Egyik oldalról a Bang Tango 2004-ben már teljesen más, mint a korai kilencvenes években, amikor még a glam-sleaze mainstream utolsó hullámának tetején szörföztek. Ma már csak az énekes Joe Leste az egyetlen kapocs a klasszikusnak számító Dancin' On Coals felállással, amit már csak egy üllőként süllyedő Love After Death lemez követett, meg egy "kötelező" válogatás.
Nem egyszerű bandákkal foglalkozik a svájci Fastbeast Entertainment, annak ellenére, hogy a death metal mellett tették le voksukat, nem próbálják szerződtetni a legtucatabb brutál-brigádokat, hanem olyanokat keresnek, akik egy kicsit komplexebb módon tolják a tempót. A Baalphegor is ilyen, gyakorlatilag a mészárlás mellett a technikás oldalukat is ...
Tudnivalók a csapatról: az alapítók között olyan neveket találunk, mint Stefan Westerberg és Petri Kuusisto (mindketten Carnal Forge, ex-In Thy Dreams). E fiatalemberek – akiknek szegről-végről még a Steel Attackhoz is közük volt – úgy határoztak egy kietlen, ámde sörmámoros napon, hogy olyasmit szeretnének művelni, aminőt korábban véletlenül sem.
A holland God Dethroned nyílegyenesen halad valami féle ciber-extrém/death metal felé, szinte már rájuk sem lehet ismerni, főleg ha az új lemezt berakja az óvatlan hallgató. Ugyanis az olyan szinten üti le a poharat a hangfal tetejéről, hogy először csak lestem én is, mi történt velük, a pohár darabkáit meg sajnálkozva sepertem össze.
Ki hitte volna úgy tíz éve, hogy egy mezőkovácsházi csapat fogja először sorra megjelentetni lemezeit az egyik legnagyobb nemzetközi metalkiadónál – ezen x év után még mindig elmélázik az ember.
Igen, vannak olyan zenekarnevek, melyek hallatán az egyszeri ember mindent összefantáziál, de azt pont nem, amilyen zenét rejt a cd. A Tishamingo albumát is ránézésre inkább valami doom metal kategóriába soroltam volna, nem ilyen régivágású boogies, blues alapú southern rock zenét társítottam volna hozzá. Van ilyen!
A Basement egy osztrák progrock csapat. Már ezzel sok dolgot elmondtam, úgy érzem. Sajnos a biográfiájukat német nyelven küldték el - ezzel is elmondtam pár dolgot... így aknamunkával kellett (volna) információt találnom róluk. A zenekar tagjai között ránézésre van néhány idősebb tag - ezzel még többet mondtam el róluk – kell egyáltalán kritikát ír...
Ezt sem hittem volna, hogy egy Kanadában működő, hullasminkes black csapat ennyire tetszeni fog. Mondjuk ennek az a része bizarr inkább, hogy ilyen zenekarok nem Norvégiából származnak. A Gothërfall limitált példányszámú cd-jét juttatta el hozzánk, ami nyilván csupán azért limitált, mert a tokban elhelyeztek egy pengetőt a zenekar logójával, és egy...
Lehet, hogy az én zenei műveltségem hiányos, téves elképzeléseim vannak, de ha a viking metal címke szóba kerül, nekem egy zenekar jut mindig eszembe: méghozzá a svéd illetőségű Amon Amarth. Náluk nem csak a zene és a szöveg idézi az ősi viking hagyományokat, hanem elég egy koncertjükre elmenni és vetni rájuk egy pillantást, mindjárt meggyőződhetün...
A Velvetcut nevű formációról azt lehet tudni, hogy Finnországban működik és nagyjából az ezredforduló táján jött létre. A négy srác dallamos, nem túl szilaj, inkább rockba hajló muzsikát játszik, amelyet ők előszeretettel neveznek atmoszférikusnak. Nos, végül is elmondható, hogy minden zenének van egy bizonyos légköre...
Elvégeztem egy kis házi statisztikát, amelyből kiderült, hogy Finnországban egy fő civil lakosságra 43,27 századnyi zenész ember jut. (Aki nem hiszi, számoljon utánam.) A Twilight Guardians ötöse a jobbára tempós, dallamos, klasszikus power metal elkötelezettje.
A Dreamaker esetében az történt, hogy először a friss albumuk került a karmaim közé, mígnem a debütáló anyaguk jóval később – azaz most. Ezáltal végre megtudhatom, miként indított a csapat, miféle elképzelések előzték meg az Enclosed albumot, amely (általam) igencsak nehezen beskatulyázható lemezként látott napvilágot tavaly.
Mindig izgalmas dolognak tartottam, ha egy jól működő, sikeres zenekarból valaki(k) még úgy érzik, több van bennük, és másik (szintén működő) zenekart hoznak össze, ami merőben más, mint az anyacsapat. Ilyen például az Engine (bár azzal már lehet vitatkozni ők mennyire működnek, jobbára sajnos egyáltalán nem).
A meglehetősen ócska, death metalt sejtető borítóba csomagolt, még tavalyi megjelenésű Kragens lemez az idei év legnagyobb meglepetése, melyet ismeretlen banda okozott számomra. A jobb híján power metalként aposztrofálható muzsika ugyanis egyszerre sötét, agresszív, fifikás ám ugyanakkor kellően változatos, fogós és dallamos is. Egyszóval profi, ki...
