Shock!

Tudnivalók a csapatról: az alapítók között olyan neveket találunk, mint Stefan Westerberg és Petri Kuusisto (mindketten Carnal Forge, ex-In Thy Dreams). E fiatalemberek – akiknek szegről-végről még a Steel Attackhoz is közük volt – úgy határoztak egy kietlen, ámde sörmámoros napon, hogy olyasmit szeretnének művelni, aminőt korábban véletlenül sem.

A Carnal Forge szilaj death/thrash világa után nem kevesebbet áhítottak, mint dallamokat, lágyabb harmóniákat és ibolyaillatot. Az Asperity ebből következően melodikus heavy-féleséget nyomat, amely korrekt megszólalással kukucskál elő a hangfalakból. Ennél is nagyobb meglepetést okoznak azzal, hogy a tiszta ének (Peter Kronberg) mellett igazán pofás, jól csengő vokálozás jellemző az anyag egészére. Senkit se tévesszen meg tehát az album komor-sötét borítója, valamint a banda tagjainak legkevésbé sem szívbemarkoló ábrázata: az Asperity kifejezetten szelíd és barátságos vizeken evezget.

A Pleasure and Pain, illetve a nyomában topogó The Pray csupa kellem és báj. A srácok nem ritkán amcsi beütésű dallamvilágot villantva dalolásszák véges-végig a lemezt. A Soul Collector színtiszta, régimódi „heli metiál", ahogy azt anno egy művelődési ház vezetője mondotta volt, bölcsessége teljes tudatában. A Never Understand nótában ismét a hangsúlyos vokálok, illetve a kétlábgépes tipitapi viszi a prímet, de azért ide már sikerült belecsempészniük a srácoknak egy kis tekerést is... A címadó dal becsülettel a sarkára áll és belódul a kedvünkért, de ugyanez elmondható a The Man with 1000 Faces, vagy a Past Life című darabukról is, ami egyértelmű telitalálat. Profi, könnyed dallamok, élettel teli dobjáték. A méltóságteljesen menetelő Rebelliont becsülettel összerakták, az albumot lezáró Sad Eyes pedig minden, csak nem bánatos.

Az Asperity igen kellemes meglepetést okozott. Efféle hangulatos, pöpecül megszólaló kórusokkal gondosan ellátott dalokat nem sok svéd banda mondhat a magáénak. Kis gyakorlás és kész az új Damn Yankees!