdanvolt Coroneren és az Alastison kívül egy mákszemnyit sem (legalábbis most nem ugrik be más). A Samael most ücsörög a babérjain, ezért az Alastis kapott szárnyra, kitölteni az űrt, hogy az éteri, gótikus, szintis, hörgős, dark metalos fekete sereg fülébe valami kis mannát csepegt...
Az idióta nevű kiadó újabb négy kiadványát szabadította ránk. Adam West egy népszerű arc volt a hatvanas években, Batman nevű csapatával riogatta a nagyérdeműt. (Egyébként ez hülyeség, mert ő volt Batman a hatvanas években, egy olyan álarcban, amilyenben ma a legprosztóbb farsangi mulatságba sem engednének be senkit. A népszerűség stimmel.)
Demolition, azaz rombolás, mely akár beszélő cím is lehetne, mivel minden idők legjobb heavy metal zenekara egy jól elhelyezett csapással lerombolta eddigi munkásságát. Amíg Halford papa visszatért és ismét egy jó lemezzel maga mögött sikítozik, addig a Priest váltott egyet és átment indusztriál metal csapatba. Most csak lestek, mi? Pedig így van.
Az év (alighanem) legvitatottabb lemeze - lehet, hogy nálam egyenesen az év legnagyobb lemeze! Annyi bírálat, negatív kritika érte már eddig is a Priest idei munkáját - holott csupán az a "bűnük", hogy Ripper négy évvel ezelőtti debütálása után ismét mertek tovább gondolkodni és a kiszámíthatóbb retro irány helyett egyenesen előre folytatták az uta...
Doug Pinnick kimeríthetetlenül ontja magából az ötleteket, a King' X mellett ez már a második Poundhound album, amely szinte csak róla szól. (Volt még egy Supershine, bár oda csak a hangját kölcsönözte.) Jelenleg a dobokon kívül mindent Doug nyomott fel, azokon Jerry Gaskill játszott. Milyen meglepő...
Ma már csak ilyen "zajos" napom van, jöjjön tehát a Godflesh. Szintén wice hagyatékából. A zajtól a metal felé, kihasználva az audio CD helykapacitását (bő 73 perces az anyag) 13 tételben elnyöszörögve. A Neurosis súlyosságú tömb-szerű riffeket helyenként felváltja egy-egy könnyedebb lazulás, a Deaf, dumb&blind prongos feszességet kapott példáu...
Na emberek, megvan, mi hiányzott mindannyiunk életéből! Ez itt egy németországi székhelyű társaság, japán énekessel, most lökték ki ezt a tízperces, háromszámos maxit (bónuszként a címadó darab klipjével), sőt a sokadik lemezük is kint van már.
Rendkívül szellemes lemezcímmel áldották meg a GGFH (azaz Goat Guys from Hell vagy ha úgy tetszik Global Genocide Forget Heaven) válogatáslemezét, akik egyébként a nyolcvanas évek közepe óta léteznek, mégsem lehetett hallani róluk túl sokat errefelé. Nohát. Pedig ahogy nézem, elég kultikus egy zajbrigád lehetnek, és ezzel elmondtam róluk mindent.
Kanadából érkezett a cd, felteszem kiadót keres vele a csapat. Ha jól sejtem nálunk még senki nem hallott jelen zenekarról, így pár szót ejtek arról, kik is ők. Annyi kiderült az előbb, hogy Kanadából származnak. Az viszont, hogy saját cd-vel rendelkeznek, René Pineaultnak köszönhető, aki régóta nagy fanatikusa az európai heavy metalnak, ami Kanadá...
A második Firebird opusz Carcassbilltől, aki egyre jobban belesüppedt a hetvenes évekbe. Lehet, hogy feltalálták az időutazást és Carcassbill már csak vendég egy-egy lemez erejéig a mi korunkban? Ki tudja, mindenesetre az új Tűzmadár sem hozott lázba - mint ahogy az első sem.
Ez a Six Feet Under már nem az a Six Feet Under. Hiába a gusztustalan lemezborító, hiába működtek közre producerként, hangmérnökként neves arcok, ha a zene egész egyszerűen unalmas. Chris Barnes zsigeri morgása sem hoz már lázba, ha mellette olyan muris rikácsolásokat ereszt meg, amitől leginkább értetlenül nézek ki a fejemből.
A Sodom a nagy túlélők egyike. Mondjuk az igaz, hogy az eddigi húsz évet felölelő pályafutásuk nem volt egyenletes, sikerek és mélypontok egyaránt előfordultak a zenekar életében. Persze ez teljesen törvényszerű, ha egy csapat a thrash metal mellett tört lándzsát. Ráadásul militarista szellemű szövegekkel és külsőségekkel.