Régivágású death/thrash zenét játszik az Unleashed, akik új lemezükön sem váltak meg a jól bevált tikatikáktól és dallamos gitártémáktól. Meg szólóktól. Valahogy nehéz az olyan lemezeket beazonosítani, neadjisten megjegyezni, amelyek pőre kartontokban érkeznek, dalcímekkel, ámde borítóval nem.
Tony Macalpine a 80-as évek gitárhős-termésének egyik méltatlanul elfeledett (vagy legalábbis alulértékelt, és ma már szinte csak a szakma által ismert) tagja. Pedig az 1986-ban, az Edge Of Insanity lemezzel debütáló gitárvirtuóz korszak egyik zsenije az azóta is sztárnak számító Satriani vagy Vai mellett (nem is beszélve arról, hogy Tony mostanáb...
Amikor a beleszarós sunshine rock egyik alapbandája kihozta a Rip The Covers Off lemezt, sokan szétmaszatolták a gatyájukat, mivel a feldolgozáslemezeket általában az adott banda hörgő dinoszauruszként történő kivérzése szokta követni. Hála az égnek, Phil Lewisék képesek voltak összekapni magukat, ráadásul még paródiát sem csináltak magukból mint p...
Tulajdonképpen szóról szóra bekopipésztelhetném ide tavaly novemberi cikkemet, amelyben a billentyűcsászár Richard Andersson retrospektív válogatáslemezéről írtam néhány sort. Ugyanis mint már akkor is megjegyeztem, a Time Requiem énekese időközben az a Göran Edman lett (a görög nacionalizmus jegyében a Firewindhez átigazolt Apollo helyén), aki újr...
Három szám, alig több, mint huszonhat percben... mielőtt még valaki doom szerzeményekre asszociálna, leszögezem: ez inkább egy műfajhatárokat tágító album. A 2001-ben alakult francia trió elég sajátságos, sötét hangulatú zenével taglóz le bennünket, amely határozottan a black metalban gyökerezik.
Maroknyi kivételtől eltekintve borzasztóan utálom a vicceskedő csapatokat. Ennek egyik oka az, hogy általában a hihetetlen igénytelen, gagyi produkciót próbálják meg a mókásnak szánt körítéssel lenyomni az emberek torkán. Utálatom másik fő oka, hogy ez általában sikerül is, és mindenhonnan azt hallhatom vissza, hogy az adott csapat mennyire zseniál...
Hihetetlen, hogy létezhet 2005-ben egy Kick Axe nevű zenekar, akik ráadásul nem átallanak kiadni egy Rock the World című lemezt! - mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy ez egy 1986-os lemez újrakiadása. A címhez és a banda nevéhez hasonlóan amatőr és idétlen a borító is, viszont a zene közel sem olyan vészes, mint a körítés, inkább amolyan teljesen átl...
Azért az már magában is elég beszédes adat, ha egy zenekar tizennyolc éven keresztül hangyaszorgalommal és emberfeletti munkabírással pár demo és 2 EP kiadásáig viszi mindösszesen. A Potential Threat SF pedig így tett, ez az EP tavalyi kiadású ugyan, ám sok minden azóta sem történt velük, hacsak azt nem számítjuk, hogy seggbe billentették Tom Padde...
Ünnep van! No, azért senki se rohanjon baltával, csákánnyal és nemzeti színű lufival az utcára. Ez az ünnep bensőséges: nekünk, beavatottaknak szól csupán. Oliva papa újfent alkotott. S hogy e tényt tetézzem némiképp: amit ezúttal összebütykölt, az biz' nagyobbra sikeredett, mint maga a Tadzs Mahal...
Néha az ember kezébe gyöngyszem akad, ami nem friss (jelen esetben két éves), ám mégis érdemes rá néhány karaktert elszórni, hátha másra is átragad a lelkesedés. A Sylvan nevű zenekarról az égvilágon semmit nem tudtam, viszont a lemez borítóját szimpatikusnak találtam (ez is egyfajta szempont), így máris érdeklődve kezdtem hallgatni, mit rejthet a ...
Most, hogy itt van nálam az új Pharaoh lemez, előkerestem az előző anyag kritikáját és mint már oly sokszor, rájöttem, hogy gyakorlatilag egy az egyben átkopizhatnám a régi cikket ide. Nem változott ugyanis semmi: a Control Deniedban megismert Tim Aymar énekes (azt a lepukkant suttyó kultmetalos megjelenést!) és cimborái másodszorra sem akarnak má...
Igazi sufni-tuning módszerrel készült a Stereochrist második lemeze, melyet hat nap alatt vettek fel a próbatermükben (a borító meg másfél nap munka volt, hehe, amúgy egy gargoyle, azaz egy vízköpő van a borítón, ha valakit érdekel és élőben is meg szeretné tekinteni, látogasson el a Pena Kastélyba, Sintra városba, ami Portugáliában található).
Két belga zenekar követte el eme split korongot, melyen hat nóta található, húsz percben. Innentől kezdve sejthető, hogy nem space rock vagy epikus heavy metal hallható az anyagon, a promo borítója büszkén hirdeti is, hogy ez bizony brutális deathcore, és nagyon nem is kell vele vitatkozni!
Facebook
Twitter