Lengyel prog – az rossz egyszerűen nem lehet. És ha lengyel meg progresszív, akkor első körben remélhetőleg mindenkinek beugrik a zseniális Riverside és a feltörekvő Indukti. Meg talán lassan majd a Votum is. A gyökerek valahol ugyanazok (Porcupine Tree, Pink Floyd, Opeth), a végeredmény mégis picit mindig más.
Nem biztos, hogy pont nálam kellett volna landolnia a Thornwill cd-jének, a heavy/power zenéket az utóbbi években mondhatni módjával szeretem, de amint átlapoztam a képregényszerű formában megalkotott bookletet, felkeltették az érdeklődésemet.
Igaz, még tavalyi, de ha itt heverészik, miért ne lehetne róla megemlékezni? Még akkor is, ha elsőre egy Stone Sour/Slipknot-wannabe zenekar ugrott be róluk, az énekes, Andy Campbell annyira gyönyörűen levette Corey Taylor stílusát az üvöltözéstől kezdve az énekdallamokig, hogy az gyönyörű... Igaz, a hangszíne valamelyest hasonló, talán nem is véle...
A rockzene mindig erős volt a polihisztorok kinevelésében. Itt van például ez a Nicke Andersson (vagy inkább Nick Royale-t kéne írnom?), aki már az Entombedban is sokkal több volt egyszerű dobosnál - ének, gitár, basszusgitár, zene, szöveg, borító, logó, produceri munka, minden játszott, ami éppen kellett, vagy amihez épp kedve volt.
A névből egészen egyszerű agymunkával ki lehet találni, hogy a flamenco és a metal párosításáról van szól. Flametal néven korábban már megjelent két lemez, igaz, akkor még „normális" zenekarral adták elő a szerzeményeket a srácok, ráadásul koncerteken flamenco táncosok is felléptek velük.
Valahogy a Live zenekar itthon sosem szerzett nagy rajongótábort, kétlem, hogy egy önálló koncertjükre tömeges népvándorlás indulna be, pedig ez a post-grunge zene a Seattle-mániákusoknál is egészen biztosan betalálna. A Live tavaly úgy döntött, hogy egészségmegőrző szünetet tart, amiből gyakorlatilag feloszlás következett.
Szerencsém van, mert Mr. Glenn Danzigről, Evil Elvisről, talán magáról a Sötétség Fejedelméről (höhö) mindig hálás dolog írni. Pláne, ha hat év után új stúdiólemezt szabadít rá a világra. Ami ráadásul – hogy jó előre le is lőjem a poént – alsóhangon a legjobban sikerült produktuma a 4-es korong óta. Pedig az már nem éppen tegnap volt...
Már akkor megrettentem, amikor kiderült, hogy a Korn ismét Ross Robinsonnal áll neki az új lemeznek, a cím pedig csak tovább fokozta aggodalmaimat. Szó se róla, a '90-es évek közepén én is rongyosra hallgattam a bakersfieldi csapat első két albumát, azok az idők azonban végérvényesen elmúltak: az eredeti felállásból megmaradt Jonathan Davis, Fieldy...
Ha az égiek is úgy akarják, a Grand Magus elég nagyot léphet előre ezzel az ötödik lemezzel a következő hónapokban. A Roadrunner szerződés eleve jó lehetőségeket biztosít nekik, pláne, ha tényleg többet turnéznak majd, mint eddig (ami mondjuk nem nehéz...), márpedig Janne „JB" Christofferson saját bevallása miatt elsősorban ezért hagyta ott a szint...
Elégedjünk meg annyi információval, hogy az Exit Music zenekar szegedi, és korábban már írtunk egy demójukról, ami – mint szegedi zenekarhoz méltó módon – ígéretes volt. A 2006-os demó óta hallhatóan összeért a csapat, mind a dalszerzést, mint az éneket tekintve.
Totálisan lerágott csont, hogy a Nadir maga a Nagybetűs Underground. Rendre jöttek a sorlemezek, splitek, koncertezni ennek ellenére csak délutáni időpontokban tudnak legtöbbször, valamiért az örökös előzenekari státuszból képtelenek kitörni, amibe láthatóan bele is törődtek.
Vannak zenék, amelyek egészen egyszerűen fizikai fájdalmat okoznak. Egy 53 perces punklemez pedig felér egy szaharai túlélőtúrával, főleg ha a zenekar olasz. Jó, tegyük félre a prekoncepciót, egészen biztosan léteznek kiemelkedő olasz zenekarok is.
Ha egy zenekarból kivesszük az egyik fő mozgatórugót, elég nagy a valószínűsége, hogy rövid távon szürkül, hosszú távon megrogyik a produkció. Persze létezik pozitív ellenpélda is, de abban az esetben legalább annyira karizmatikus előadó/zenésznek kell pótolnia a hiányzó csavart.
A Trauma név Lengyelország egyik legrégebbi death csapatát jelöli, amely még a '80-as évek vége táján alakult Thanatosként, ám 1992-ben névváltoztatásra szorultak (Thanatos néven már akkoriban is működött nem egy banda, köztük a kiváló holland death brigád), s az 1996-os bemutatkozó lemezüket már Traumaként jelentették meg. Azóta szépen, de nem lóh...
