Az úgynevezett Neue Deutsche Härte német zenei mozgalom egyik úttörőjének számító Rammstein idén már a tizenötödik születésnapját ünnepli, amire azért a kezdetekkor nem sokan számítottak volna. Az angolul gondolkodó világban szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy nem angolul éneklő zenekarra is odafigyeljenek az emberek, mi több, komoly sikereket is elérjenek.
Egy zenekar neve sok esetben beszédes, elárulhatja a csapat stílusát, zenei attitűdjét. Az Urna elnevezés is igen sokat sejtet, és ha valamiféle éjfekete, gyászos-borongós temetkezési metalra gondolunk, akkor célba is találtunk. Két olasz személy (nevezetesen MZ - gitárok, hangeffektek, és RM - dalszövegek és vokál) gyermeke a 2004-ben alakított Ur...
Legyen szó pop/rock/alternatív zenéről, a Muse manapság egészen egyszerűen megkerülhetetlen. Ez a három, halálosan jellegtelenül kinéző angol srác olyan fura színfoltja lett a manapság többnyire összevissza burjánzó és önmagát ismétlő zenei világnak, amire az utóbbi években egyre ritkábban volt példa. Pedig ők is konkrétan megnevezhető zenekarok ha...
Ha szereted a zúzós thrash/crossover muzsikát, ma már nyilván nem szorul számodra bemutatásra a richmondi Municipal Waste, sőt, jó eséllyel láttad is őket szeptemberben, amint ízekre szedik a Dürert. Tony Forestáéknak élőben nem nagyon akad párjuk ezen a vonalon, ráadásul ez a másfél-két perces dühkitörésekre épülő, nem kicsit poénos megközelítésű ...
Steven Wilson és kis formációja nem könnyíti meg a zenekedvelők dolgát, de még a masszív Porcupine Tree rajongókét sem. Az új lemez koncept volta még nehezebben emészthetőbb zenei világot mutat be - bár nemrég volt szerencsém belehallgatni Wilson totálisan agyament instrumentális ki tudja milyen projektjébe, annál azért a The Incident jóval szereth...
A svéd Beardfish a hetvenes évek progrockját újítja fel úgy, hogy nem modernizálja teljesen, hanem a régi értékekből rakosgatnak össze új dalokat, ráadásul a meghökkentő ötletek miatt egyfajta zenebohócként is funkcionálnak. Ötödik lemezük, a Destined Solitaire gyakorlatilag a jól ismert ösvényen halad tovább, nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést ...
A finn Spiritus Mortis több mint két évtizede zenél, és ismeretlenségükben bizonyára az is erősen közrejátszik, hogy irreálisan sokáig, egészen a 2000-es évek első feléig csupán demókban gondolkodtak. Biztos tudnának valami magyarázatot adni a dologra, de végülis nem ez a lényeg, jobb később, mint soha, az egykori Reverend Bizarre frontemberrel, Sa...
Vicces, hogy az egykoron a melodikus metalcore hullámmal felszínre vetődött csapatok most milyen elánnal próbálják minden erejüket latba vetni, hogy levakarják magukról ezt a mára már kínossá vált jelzőt. Szinte az összes ilyetén együttes sziklaszilárdan tagadja, hogy ők valaha is metalcore-t játszottak volna.
Igen gyakran előkerülő téma akár személyes beszélgetésekben, akár netes fórumokon, mennyire őszinte egy adott zenekar friss albuma. Vajon tényleg természetesen jön az belőlük, amit éppen hallani az aktuális dalokban, netán esztelen irányváltásról, görcsös horizonttágításról, vagy épp ellenkezőleg, a régi rajongók tudatos visszaédesgetéséről van szó...
Évek óta vártam ezt a lemezt, hiszen a fekete mágusok visszatérését jelentő Collideoscope nagyon régen, 2003-ban jelent meg, és hiába játszottak azóta négyszer is Magyarországon, jó lett volna már tőlük új dalokat hallani. Ennek ellenére a The Chair In The Doorway nem volt szerelem első hallásra, kellett hozzá egy kis idő, míg azonos hullámhosszra ...
Bár a kilencvenes évek első felében az amerikai MTV a Nirvanát fejőstehénként használva azon ügyködött, hogy minél mélyebbre rántsa a rock műfaját a popos, mainstreames fertőbe, a hagyományos metalt pedig örökre száműzze, e tervét végül nem sikerült megvalósítania.
Szinte hihetetlen, de tényleg rendes kiadónál jelent meg az új Thy Catafalque, méghozzá impozáns digipack csomagolásban, kultikusan elrontott belső résszel (azaz vegyél magadhoz egy tükröt, ha a szokásos információkra kíváncsi vagy), ráadásul a dalszövegeket, Kátai Tamás fotóit külön kis keménypapíros füzetkében lehet olvasni/nézegetni, kell ennél ...
Teljesen elképesztő módon idén valahogy a progos zenék találtak be jobban nálam, ami talán mégsem annyira meglepő, hiszen mostanság a (DT) standardokból kilépve (illetve azt meg sem találva) más utakat keresgélnek az ilyesféle csapatok. A svéd Korea is valami ilyen vonalról érkezett, noha a progosságot csupán szőrmentén lehet rájuk húzni. Lassacská...
