Harry Hess ugyan sosem vált szupersztárrá, de létezik egy hűséges réteg, amelyik a mai napig izgatottan lesi minden megnyilvánulását. Nem tagadom, én is közéjük tartozom, pedig a néhány éve feloszlott Harem Scarem nem éppen a csúcson hagyta abba, sőt, közmegegyezéses csodának igazából csak az első két albumuk számít (különösen az 1993-as Mood Swing...

Ez az austini csapat a „szeresd vagy gyűlöld" csapat eszményi megtestesítője. A - főként - külföldi lapok kritikáiból úgy ugranak ki a dicsőséget zengő betűk, mint valami divatos, 3D-s filmből a bábuszerű szereplők, közben pedig a fórumozók és hozzászólók úgy köpködnek a bandára, mintha mindezért fizetést kapnának.

Négy évvel ezelőtt – tekintettel az Iron Maidenhez fűződő viszonyomra – megelőlegeztem az A Matter Of Life And Death-nek 9 pontot, de így utólag visszatekintve bőven elég lett volna eggyel kevesebb is. Félreértés ne essék, összességében a mai napig jónak tartom az utolsó lemezt, az akkor formátlanabbnak ítélt részletek azonban azóta sem értek be ró...

A Bill Steer csodagitáros (ex-Carcass, ex-Napalm Death, de ezeket talán ide sem kellett volna írni, annyira alap) vezette Firebird sosem tudott igazán megnyerni magának. Nem voltam képes megérteni, hogy egy korábban ennyire az újra törekvő ürge hogyan tud ilyen öreges, lapos és helyenként bizony kimondottan unalmas muzsikát művelni, és hogyan elége...

A tavalyi évben győzedelmes visszatérést produkáló holland Asphyx nem kíván segget csinálni a szájából, és bizony addig üti a vasat, amíg meleg. Hét éves kihagyás után úgy tűnik, a hollandok végre ismét a jó úton járnak, hiszen történetük egyik legerősebb lemezét követően idén a tetemes, huszonhárom évnyi pályafutásukat legelső koncert DVD-jükkel ü...

Előzetesen elég rossz ötletnek tűnt az Accept újonnani visszatérése. Minden idők egyik legnagyobb német heavy metal bandája egyszer már felmelegítette a levest a '90-es évek első felében, ám a lendület egy bivalyerős (Objection Overruled) és egy hozzájuk képest kicsit túlbrutalizált, de még mindig jó (Death Row) album után megtört.

A svéd Enforcer esetében szinte szó szerint megismételhetném azt, amit tavasszal írtam a White Wizzardról, a fiatal csapat ugyanis ugyanabban az 1981-es stílusú brit heavy metalban utazik, mint amerikai kollégáik, sőt, még a kiadójuk is azonos. Az Earache valami miatt rápörögni látszik a farmermellényes, szegecses csuklószorítós retro-bandákra, ami...

A kaliforniai Bleeding Through-t a metalcore korszakban valahogy elkerülte az igazán nagy reflektorfény, de a háttérben építkezve azért elég jól megtalálták a helyüket a színtéren, Magyarországon is többször jártak, szóval nálunk sem számítanak ismeretlennek. Ez már a hatodik stúdiólemezük, vagyis korántsem nyeretlen kétévesekről van szó, és noha é...

Amikor a tavalyi év utolsó napjaiban tragikus hirtelenséggel elhunyt az Avenged Sevefold dobosa, Jimmy „The Rev" Sullivan, nem fogadtam volna arra, hogy ennyire gyorsan elkészülnek a folytatással, de láss csodát, bő fél év alatt kihozták az új albumot.

Na, a végén a Vanden Plas is a Frontiersnél kötött ki – talán azért, mert az Inside Outnál (amely a folyamatosan csődközeli állapotban leledző SPV-vel áll szoros kapcsolatban) biztosabb hátteret tudnak nyújtani az olaszok; talán azért, mert a kiadó azt elmúlt években amúgy is nyitott a progos muzsikák felé – valószínűleg mindkét feltevés megállja a...

Nem igazán vagyok híve a klasszikus felállás/eredeti énekes-fetisizmusnak, de sajnos akadnak olyan esetek, amikor az utód bizony nem üti meg a mércét. Így történt ez a TNT esetében is: a Tony Harnell távozása óta készült két lemezzel alapvetően nem lett volna baj, de Tony Mills (bármekkora nagy kultarc is volt a Shy élén anno) egyszerűen nem olyan ...

John Norum nemcsak a Europe gitárosaként, hanem szólóban is igen komoly dolgokat tett le az asztalra, saját műveit pedig – ellentétben Joey Tempest munkáival, amelyekről finoman szólva is megoszlanak a vélemények – többnyire a keménymag is jól szokta fogadni. Szerintem Joey lemezei is igényes, értékes muzsikát tartalmaznak – de én ugye fanboy volné...

Az utóbbi évek talán legpofátlanabb zenekara a svéd H.E.A.T., akikre kb. egy éve hívta fel a figyelmemet a hozzám hasonlóan Europe és hair metal fanatikus Horváth „Dreyelands" András barátom. Pofátlanul fiatalok, pofátlanul ráéreztek arra a zenei világra, amelynek fénykorában még épphogy csak megszülettek és pofátlanul hitelesen hozzák annak hangzá...