Shock!

augusztus 05.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fear Factory: Aggression Continuum

fearfactory_cJó fura helyzetben került piacra az új Fear Factory, de végső soron nem csodálom, hogy Dino Cazares nem szerette volna a kukába hajítani az évek óta kész lemezanyagot „csak" azért, mert az utóbbi évek pereskedése során végérvényesen összeveszett Burton C. Bell-lel. Persze nem vagyok benne biztos, hogy akkor is pont így alakul a forgatókönyv, ha nincs járvány, hiszen amennyiben lehetne turnézni, az albumra is sokkal több értelme lett volna helyből az új énekessel ráfordulni. Így viszont kábé mindegy volt, a zenekarok kis túlzással úgyis egy feneketlen kút mélyére hajigálják a mostanában kijövő lemezeket. Bár amennyi tagcserét, variálást átélt már ez a zenekar, némi rosszindulattal akár azt is mondhatjuk: a mostani dráma csupán csepp a tengerben...

megjelenés:
2021
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Nem csináltam belőle titkot az utóbbi lemezek kapcsán, hogy nem vagyok a modern kori Fear Factory nagy híve. Szó sincs róla persze, hogy ne szeretném a zenekart, sőt, épp ellenkezőleg: mivel a '90-es években voltam tinédzser, éppúgy alapvető élményem volt a Demanufacture és csatolt vidéke, mint akkoriban gyakorlatilag mindenkinek, aki csak súlyos zenéket hallgatott. De a csapat sajnos lehetetlen helyzetbe lavírozta magát a '95-ös mesterművel, hiszen annyira megelőztek vele mindenkit, hogy azután már nem lehetett újat vagy hasonlóan relevánsat villantani. A dallamosodó-slágeresedő érájuk szerintem nem volt rossz kiútkeresés ebből a csapdából, de nem jött be nekik a várt mértékben és módon, aztán – jelentős mértékben emiatt – beütött náluk a rossz hangulat, és jött a kavarás. Az elmúlt bő évtized lemezei közül utólag egyedül a Mechanize tűnik jelentősebb állomásnak (azzal annak idején egy ponttal szigorúbb voltam a kelleténél), Burton koncertteljesítményét meg inkább tényleg hagyjuk is. Utóbbi szempontból még jól is jöhet ez a váltás a csapatnak, hiába nem várható már tőlük klasszikus értékű album...

Mert, mint a fentiekből is sejtheted, az Aggression Continuum sem az. De egyébként egészen okés lett, ha ezt leszámítjuk – ebből a szempontból nem tér el jelentősen az eddigi csapásvonaltól, mondjuk a The Industrialistet leszámítva, ami inkább lefelé lógott ki náluk a nagy átlagból. Sőt, még akár azt is megkockáztatom: magához képest egész markáns arcélt adtak most ennek az anyagnak, a Mechanize óta talán ez a legerősebb produkciójuk. Kevésbé avatott hallgatóknak persze ez is csak egy újabb Fear Factory-lemez a sorban a szokásos stílusjegyekkel: most is adott a gyilkos kétlábdobos témákhoz passzintott brutális ritmusgitármunka, a disztopikus sci-fi hangulat, és persze a fátyolos melodikus refrének sem hiányoznak. Nekem ugyanakkor sok dallamfordulatról határozottan az említett slágeresedő éra, a Digimortal időszaka ugrott most be, még azzal együtt is, hogy ez a lemez összességében azért lényegesen súlyosabb a 2001-esnél.