Akik sikeresen kijárták a Heavy Metal Régi Iskoláját, elég, ha ránéznek a borítóra meg a címre, és máris vágni fogják a témát. David Wayne nem beszélt a levegőbe - miért is tette volna? Zeneileg ez az anyag az aktuális Metal Church albumnak is simán beillene.
Finnország mára az ezer tó mellett a sok ezer metal zenekar országa lett, minden túlzás nélkül. A Burning Point, vagy inkább Dömping Point (ha-ha!) cd-je már a túltermelés jegyében került piacra és nagyon úgy néz ki, hogy ha most nem törnek át vele és eltűnnek a süllyesztőben, hát nem túl sokaknak hiányoznak majd. Erre pedig, sajna, számítani lehet...
Return Of Megadeth! - hirdethetné akármelyik reklám mostanában, mindenesetre a régi - az egyetlen és igazi - logó, plusz Vic a borítóra biztosan visszatért. Na jó, a zene is valamilyen szinten a régi jó 'deth, ráadásul végre kivágták Dann Huff producert, aki oly sikeresen kreált puhány hangzást a csapatnak az előző két lemezen.
Az első Black Symphony lemez levett a lábamról, fura hangulatú dallamos metal zenéjüket magamnak sem tudom értelmesen megmagyarázni, hogy miért - de kedvelem. Pedig nem találták fel a spanyolviaszt. Pár év múlva minden előzetes hír nélkül itt az új lemez, új tagokkal... Kicserélték az énekest, a dobost és a billentyűst. Hoppá.
Elégedett vagyok. Sorra jelennek meg azok a hazai progresszív lemezek, amelyekre éveket kellett várnunk. Végre bátrabban nyúlnak a hazai kiadók a progresszív zenekarokhoz, több helyen felvillant az a bizonyos szikra, hogy léteznek ám nálunk is világszínvonalú zenekarok... Például after@all. Bennük a To many... demó óta bízom, hogy egyszer majd elká...
Japán sikertörténet, hallgasd az európai dallamos zenéket, a nagy öregeket, mint Malmsteen, Deep Purple és társai, figyeld meg jól melyik zenész mikor melyik hangot fogja le, tanuld meg oda-vissza, álmodból felkeltve is tökéletesen prezentáld, torkod legyen karcos és tudd, melyik rezegtetés mikor hatásos. És mindezt kezdd el lehetőleg akkor, mikor ...
The No. 1 in extreme music - hirdeti a promóborító, aha, a zene kb. annyira extrém, mint reggelire a kakaó és kalács kombináció, pláne, hogy a kezdő néhány másodperc effektes gerjedése után azt hittem ez a My Dying Bride, aztán belendültek a kettő-négy diszkóütem gyakori ismételgetésébe, sokat látott riffekkel körítve, férfi és női énekkel, ugye, m...
200 km/h átlagsebesség, tempó-és témaváltás-hegyek, farmermellények, felvarrók - a 80-as évek speed/thrash metalja tovább él! Nem épp rendes sorlemez jellege van a dolognak, inkább valami köztes anyag lesz ez.
Sajnos rossz hír a Strato rajongóknak, hogy a zenekar rövid pihenőre vonult. A szünet előtt azért piacra dobták az Intermissiont, mely nem kevés csemegét tartogat. Ezen az albumon ritkaságszámba menő dalok szerepelnek, például négy teljesen új szám, három feldolgozás (Judas Priest, Rainbow, Russ Ballard), egy koncertfelvétel (Hunting High And Low),...
Bevallom, én már kezdtem temetni a Clawfingert. Erre itt jön ez a piszok erős lemez és most kezdhetek mindent visszaszívni. Zak Tell és csapata nem tudom, mitől lett ennyire dühös, de ezen a lemezen aztán kiengedik a fáradt gőzt.
Ezt is megértük. A legütősebb Cult felállás - Ian Astbury mellett természetesen Billy Duffy gitározik, a dobok mögött pedig Matt Sorum ül újra együtt és sikerült egy igazi cultos lemezt összehozniuk. Felteszem, erőlködés nélkül. Mert ez a fajta muzsika szívből és lélekből jön.
A Chiléből származó Criminal előző albuma, a Dead Soul egy erősen Sepultura, Morbid Angel hatású korong volt, élvezhető, de semmi extra. Az új korong sem változott hatásaiban túl sokat, viszont sokkal súlyosabbak, életerősebbek lettek, és az énekes is levágatta a haját.
Könnyebb felsorolni azokat a lemezeket az utóbbi egy-másfél évből, amelyeken nem Jorn Lande, a norvég varázsló énekelt, ha-ha! Én a Millenium tavalyi anyagán figyeltem fel a fickó hangterjedelmére, stílusának kifejezőerejére Az igazi döbbenetet aztán az Ark bécsi koncertjén éltem át, az késztetett a cd beszerzésére is. Így szembesülhettem azzal a t...
Facebook
Twitter