Csaknem három év telt el az utolsó Replika album, a Nem hiszek megjelenése óta, mely egy igazán tüskés, végtelenül súlyos és dühös lemez volt. A 2004-es Durva élet könnyed dallamossága után meglehetősen éles váltást is jelentett. Annak ellenére, hogy az utolsó anyaguk igazán jó kis lemez volt, én a dallamosabb Replikát szeretem igazán, így az ismét...
Vajon milyen zenét játszhat egy olyan csapat, ami Droids Attacknek nevezi el magát, és az első két lemezén olyan dalok találhatók, mint például a Your Dad Is Gay, Steven Seagal, vagy épp The John Oates Mustache Ride? Az ember óhatatlanul is unatkozó külvárosi amerikai hülyegyerekek idióta pop-punkjára gondolna, pedig attól aztán elég messze esik a ...
Jon Schaffer visszatért, ám sajnos ezúttal nem egy újabb Iced Earth lemezről kell beszámolnom, hanem valami olyasmiről, amelyet a mester valószínűleg világmegmentő metalnak hívna. Én – vele ellentétben – ezt a szólóprojektjét egyszerűen unalmasnak nevezem, ami labdába se rúghat az Iced Earth mellett.
Könnyen lehet, hogy blaszfémiát fogok elkövetni, de akkor is elismerem, hogy a magam részéről baromira tudok örülni annak, hogy a '90-es évek elején ismerkedtem meg a keményzenével. Tizenpár évesen (de igazából azóta sem) ugyanis kurvára nem voltam kíváncsi semmiféle hajlakk-metalra, sárkányokkal hadakozó lovagokra, vagy a becsületért tűzön-vízen á...
Itt az újabb nagy összeborulás eredménye... A Mike DiMeóval készített hármas Masterplan lemez korántsem volt reménytelen vállalkozás, de előre lehetett tudni, hogy földbe állnak majd vele, szóval nem csoda, hogy Roland Grapow visszaédesgette a frontra Jorn Landét, a nagy sikert hozó első albumok pacsirtáját.
Jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt még hatalmas eseménynek számított, ha ismert zenészek erőiket egyesítve összeálltak egy-egy szupergroupban, de manapság már messze nem olyan izgalmas az ilyesmi. Egyrészt jóval gyakoribbak a hasonló vállalkozások, mint régen, a '90-es évek második fele óta jobb-rosszabb projektek egész hadserege zúdult a világra, másfe...
Ennyire bődületesen buta zenekarnévhez minimum tizedmásodpercek alatt pofánbaszós zene illenék, főleg, ha AZ a Vinnie Paul ül a dobok mögött, aki a groove-os metaldobolást a kilencvenes években átformálta a Panterával. A zenekar 2007-es bemutatkozó lemeze nem hagyott bennem mély nyomot, megjelenéskor párszor átpörgettem, de bármennyire is akartam k...
Elég régóta kész van ez a lemez, és valljuk be, itt is volt az ideje annak, hogy végre megjelenjen, hiszen a budapesti Dreyelands bemutatkozását jelentő Can't Hide Away EP 2007 második felében jött ki. A látszólagos tétlenkedés persze nem volt ok nélküli, hiszen a Rooms Of Revelation már tavaly elkészült, a progresszív metal csapat egyszerűen egész...
Kétlem, hogy jelenlegi olvasóink közül tömegesen emlékeznének arra az időszakra, amikor itthon pezsegni látszott a progresszív metal élet. Igen, ez kb. a kilencvenes évek legvége, kétezres évek elejére datálható, amikor az ország különböző városaiban abszolút különböző felfogású, igényes és vállalható zenekarok működtek.
Talán most már eggyel kevesebb pontot adnék rá, mint akkor, csaknem hat évnyi várakozás utáni nagy lelkesedésemben, de ma is erős lemeznek tartom Ozzy Osbourne utolsó nekirugaszkodását, a Black Raint. Abba persze bele kell törődni, hogy az ilyen legendák esetében minden egyes új album megosztja a tábort. Márpedig létezik-e a metalban nagyobb legend...
Bevallom, kissé eltájoltam magam a régóta formálódó új Vince Neil album ügyében, és csupán néhány héttel a megjelenés előtt tudatosult bennem, hogy a Tattoos & Tequila nem a Mötley Crüe frontember harmadik teljes értékű szólólemeze, hanem inkább csak amolyan soron kívüli bónusz a rajongóknak. Mindössze két új saját dalt és tíz feldolgozást lega...
A zavaros, toldozott-foldozott első kivételével rendszeresen hallgatom a régebbi Soulfly lemezeket, az utolsó kettőnek különösen nagy híve vagyok, de az Omen még ezek fényében is meglepetést jelentett. Ugyan ki gondolta volna Max Cavaleráról, hogy ennyi év után még képes újat mutatni, ráadásul pont egy ilyen hagyományosabb megközelítésű anyag keret...
Derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy Holdampf Gabi otthagyta a Wall of Sleepet, az meg végképp, hogy ennek indoka az volt, úgy érezte, a csapatban már nincs meg az a tűz, ami a további közös zenéléshez elengedhetetlen. Tekintve, hogy Füleki Sanyi vagy Kemencei Balu elkötelezettsége részemről messzemenőkig megkérdőjelezhetetlen, továbbra is...
Facebook
Twitter