Mindjárt a nyitó Recode-ra is áll ez a párhuzam, a mű-nagyzenekari hatású szintikkel megkent refrén önmagában is egész meglepő, és Burton minimálhajlításai is húsz évvel ezelőtti emlékeket idéznek. Jó kis dal, nincs mibe belekötnöm. De megnyerő a remek riffre passzintott, szintén dallamosabb húzású Purity, meg a legszellősebb, úgymond laikusok számára legkönnyebben fogható Monolith is. És ugyan a címadó dal összességében a banda kevésbé melodikus oldalát hozza, a szintetizátoros díszítések és a refrén kissé new wave-es melódiái által keltett atmoszféra itt sem áll messze az említett időszaktól. Aztán persze kapunk szokásos, direkt Fear Factory-darákat is, amik csak úgy legördültek a futószalagról minden különösebb invenció nélkül, de szériagyártott darabként megbízható, jól elhallgatható tételek: a groove-os riffelésű Disruptor, az elsőként kihozott, elég fogós Fuel Injected Suicide Machine, netán a Manufactured Hope, a Cognitive Dissonance és a záró, terminátoros filmzene-effekszőnyegbe átcsúszó End Of Line. Az egyik legjobb riffet pedig a Collapse-ben süti el Dino barátunk.

Az album a szokásos hideg-rideg-mechanikus módon szól, ugyanakkor hallani vélem az embert a gépek mögött, konkrétan Mike Heller színesítései, egyéni megmozdulásai a dobok mögött rendesen ülnek. Szóval ennyi alapján jó döntésnek tűnik, hogy Dino ismét nekifutott a felvételek egy részének – bár a Fear Factorynél ugye azért sosem lehetett halálbiztosan bemérni, mi trükközés, és mi nem az. Burton teljesítménye a stúdiótechnikának köszönhetően aránylag rendben van (az új Ascension Of The Watchersen hallhatónál mindenképpen jobb), ugyanakkor nem szeretném elhallgatni a nyilvánvalót, miszerint a csávó mára kimerült, elfogyott, nem tud újat mutatni: énekdallamai sokszor iskolásak, ötlettelenek, netán nem is igazi dallamok, csak olyanok, mintha azok lennének. Ezt amúgy korrektül álcázzák, de tökélyre azért nem vihető a mutatvány, mivel hangból sem maradt sok, meg fantáziából sem. A magam részéről tényleg nem bánom a majdani cserét, bőven elfér ide egy jobb énekes. (Akit aztán persze nem fogad majd el a tábor, hiszen régen minden jobb volt, de ez most más téma.)

Hét pontnál most sem akaródzik többet adnom, de jobb ez az album, mint előzetesen vártam.

 

Hozzászólások 

 
#3 Björn Lefosson 2021-07-13 14:53
Szerintem BCB helyett Tommy Vext mehetne is az énekesi posztra...egyértelműen jobb torok, mint C Bell....amúgy is a Divine Heresy-ban már mókáztak együtt Dinoval...a Bad Wolves-ból kikúrták...szóval, na....
Idézet
 
 
#2 Kiss Tamás 2021-07-12 13:08
Én meg azt mondom erre, hogy 50+-os csávóktól igencsak becsületes teljesítmény. Azért van itt néhány olyan dal (Monolith, Fuel Injected Suicide Machine, Disruptor), amit bármikor elő lehet venni, mert nagyon jók. A fanyalgóknak csak annyit üzennék, tessenek 30 év alatt ilyen teljesítményt lerakni az asztalra - és utána mehet a kritizálás.....
Idézet
 
 
#1 Chris92 2021-07-07 10:14
Nekem ez megért 8 pontot, teljesen jól folytatta a Genexus-on megkezdett vonalat, dallamos de kemény indusztrálzene, jellegzetes FF riffekkel, refrénekkel, Burton hangja sajnos tényleg megkopott, de azért még tudtak rajta annyit korrigálni, hogy elmenjen. Én pedig kifejezetten sajnálom, hogy ilyen szomorú véget ért a zenei kollaboráció közte és Dino között, én pedig nem vagyok olyan biztos, hogy csak olyan könnyen lehet helyettesíteni. Ha úgy jön ki a lépés, hogy ez lesz az utolsó FF lemez, akkor hattyúdalnak több mint tisztességes.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.