Emlékszem, nagyjából akkor kaptam fel a fejem a Wisdomra, mikor a bemutatkozó, négy számos anyaguk megjelent. Láttam őket már korábban is néhány koncerten, de emlékeim szerint hol ilyen, hol pedig amolyan teljesítményt nyújtottak, úgyhogy részemről az ujjongás elmaradt.
Átböngésztem, milyen benyomást tett rám ez a germán banda, amikor – nem is oly rég – a bemutatkozó albumukról írtam. Hmm... mit is mondhatnék? Nem zengtem örömódát, az zicher. A friss ismertetőből pedig azt kell látnom, hogy míg a dobosukat lecserélték, a mikrofon mögött ugyanaz a fószer zengedez, akit anno alaposan lehúztam. Ez alighanem azt jelen...
Az ijesztő borító ellenére (most őszintén, nem olyan a rajta lévő fickó, mint egy különösen rosszkedvű Glenn Danzig, némi Resident Evil beütéssel?!) kiváló muzsika hallható a Made for the Violent Age-en. A westfáliai Deliriousnak ez már a harmadik lemeze és igazi, színvonalas, izgalmas thrash metalt rejt, ráadásul a Bay Area-vonalról. Leginkább tal...
Visszatért az orionos puttymetal/opera-fantáziákban utazó Thanasis Ligthbridge. Feltételezem, élő ember nincs ebben az országban, aki ismerné a Dol Ammad nevet – minket, műfajban utazó írnokokat leszámítva, akik hivatalból jutunk hozzá efféle spéci falatokhoz.
Ez aztán a lemezcím! Oz Noy tényleg nem az a bőbeszédű, se nem az a kimondott megjátszós srác. Annál többet beszél helyette a gitárja és a zene nyelvén bizony sok barátja ért is, ők annyira sokan vannak, hogy nótánként kell beosztani, ki is játsszon kivel. Oz ugyanis összedobott 10 dalt, melyek feljátszásához meghívta cimboráit, akikkel el-eltémázg...
Teljesen meg voltam arról győződve, hogy a This Ending korábbi lemezéről már írtam – mit tesz az igényes, ámde szokványos borító és az átlagos zenekarnév – de hiába böngésztem a listát a kritikáknál, nem találtam semmit. Közben meglestem a csapat történetét és ez az első lemezük, szóval sikerült jól összekevernem valakikkel.
Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire rajongóbarát húzás alig több mint fél évvel minden idők egyik legjobb rock/metal koncertvideója után kihozni egy dupla koncertlemezt, ami igazából jelentősen nem különbözik attól (súgok: semennyire, sőt, inkább a pofátlanság kategóriájába tartozik), de mivel a tényleg zseniális Live In The Still Of The Night DVD...
Michael Landaunak valószínűleg semmi köze Martin Landauhoz, a kiváló, idős színészhez, de másban azért ő is jó. Ha tehát mégis van rokoni kapcsolat, akkor ez egy tehetséges család: Mike ugyanis blues-gitáros és – meglepő-e? – Provogue kiadós művész.
A Busta Hoota korábban már szerepelt lapunk hasábjain, röviden elég annyit tudni róluk, hogy németek és amerikai modern metalt játszottak eddig és ez most sincs másképp.
Megint csak fogom a fejemet: Santana tribute lemez! Nálam! Csak valami tévedés lehet! Mivel azonban koncepció kísértetiesen hasonlít a Steely Dan előtt tisztelgő albumhoz (ugyanaz a kiadó, ugyanolyan a lemez kiállítása, az alkotógárdák között is vannak átfedések), amelyről szintén én emlékeztem meg, talán mégsem landolt rossz helyen.
A Brand New Sin első lemeze szerfölött kellemes meglepetés volt számomra annak idején, drukkoltam is, hogy kerüljenek át valami nálunk is elérhető kiadóhoz, és lőn. A második album már a Century Media égisze alatt jött ki, és folytatták azt a zsigeri, nem kevés New Orleans-i mocskot tartalmazó ösztönzenét, ami bár nem az évszázad újdonsága, valahog...
Egy év után, közel ötven perces dalcsokorral jelentkezett a Born From Pain. A recepten nem változtattak semmit, tökös, agresszív nótákkal pakolták tele az új cd-t. Már az egyszerű borító – valljuk be: randa, főleg ezzel, a zöldnek nem éppen túl megnyerő árnyalatával – is azt mutatja, nem lesz itt semmi tökölés, kapunk az orcánkba, amennyi belefér, ...
Természetes, hogy beindulnak pavlovi reflexeim, amikor amerikai power csapat lemeze kerül a kezeim közé. Pláne, ha valami extra mézesmadzag is jár vele: a Ruffians legfőbb vonzereje pedig nem más, mint az a tény, hogy Carl Albert, a néhai hangszálisten itt énekelt a Vicious Rumors előtt.
A mai napig lángol a képem, amiért anno a Wuthering Heights Far From The Madding Crowd albumára 9 pontot adtam. Egyetlen mentségem, hogy a muzsikát már akkor is őrületesen jónak (igen, igen zseniálisnak) tartottam, csupán a hangzással nem voltam túlzottan megelégedve.
