Shock!

Amikor magamra vállaltam az új Flotsam ismertetőjét, nem gondoltam bele, hogy tulajdonképpen semmi értelmes mondanivalóm nincs vele kapcsolatban, mert amikor újraolvastam pár évvel ezelőtti koncertbeszámolómat (milyen kár is a Showbarlangért!), rájöttem, hogy nagyjából azt tudnám szóról szóra megismételni, néhány új dal címével kiegészítve. Na meg ugye akkor még nem a legendás Ken Mary volt a dobos, így talán elmondható, hogy az abban az évben aktuális, öndefiniáló címmel ellátott lemez után pont miatta pörgette fel a zenekar a ritmusokat. Ugyanis az előző anyagon határozottan érezhető volt a doboscsere, ahogy ezt kiváló tollú kollégám is megjegyezte, mintha csak valami adrenalininjekciót kapott volna az amúgy is erőteljes muzsika. Nálam nagy kedvenc az agyas, mégis roppant fogós dalokkal operáló cím nélküli lemez is, de kétségtelen, hogy két utódjához képest sokkal több visszafogottabb momentumot tartalmaz. Tehát manapság a Flotsam lényegében csúcsra járatja azt a stílust, amibe a hőskorban skatulyázták be őket, többek között az Agent Steellel együtt: a speed metalt.

Igen, speed metal, ezer éve nem hallottam, pláne nem használtam ezt a ma már kissé idejétmúlt és megmosolyogtató meghatározást, amelyet anno főleg a Helloween kapcsán mondogatott mindenki. Szigor persze ott is akadt, de az amerikai bandákat nyilván sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem jellemezte a germános kapkodás, pláne a vicceskedés, ez pedig meg is látszott a közönségsiker nagyságrendjén. Na de mindegy is, lényeg, hogy a Flotsam miatt jutott megint eszembe a terminus, és tulajdonképpen a cimkézések nem túl nagy barátjaként is azt mondom: mostani zenéjüket akár definiálhatjuk is 21. századi speed metalként. Minden szám pörög, gyors, zaklatott, mint valami viadalra készülő bika vagy nehezen betörhető csikó. Mary múltja alapján abszolút senki nem számított ilyen ritmuskavalkádra (na jó, a Chastain meg az Impellitteri stílusban idevág, de ott azért egyszerűbb volt a képlet), de Michael Gilbert és Steve Conley is kiriffeli-szólózza a lelkét, Eric AK pedig pályafutása legnagyobb dallamait hozza folyamatosan – egészen elképesztő formában van a hangja még most is. A Place To Die például kapásból az egyik legfogósabb refrén, ami valaha kikerült a csapat kezei közül, de a Burn The Sky, a The Walls vagy a Cry For The Dead (legnagyobb kedvenc azokkal a zseni lírai verzékkel!), netán a Too Many Lives (szenzációs középrész hatalmas szólóval) is napokig elkíséri a fogékony hallgatót, felesleges is sorolgatni, mert még tényleg életem legunalmasabb ismertetőjére futunk ki.

Hiába a folyamatos pörgés, mindez nem megy a változatosság rovására, semmit nem tolnak túl sem időben, sem komplexitásban – éppen ez a baromi jó az egészben, hogy nem progmetálról van szó, mégis rengeteget lehet hallgatni az anyagot, és mindig mutat valami újat. Akad persze olyan dal, amely annyira nem hiányozna, ha nem lenne itt, például a kicsit sablonosabb Grey Dragon, de igazából bőven elfér az is. A lendület nagyon viszi előre a dolgokat, és egy harmincplusz éves zenekarnál ez hatalmas fegyvertény, hogy életmű all time top 5-ös szintű lemezt tudnak letenni az asztalra. Mert akárhogy is forgatom, nézem, a vér nem válik vízzé a lemezcím ellenére sem.

Amikor a mai napig folyamatosan hasonló, de mindig ütős lemezeket gyártó zenekarokról beszélek, mindig a Saxont szoktam felhozni példának: a folyamatos termelés ellenére sem feltétlenül szükségszerű a kiégés, ha van inspiráció és drive. Nagyon kevés ilyen zenekar maradt mára, és a Flotsam is régóta vezető tagja ennek a klubnak. Becsüljük meg őket – ők megbecsülnek minket!

A Flotsam And Jetsam 2022. január 30-án Budapesten koncertezik az Accept és a Phil Campbell And The Bastard Sons társaságában. Részletek itt.