Úgy tartja a fáma, hogy ne ítélj elsőre, főleg egy sablonos és gyenge borító, "nézzünk a kamerába elszántan a lángok mögül" típusú bandafotó, nevetséges zenekari név, és az infó alapján amit mellékeltek. Nehéz lesz, mert hajam szálanként mered az égnek a felsoroltak közül már egytől is, nemhogy így egyszerre mindtől.

Az 1996-os Swansongs album idején még Flowing Tears and Withered Flowers néven ismertem meg a csapatot a Backwoods Productions segítségével. Akkoriban sokkal elborultabb, keményebb zenét nyomattak, és ha jól emlékszem, Stefanie Duchéne énekesnő sem koptatta náluk hangszálait.

Nem ismerem a csolnoki csapat The Fable Of Prowess demo-EP-jét, de ennek a lemeznek a tükrében most kíváncsivá tettek. Jó ideje figyelemmel kísérem a hazai heavy metal vonalat, amiből ezzel a Stainless Steel rendesen kiugrott. Az album teljes mértékben a Nibelung legendára épült fel, nagy volumenű koncepciót alkotva 17 tételben.

Finn zenekar hamísítatlanul skandináv hangzással: szintetizátor-dúsította dallamos black metal károgós énekkel. Engem leginkább egy hazai csapatra, a Dying Wishre emlékeztet, de - részrehajlás nélkül mondanám - nekem a hazai gárda jobban tetszik.

Dacára az alig leplezhetően Exodus-hatású logónak, ez nem valami Bay Area-irányú retro thrash, hanem egyfajta black/death metal, hol egyik, hol másik stílus dominanciájával, ezer különböző összetevőből. Pontosabb képet nehéz lenne adni róla, mert a csapat változatosságra és komplexitásra való törekvése inkább eklekticizmusba ment át.

Devin Townsend, a zseni, az örökké pörgő, egyszerre ezer dologgal foglalkozó multimanus. Momentán most meg fizikus is pluszban. Szólóban, önfejűen, de leginkább zajosan vágtat, nem nézi mit tapos el, pedig a dobhártyámat biztosan tönkreteszi, ha felcsavarom a hangerőt. Őrült és öntörvényű, zaklatott és ordibálós.

Olykor elcsodálkozom, hogyan tud egy zenész vagy zenekar megújulni, újjászületni. A mai zenék világában még szembetűnőbb dolog, ha valaki egészen mással rukkol elő, mint amit megszoktunk tőle, ha ugyanannyi ideje van már az élvonalban, hogy egyáltalán lehetőségünk van megismerni és "megszokni" azt, amit csinál.

Megmondom őszintén, csak a pesti koncert után nyílt alkalmam kellően megismerni az újra Bruce Dickinsonnal és Adrian Smith-szel dolgozó Maiden idei alkotását. Most kb. ugyanott tartok, mint a buli után: vegyesek az érzelmeim. Ha röviden akarom összefoglalni a dolgot, a csapatnak nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia a jelenlegi felállásban rejlő p...

Őszintén megmondom, az In Flames ezzel a lemezzel nőtt igazán a szívemhez, nemtommér, de úgy látszik a Clayman zsenálisan kevert húzós, súlyos, dallamos popularitása kellett ahhoz, hogy ne tudjam megunni őket, és érezzem az adrenalint áramlani szerteszét.

Vegyél négy csúnya, nagy darab telefirkált embert, add nekik a Stuck Mojo nevet, hagyd, hogy az ötödik lemezüket jgy csinálják meg: harapós riffek, agresszív üvöltésből átváltó fülbemászó dallamok, meg néha egy kevés rappelés, samplerek módjával, érzéssel, túlkapás nélkül, hogy érezzük: ez metal még a javából. A dobos is figyelemre méltó. Ha egy sz...

Utálom a koncertlemezeket, a Voivod Livest se vettem meg, akik ismernek, tudják, mit jelent ez, a hátamra a Killing Technology borítója van tetoválva LP-méretben, a szívem fölé Away-jel vésettem autogramot egy külön erre a célra készült titánium szikével, és mégse.

Feltámadás. Nos, pontosan ilyen címet szoktak adni huszonharmadik visszatérő lemezüknek egykoron jelentős, magukat ma is annak képzelő metalhősök, a Venom pedig mindent megtesz, hogy megfeleljen a tradícióknak.

Az első benyomás döntő fontosságú, nálam legalábbis - kis túlzással élve - már a borítónál eldől, hogy szeretni fogok-e egy lemezt. Meg kell hagyni, a Dispatched jól indít, a Motherwar meghámozott, kockára vágott, megfőzött, és megevett egy pillantás alatt.