Nem kegyelmez új lemezével a lengyel Lost Soul, a mintegy 55 perces korongon csakúgy sorjáznak a 6-7 perces death monstrumok, sőt, az albumot egy majd' 10 perces szerzemény zárja. Az Immerse In Infinityhez tehát nem árt a technikás death metalnak minimum fanatikus szintű imádata, de a jó hírem az, hogy a lengyelek ezúttal igen nagyvonalúan hálálják meg az irányzat rajongóinak lojalitását.
Akárcsak legutóbb, ezúttal is sokesélyes volt, merre indul tovább az utóbbi évtized legsikeresebb új brit metal csapata (összesen több mint 2 millió eladott példány két albumból – aligha kell magyarázni, mit jelent ez manapság), de a Bullet For My Valentine sajnos a legkiszámíthatóbb forgatókönyv szerint fordult rá a mindent eldöntő harmadik lemezr...
Na, már megint egy lengyel zenekar, lassan gyanús lesz, hogy szponzorálnak minket polák barátaink. Egy klipjükbe előzőleg belebotlottam a Youtube-on, mondtam is magamban, hogy nahát, ez nem is rossz. Modern metal, korszerűen kinéző tagokkal, ennyi.
Három év telt el a legutóbbi Annihilator lemez megjelenése óta, Jeff Waters pedig ismét támad. Úgy látszik, a mestert ezúttal sem szállta meg az ihlet, már ami a lemezcímeket illeti, a legutóbb igen fantáziadúsan Metalra keresztelt korongot ugyanis most a még meghökkentőbb című Annihilator lemez követi. Ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy ez egy defi...
Napjaink egyik legfontosabbnak mondható, a szó eredeti értelmében vett progresszív zenekarai közé tartozik a furcsa nevű Coheed and Cambria, akik 3 évvel a No World For Tomorrow után újabb elgondolkodtató és nem kevésbé szerethető művet tettek le az asztalra.
Nem máshonnan, mint Belgiumból érkezett a Dark Sensation bemutatkozó lemeze, a Trendkill, amiről még belehallgatás nélkül is valahogy az a sejtésem támadt, hogy a Pantera egészen biztosan a kedvenceik között van. Megérzéseim nem csaltak, a 2002-ben alakult csapat vélhetően egészen korán megismerkedett a Dimebag-féle riffeléssel és Anselmós üvöltözé...
A San Francisco-i Jetboy eredetileg 1983-ban alakult, de csak néhány évvel később, a hajbandák fénykorában váltak valamennyire ismertté. A nagy áttörés sajnos akkor sem jött össze nekik, a legtöbben alighanem annak kapcsán hallottak róluk, hogy basszusgitárosuk, Todd Crew 1987-ben Slash New York-i hotelszobájában halt meg egy aranylövés következtéb...
Az olasz Fomento friss név, ez az első lemezük, amit a kiadó trükkösen deathcore-ként akar eladni, de szerencsére szó sincs egész testes színes tetoválásokkal virító déli szépfiúk matematikai feladványairól. Az Either Caesars Or Nothing inkább modern thrash/crossover cucc, olyasféle zenében utazik a négyes, amit az ezredforduló tájékán jobb híján m...
Isten bocsássa meg nekem, de a James A. Rota II. és Emily Burton (igen, egy gitáros csaj, ráadásul az idők során több hölgyemény is megfordult a bandában) által kicsivel több, mint tíz éve alapított Fireball Ministryt sosem tartottam többre egy megbízható, kimondottan feelinges, ám a középszerűnél csak néhány paraszthajszállal jobb hard rock/stoner...
Vajon miért érzi mindenki kényszernek, hogy ilyen-olyan intrókkal lássa el az aktuális lemezét? Ez az idióta trend a '90-es években vált meghatározóvá, és sajnos azóta sem lankad: az új dalokkal 18 év szünet után visszatérő kultikus svéd Treat is rákeveri Hitlert meg Kennedyt a Prellude – Coup De Grace című két és fél perces intró harmadosztályú fi...
A komoly sikerekkel kezdődő, majd sajátos módon gellert kapott Velvet Revolver sztori végleg befulladni látszik, így nem csoda, hogy a formáció magját alkotó ex-gunnerek pillanatnyilag máshol keresik a szerencséjüket. Duff McKagan épp most szállt be a Jane's Addictionbe, Matt Sorum a Camp Freddy lemezen molyol, Slash pedig hosszas barkácsolás után ...
Néhány évvel ezelőtt valamelyik egybenyitott Yuk bulin sikerült elcsípnem az akkor még igencsak alakulófélben lévő Oneheadedman zenekart. A kissé egzaltált fazonnak tűnő gitároson kívül annyi maradt meg velük kapcsolatosan, hogy bár érdekes irányba indult el a banda, még közel sem nyújtják igazi, kiforrott stílussal rendelkező zenekar képét.
Az 1986-os alakulásával a lengyel Armagedon akár nemzetközi legendává is nőhetett volna, karöltve a Vaderrel, ha sikerül előrukkolnak valami figyelemreméltóval. De ami a Vadernek összejött, az honfitársaiknak nem, s ugyan az 1993-as The Invisible Circle debütáló lemezükkel otthonukban a death metal egyik tartópillérévé léptek elő, ez mégsem volt el...
