Ember nincs, aki képes lépést tartani az idei év végén megjelenő albumokkal (ráadásul irgalmatlan mennyiségben jönnek ki a jobbnál-jobb zenék), így a Katatonia új anyagára sem volt még annyi időm, mint illenék, így simán elképzelhető, hogy x hónap múlva át fog alakulni a véleményem, de egyelőre az alábbiakat tudom elmesélni.
Három év elteltével új albummal jelentkezik a zsigeri technikás death metal egyik patinás alapcsapata, az amerikai Suffocation, s hatodik soralbumukhoz egy igen figyelemreméltó esemény is kapcsolódik, hiszen a New York-iak idén lettek húszévesek, ami egy régisulis death metal csapat esetében komoly fegyvertény, nem jelentéktelen kitartásról téve ta...
Ahogy megfigyeltem, elsősorban életkor kérdése, ki melyik Tankcsapda lemezt tartja kiemelkedőnek, és melyikkel ápol kevésbé bizalmas viszonyt. Lukácsék persze az összes albumukkal rengeteg új rajongót szereztek, így aztán nincs is ezen mit csodálkozni, nyilván mindenkinél az számít mérföldkőnek, ahol ő bekapcsolódott.
2007-es lemezével komoly váltást vitt végbe a Tony Kakko vezette Sonata Arctica. Míg korábban jobbára azonnal ható, közérthető speed himnuszokkal operáltak, addig az Unia egy epikusabb, összetettebb, nehezebben befogadható, pont ezért izgalmasabb lemez volt.
Kimondottan szerettem az utolsó Slayer lemezt, a Dave Lombardo visszatérését ünneplő Christ Illusiont, de a mai napig úgy gondolom, hogy nem erőltették meg rajta magukat túlságosan. A dalokat tekintve tök jó kis anyag volt a 2006-os, de túlságosan is biztosra akartak menni vele, pedig Kerry Kingéknek nagyon is jól állt a modernizálás.
Az Angelus zenekar 2001-ben alakult, 2007-ig pedig a jelenlegi dobos, Kolos csatlakozásáig kizárólag lányok alkották. Két demó után, tavaly rögzítették első lemezüket Halhatatlanítás címmel, mely finoman szólva sem rejt nőies muzsikát.
Vannak zenekarok, akik olyan szinten hajítják sutba a hagyományos dalszerkezetet, hogy lemezeikhez nem érdemes a szokásos módon közelíteni. Mármint, hogy éppen melyik dalban találjuk a legfogósabb refrént, a legütősebb gitártémát, vagy a legjobban megírt szólót. Náluk mindez csak másodlagos, a lényeg az, hogy érzéseket közvetítsenek, képeket fessen...
A legendáknak alanyi jogon kijár a tisztelet, nincs is ezzel semmi gond, az pedig aligha képezheti vita tárgyát, hogy a Karthago magyarországi viszonylatban legendás név. A több mint egy évtizeddel ezelőtti újjáalakulás nyilván az ő mítoszukat is megkoptatta egy kissé, a 2004-es utolsó lemez sem szólt valami nagyot, de alapvetően miért ne csinálnán...
Ez van. Eltelt két év, megérkezett az újabb Nile lemez és persze, hogy ez is mestermű! Pedig annyira akartam utálni és kegyelmet nem ismerve a földbe döngölni ezt az albumot egy velejéig negatív kritika képében, legalább egyszer az életben, de nem, Karl Sanders az, aki nem ismer kegyelmet.
A Társaság tudja, mit csinál. Már figyel téged egy ideje, jól tudja, mit szeretnél hallani: a hatvanas-hetvenes években gyökerező ős-rockot, blues-zal jócskán nyakon öntve. Feelinges gitártémákat, húzós riffekkel és megjegyezhető szólókkal, az egész tetejébe pedig remek dallamokkal operáló kitűnő énekest. Az se baj, ha mindezen túl még a szövegek i...
Habár Lars Ulrichnak, illetve két húgyagyú MTV-s rajzfilmfigurának köszönhetően Kip Wingert évekig legfeljebb körberöhögni volt ildomos, a fickó ettől még simán ott van a legnagyobb hard rock dalszerzők között, így aztán az underground legmélyére szorult melodikus műfaj hívei nem kis várakozással tekintettek a Karma elé.
Jobban belegondolva fogalmam sincs, miért hallgatom meg mindig az újabb és újabb Bon Jovi lemezeket, amikor pontosan tudom, hogy nem várhatok tőlük semmit. A legutóbbi Lost Highway album lazulása után Jon Bon Jovi és Richie Sambora ezúttal is beígérték a rockosodást, a klasszikus sound mai verzióját, de aki ennek hallatán fellelkesült, azt szeretné...
Emlékszel még Ricky Warwickra? Ha a harmincas éveidet taposod, és a '90-es évek első felében nézted az MTV-t, alighanem igen: ő volt a brit The Almighty vörös sörényű énekes/gitárosa, akit a szigetország zenei sajtója istennek kiáltott ki, de hazáján kívül soha nem tudott befutni, pedig mindent megtett ennek érdekében.