Úgy látszik, a Krokus zenéje valahogy nem akar eljutni hozzám. Tavaly bizony sikerült kihagyni bulijukat a Bang Your Head feszten és a lemezeik sem találtak még el eddig hozzám. Ellenben Mark Storacre régi-új énekesnek ez már a második project-munkája, ami az utamba akad.
Azért annak is van előnye, ha egy banda eltűnik 4-5 évre. A Riot esetében ez pont arra volt jó, hogy ezen intermezzo alatt retrospektíven megismerkedjek munkásságukkal a klasszikus 88-as Thundersteel lemezig. És minél többet hallgatom az elmúlt 18 év termését, annál inkább megjön a kedvem ahhoz, hogy egész a kezdetekig visszaássak.
Kicsit csalóka John West új lemezének címe, hiszen igaz, hogy szólóalbumot 2002-ben csinált utoljára, de azóta 5 albumon is hallhattuk egyéni hangját: két Royal Hunt és két Artension között még egy Feinstein anyag feléneklésére is futotta idejéből és energiájából. Ez utóbbi amúgy Ronnie Dio unokatestvérének, David Feinstein gitárosnak – akivel Ronn...
A Red Circuit az egyik olyan csapat, ahol a sri-lankai születéső Chity Somapala villogtatja hangszálait. Mellette a billentyűkön Markus Teske játszik, akit a Sheela nevű zenekara talán nem is, de producerkedése olyan csapatoknál mint a Vanden Plas, Saga, Symphony X, Mob Rules stb. nevesebbé tett. Érdekesebb még a vendégzenészek névsora: a Vanden Pl...
Az Irate Architech death/grindban utazik, ezért talán nem meglepő a korong hossza, mely csupán tíz és fél perces. Az első háromnegyed percet egy funkciótlan és felejthető intro foglalja el (ebből még kettő található a cd-n), utána belecsapnak a komplexebb válfajába a stílusnak, egész korrekt nótákkal, dalokon belül kétféle ordibálási móddal – normá...
Az Ancient Ceremony 2005-ben megjelent minialbumát tartom most a kezemben, és kissé tanácstalan vagyok a meghallgatása után, mert ugye erről kritikát is kéne írni. Nos, jó. Ezen minialbum megszületésekor a banda már túl volt egy demón, két minialbumon és három nagylemezen, ami azt kellene, hogy mutassa, hogy a tapasztalat egy jó album megalkotásáho...
Hiába telítődött a prog metal piac az utóbbi években, a németek talán legismertebb prog metal bandája, a Vanden Plas továbbra is igazi különlegességnek számít. Egyrészt mert nem ontják magukból a lemezeket, tehát nem un rájuk az ember, másrészt pedig – Dream hatások ide vagy oda – sajátos, egyéni, markáns hangzásvilággal rendelkeznek.
Gyakran szokás megfeddni a true metal bandákat a zenei és szövegi klisékhez való ragaszkodásuk miatt. Nem mondom, valóban akadnak a külsőségeket röhejesen túlzásba vivő alakulatok, akik az egész tradicionális műfaj hitelét rontják. Fontos persze a kiállás, megjelenés, de végső soron a heavy metalban is a zene a legfontosabb.
Ismét alkotott a svéd hatosfogat, amelynek előző, Starfall című albumát örömmel és megelégedéssel méltattam annak idején. A melodikus és szimfonikus, ám gigasúlyokkal felvértezett, átgondolt és változatos powerben nyomuló srácok a Fredman stúdióban eszkábálták össze az Astronomy albumot, ami már önmagában is garancia a minőségi megszólalásra.
Közel másfél évtizedes múltra tekinthet vissza az Armistice, hiszen a müncheni zenekar még 1992 végén alakult. Azóta megjelent 3 demo illetve promo cd-jük, és 2000-ben a debüt nagylemez is kijött, Hot on the Trail címmel. A Roots of Evil a második teljes anyaguk, és még tavaly jelent meg.
Számomra az év meglepetése mindenképpen a Depths Of Depravity új albuma. Amit ez a mosonmagyaróvári négyes összehozott, az mindenképpen dicséretes, és nemzetközi színvonalú. Már a borító is nagyon bejön, ami igencsak death metalos, és erősen a Bloodbath Resurrection... albumára hajaz.
Kissé rejtélyes számomra a Circle Of Pain esete. Mint azt az ismertetőjükből megtudtam, a zenekar 1994 óta létezik, ám én még sosem találkoztam velük. Ez már önmagában is elég érdekes, mert profiljukat tekintve beleillenek az általam kedvelt zenei világba, ráadásul germánok, tehát nem a planéta valamely eldugott, átellenes szögletében tevékenykedne...
Ne tévesszen meg senkit a dolog, ez egy újrakiadás, egy több, mint 18 éves lemez leporolása. A Karo egy berlini hard rock zenekar volt még anno, első, valamint egyetlen albumuk a Heavy Birthday. Jó, mondjuk a cím szellemes. Persze nekem a nyolcvanas évek második feléről inkább a hagyományos HM bandák (Maiden, Priest stb.) csodálatos albumai, a thra...
Facebook
Twitter