Megértem, sőt, értékelem, hogy Thomas Gabriel Fischer – ismertebb nevén Tom G. Warrior – annak dacára sem akarja a Celtic Frost nevet használni Martin Eric Ain nélkül, hogy a nyilvánvaló üzleti szempontok emellett szólnának.
Az Eyes On Infinity első (és remélhetőleg egyben utolsó) lemeze egy rejtély számomra. Meg vagyok ugyanis győződve afelől, hogy hallással rendelkező egyén ilyet nem ad ki a kezei közül. Önszántából legalábbis semmiképp sem, ám azt is erősen kétlem, hogy lett volna bárki is akkora marha, hogy Andrew Rosciszewski fejéhez nyomva a pisztolyt zeneírásra ...
Negyedik stúdiólemezével jelentkezett idén a finn Poisonblack, és talán nem árulok el azzal nagy rejtélyt, hogy a gótmetal zenekar a nyersebb, zsigeribb megszólalást választotta mind hangzás, mind dalok tekintetében. Valahol várható volt már, hogy a Sentenced/HIM örökségből előbb-utóbb elfogy a tartalék, muszáj más utakat keresgélni, és totál egyér...
Íme, egy újabb lengyel csapat, akik azt kívánják bizonyítani immáron második alkalommal, hogy a polák metalnál nincs jobb. Nos, az igazság az, hogy van jobb, de szerencséjükre rosszabb is. A beszédes elnevezésű Neurothing amolyan tördelt ritmizálású, Meshuggah-ihlette zenét játszik, amely inkább fogja az izzó szemű dobospalántákat és gitártanoncoka...
Bár manapság abszolút díjazom, ha egy-egy lemez között akár 5 év is eltelik, a Shadow Gallery esetében azért jobban örültem volna, ha ez mégse így történik, ők ugyanis Mike Baker énekes tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt függesztették fel a munkát 2008-ban.
A jó tanuló felel. A madárfészek-frizurájú Andrew Stockdale voltaképp az ausztrál (akkor még) trió jó évtizeddel ezelőtti megalakulása óta nem csinál mást: pontosan felmondja, amit a tankönyvekben olvasott, ráadásul annyira ügyesen csűri-csavarja a szavakat, hogy alig venni észre, egyéni ötlete szinte egy szál se.
A San Diego-i Ratt a Van Halen által vezetett '80-as évek eleji amerikai metal robbanás egyik főszereplője volt a Mötley Crüe, a Quiet Riot és a Twisted Sister mellett. Első két lemezük, az 1984-es Out Of The Cellar és az 1985-ös Invasion Of Your Privacy simán ott vannak a korszak legjobbjai között, nem véletlenül emlegették őket akkoriban rendszer...
Ron Keel kapcsán nem az az érdekes, hogy vajon rokona-e a színész-énekes Howard Keelnek (Dallas-rajongók előnyben!), hanem hogy tevékenyen részt vállalt abban a Steeler zenekarban, amely Yngwie Malmsteen tengerentúli bemutatkozását tette lehetővé. Ezért azt hiszem, a gitárbuzik nem lehetnek elég hálásak neki, még akkor sem, ha azt a bizonyos Steele...
A Dark Tranquillity sok szempontból Göteborg elveszett zenekarának tekinthető. Az At The Gates és az In Flames mellett ők is ott voltak azok között, akik a '90-es évek első felében és közepén egészen sajátosan kezdték el összevegyíteni az agresszív death/black tempókat és a hörgős-károgós éneket a tradicionális heavy metal gitárharmóniákkal, ám min...
Lengyelország déli részéről, Tarnowskie Goryból származik a 2005 óta létező Mouga, akik a mostanában divatos emo/screamo/alternatív vonalat célozták be, ráadásul rögtön olyan színvonalon, hogy ha nem lenne a promólapon az ország neve, simán azt hittem volna, hogy Angliából vagy az USÁ-ból származnak (nyilván az akcentusra nem figyelve). Úgy érzem, ...
A helyzet az, hogy amikor megszerettem a White Liont (nem is volt olyan rég), Mike Tramp megvett magának kilóra. Pont. Teljesen lehidaltam a faszi dallamérzékétől, dalszerzői vénájától és zenéhez való hozzáállásától. Ez utóbbira remek példa kiváló cimborám anekdotája, aki a 2002-es pesti Tramp bulin kívül a cseheknél is megnézte a faszit: Mike akko...
Máshol talán már írtam, hogy abszolút betiltanám a kétévenkénti lemezkiadást. Egy olyan baromi jó anyag után, mint amilyen a Paradox II. – Collision Course volt, pláne óvatosnak kell lenni a folytatással, zenekarnak és hallgatónak egyaránt. Ugyanakkor a Royal Hunt sose nyúlt igazán mellé – a korai lemezeken a középszerű énekes dacára is baromi jók ...
Bár a 80-as évek gitárhős-korszaka már valószínűleg sosem tér vissza, a napjainkban egyre egészségesebbé váló zenei klíma (nem hazánkról beszélek persze!) újra meghozta a gitárosok kedvét az instrumentális lemezek készítéséhez. Különösen érdekes jelenség ez a súlyosabb zenéket játszó csapatok tagjaként működő muzsikusok táborában.
A lengyel metal már elég régóta nem kizárólag a Vader – Behemoth kettőst meg az arrafelé hagyományosan erős death/black színteret jelenti, csak úgy özönlenek tőlük a különféle jobb-rosszabb csapatok a legkülönfélébb stílusban.
Facebook
Twitter