Remek ötletnek tartom a Rockinform kezdeményezését, hogy mellékletként klasszikus-kultikus magyar albumokat raknak az újságba, főleg, hogy ezek egy kis ráncfelvarráson is átesnek és amúgy sem nagyon hozzáférhetőek már eredeti kiadásban. Olyat is láttunk már, hogy ismeretlen bandák bemutatkozó felvételei kerülnek a CD-mellékletre. Ismert, népszerű z...
A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin...
Ritkán ugyan, de azért olykor-olykor megesik, hogy az ember ott bukkan gyöngyszemre, ahol nem is gondolná. Ilyen hely például az újságírói promópakk alja, ahová a keményszívű kritikus az általa meghatározott gondos és megfontolt szempontok szerinti szelekció során (zenekarnév, csomagolás, pár másodperces belehallgatás, migrén) száműzi az arra ítélt...
Az utóbbi 1-2 évben elég alaposan beleástam magam a(z egykori) hajmetal zenekarok természetrajzába és kissé meglepődve kellett rájönnöm arra, hogy akármilyen mostoha szelek is fújtak a 90-es években, valójában igen kevés olyan csapat volt, aki ténylegesen leállt a grunge érában.
A zenekarnév, bár ötletes, nem sokat mond; a logó középszerű, a borító jellegtelen, de a résztvevők névsora impozáns: Wade Black süvöltőmester ugye nem különösebben szorul bemutatásra, de a King Diamond csapatában megismert Pete Blakk gitáros és Hal Patino basszer sem bárgyúskodásukról híresek.
Valahol hihetetlen, hogy az Endgame már a tizenkettedik Megadeth album a sorban, pedig igaz. Akármilyen híresen önsorsrontó figura is Dave Mustaine, azt nem lehet róla állítani, hogy ne vinné keresztül mindenen tűzzel-vassal az akaratát: a legmélyebb gödrökből is sikerült kivezetnie a járművet, még akkor is, amikor úgy tűnt, tényleg nincs visszaút....
Bődületesen nyilvánvaló, arcpirító egy-az-egyben Judas Priest lopással (A Touch Of Evil) indul a mindössze másfél év szünet után megérkezett Cartesian Dreams címadó dala, de mire az ember elmorzsolna a fogai között egy ízes anyázást, James Christian előrukkol egy olyan ízes verze-, majd refréndallammal, hogy végül túlteszed magad a sokkon. Ami jó, ...
Az a szerencse ért, hogy kezdettől fogva figyelemmel kísérhetem az October zenekar munkásságát, így nyugodt szívvel állítom, a srácok egyikei azon keveseknek, akik minden alkalommal törekszenek a maximumra, nem csak a belbecset, de a külcsínt is beleértve.
A brit UFO valamelyest az elfeledett csapatok közé tartozik. Nyilván akit érdekelnek a metal gyökerei, találkozott már a névvel, ha máshol nem, hát a rajongó zenészek interjúiban, akik mind-mind az olyan klasszikus albumokról tanultak gitározni, mint a Phenomenon, az Obsession vagy minden idők egyik legjobb koncertanyaga, az 1979-es Strangers In Th...
Bár a Narnia egy ideje már belépett az ún. soklemezes bandák táborába, még mindig tud meglepetéssel szolgálni. Legutóbbi lemezükön a finom progosodás volt újdonság, most pedig súlyosabbak mint valaha. Nem mintha eddig is jellemző lett volna rájuk a zenei „buziskodás", de azért a klasszikus Rainbow-Malmsteen vonalról nem rögtön a zúzás jut az ember ...
No lám, két év elteltével újra összehozott a sors azzal a zenekarral, amellyel minden elkezdődött. Na jó, ez így eléggé hatásvadász kijelentés, pusztán annyiról van szó, hogy az akkori JFAC debütalbummal publikáltam először a Shock! berkeiben, és ha emlékezetem nem csal, ez az eufórikus hangulat, ami az alapvető kritikusi attitűdöt rózsaszín felhőb...
A szinte csontra két évvel ezelőtti pesti Gotthard koncert ugyan zseniálisra sikeredett, de többször újrahallgatva a Domino Effect lemezt, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem az a svájciak legjobb munkája (hiába is adtam rá 9-est). Néhány remek tétel akadt persze rajta (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó vagy a különleges hangulatú Come ...
Elég sokat kellett várni az új Death By Stereóra, hiszen utolsó lemezük, a Death For Life több mint négy évvel ezelőtt jelent meg. Arra a lemezre akkor azonmód nyomattam is a maximális pontszámot, amit azóta sem sajnálok, visszatekintve is az egyik legkerekebb album volt abban az egyébként is baromi erős évben, teli változatos, jobbnál jobb dalokka...
A The Used nevű zenekarba mondhatni egy klip miatt botlottam bele, majd magam számára is meglepő módon szimpatikus lett ez a The-vel kezdődő, fura frizurákat viselő csapat, így gyorsan meg kellett ismerkedni az eddigi életművükkel – nincs vészesen sok albumuk, nem vének. Aztán hirtelen meg is jelent az új lemez (már ahhoz képest hirtelen, amióta ha...
Facebook
Twitter