Shock!

december 07.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Royal Hunt: X.

Máshol talán már írtam, hogy abszolút betiltanám a kétévenkénti lemezkiadást. Egy olyan baromi jó anyag után, mint amilyen a Paradox II. – Collision Course volt, pláne óvatosnak kell lenni a folytatással, zenekarnak és hallgatónak egyaránt. Ugyanakkor a Royal Hunt sose nyúlt igazán mellé – a korai lemezeken a középszerű énekes dacára is baromi jók voltak a dalok és az általam legkevésbé kedvelt Paper Blood leggyengébb daláért is sok banda adná oda sokmindenét.

megjelenés:
2010
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 2 Szavazat )

De mégis, mivel tud meglepetést okozni egy szűken behatárolható, több mint jellegzetes stílusban csaknem két évtizede alkotó banda, akik ráadásul énekest sem cseréltek épp? A válasz: pont ezzel a le nem cserélt énekessel! A sztratoszférák királya, Mark Boals ahogy idősödik, egyre inkább szereti az alsó regisztereket (nincs ezzel egyedül), de az intrót követő End Of The Line-ban egész konkrétan nem lehet elsőre felismerni, annyira mély, mi több, rekesztős témát hoz – és baromi jól is áll neki! Nem viszi persze túlzásba, talán még neki is új a dolog, mindenesetre legközelebb bármilyen lemezen énekel is majd, remélem, bátrabban használja majd a hangját – nála is bebizonyosodott, hogy a kevesebb néha bizony több is lehet.

Ami a muzsikát illeti, komolyan azon gondolkozom, hogy egy életre befejezem a markáns hangzású, de gyakran lemezt készítő bandák recenzálását, hiszen van egy pont, amikor már egyszerűen nem tud az ember érdekesen, élvezetesen írni a jól ismert zenéről. Szeretünk persze úgy tenni, mintha lenne, aki ezen zenekarok ismertetőit teljesen véletlenül találja meg és ennek alapján dönt – biztos van ilyen, de hogy nem a Royal Hunt esetében, az tuti! De akárhogy is, a kedvelt összetevőkön azért alapvetően szeretünk elcsámcsogni, ezek pedig most is helyükön vannak. Az például baromira tetszik még mindig, hogy pár éve a csapat félretette az addig védjegyszerű szintetikus dobhangzást és egy élőbb soundot lőtt be, amitől a ritmusok is lüktetőbbek, teltebbek, ha úgy tetszik súlyosabbak lettek. André Andersen Hammond-alapjai is erőteljesebbé váltak ezáltal, emiatt pedig ezt a – hangsúlyozzuk ki, Paradox II.-höz képest! – kevésbé markáns dalfüzért is szívesen hallgatjuk meg sokadszorra is. Mert bár időről időre fel-felbukkan egy-egy ismerős téma, azért a Shadowman, a Back To Square One, a már említett nyitó End Of The Line és társai bőven rejtegetnek csemegéznivalót úgy a dallamok, mint az instrumentális részek tekintetében. És persze ki ne felejtsük Marcus Jiddell ízes gitárjátékát – főszereplő ő itt sose lehet, de remek érzékkel, bámulatos összhangot teremtve dolgozik Andersen keze alá.

Lehet, hogy a jövőben kizárólag copy-paste technikával írok majd Royal Hunt lemezismertetőket, de attól még borítékolni lehet, hogy a zenét tekintve a mennyiség nem fog a minőség rovására menni!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.