A brit Magnum sosem volt igazi sztárbanda, de azért elég szépen elzenélgetnek a '70-es évek eleje óta – (még ha volt is közben egy 6 éves kihagyásuk), ez pedig már a tizenötödik albumuk a sorban. Szerencsétlenek jól bele is álltak vele a földbe az SPV csődje miatt, pedig a gitáros Tony Clarkin és az énekes Bob Catley nevével fémjelzett zenekar mind...
„I've lost everything I've had, but I'm not dead, at least not yet", énekli Johnny Van Zant a 6 év szünet után megjelent új Lynyrd Skynyrd lemez nyitódalában, az óriási Still Unbrokenben, és az ember rögtön hisz is neki. Tényleg döbbenetes, hogy veri a sors minden idők legnagyobb southern rock bandáját, idén ismét a zenekar két tagja hunyt el (janu...
George Lynch betonfejű önsorsrontó hírében áll, és az utóbbi egy-másfél évtized igazolni is látszott a '80-as évek egyik legtündöklőbb tehetségű gitárhősének legendáját: George játéka zenészek tízezrei számára szolgált kiindulási alapként a klasszikus Dokken albumokon, a '90-es évek új zenei trendjeinek hatására azonban kissé megkattanni látszott.
A svéd The Poodlest sokáig az előítéleteim miatt nem vettem komolyan. Rettenetes név, vicceskedő imázs, köszi, inkább nem, mondtam az előző két lemezükre, pedig a zene önmagában még tetszett is. A körítéssel együtt viszont elriasztottak maguktól. Bevallom, először a Clash Of The Elementset is csak azért hallgattam meg, mert tetszett a borítója, azt...
Arjen Anthony Lucassen zeneszerző/multihangszeres nevét sokan valószínűleg a terebélyes kompozíciók tárházaként számon tartott Ayreon révén ismerik, de emellett még számos egyéb mellékprojekt is kötődik a holland zseni nevéhez, elég csak a slágeresebb Star One-ra vagy az ambientes Ambeonra gondolni; termékenysége már-már emberfeletti.
A korábban 3, majd Three, most már leginkább Three (3) néven futó zenekar (talán egyszer eldöntik véglegesen, netán a következő lemezhez kitalálnak valami más kombinációt, ki tudja), új lemezzel kedveskedik, mely a Revisions címet kapta.
Van egy jó hírem, és – ahogy az már lenni szokott – van mellé egy rossz is. Kezdjük a rosszal: a jó öreg doktor Fu Manchu 2009-es lemezén senki ne keressen semmi újdonságot. Ha ismered Scott Hillék legjobb munkáit (In Search Of..., The Action Is Go, King Of The Road), akkor mindent tudsz az Infinite Powerről is. Ráadásul az anyag nem a változatossá...
Valószínűleg a mocskosul elnyugatiasodott világlátásom az oka annak, hogy ha a burger kinges pólómat leszaggatom magamról, akkor se tudnék egyetlen horvát metal együttest se megemlíteni magamtól, pedig még a mindenható Wikipediát is meginterjúvoltam, hátha ő okosabb nálam e téren, de rendre olyan csapatokat ajánlott fel a drága, amiknek még a nevük...
Még jól emlékszem, amikor 2003 környékén egy interjúban az Immortal főnöke, Abbath arról beszélt feloszlásuk kapcsán, hogy nem látja már értelmét az Immortal életben tartásának, mivel mindent elmondtak e név alatt, amit csak szerettek volna.
Ahhoz képest, hogy két-három évvel ezelőtt Gene Simmons még a rá jellemző stílusban küldte el az anyjába az összes letöltögetős netezőt, miközben vadul fogadkozott, hogy a KISS soha többé nem is készít albumot, mert ilyen rajongóknak nem érdemes, most mégis itt a Sonic Boom.
Furcsa és megmagyarázhatatlan perverzióim egyike, hogy kifejezetten szeretem a magyar bandákat, ráadásul nem is kizárólag azokat, akik kifejezetten a keményzene terepéről támadják a jónép hallójáratait. A Hollywoodoo-val is már régi a barátság, és bár az első album idején kicsit már sok volt, hogy úton-útfélen a Jó reggelt és a Kívánj tízet! köszön...
Sajátos viszonyt ápolok a Pearl Jammel. Amit az örök kedvenc Ten – Vs. kettős óta csináltak, többnyire nem az én zeném, de azért minden albumuk előtt megelőlegezem nekik a bizalmat, hogy aztán már-már rituálészerűen megállapítsam: a maga nemében rendben van a dolog, csak nem nekem szól.
Képtelen lennék értelmesen megfogalmazni, miért, de az utolsó Shadows Fall album, a 2007-es Threads Of Life nem lett nálam olyan gyakran hallgatott kedvenc, mint két elődje. A helyén volt rajta minden, de valahogy mégsem kaptam úgy el a massachusettsi csapat hullámhosszát, mint a The Art Of Balance-nél és a The War Withinnél.
Hollandiáról elsősorban a fapapucs, a tulipán, Anneke, és persze a fű jut mindenki eszébe - és nem feltétlenül a progmetal. Főleg, ha ilyen tragikusan idétlen nevet választott magának egy zenekar, mint a Cirrha Niva (mi ez? és miért??).
Facebook
Twitter