Kanyarban az új lemez, de a tavalyi 5 dalt és egy átkötő bohóckodást tartalmazó EP-ről is érdemes még szót ejteni, a Pain of Salvation esetében főleg, akik mindig képesek meghökkenteni a rajongókat. Ez most sem történt másképp. Nem tudom, hogy ez a néhány dal mennyiben felvezető az idei anyaghoz vagy csak épp kedvük volt kiadni ezt a néhány már elkészült szerzeményt.
Apokaliptikus death metal Lengyelországból – jelentsen ez bármit is. A lengyel zenekarokat egy ideje totális bizalommal figyelem, valamit tudnak ott, amit mi is, csak nekik valahogy jobban sikerül a világ elé tárni saját tehetségüket. Már a borító is sokat elárul a zene mivoltáról, komor és kíméletlen zenére számítottam, némi futurisztikus beütésse...
Két évvel a 2007-es Under A Spell után érkezett Kállai Jánoséktól a második album. A cd csomagolása valami hihetetlenül puritán, ráadásul még csak a számcímek megjegyzésével sem kell bajlódnunk, mivel csupán sorszámot kapott mindegyik.
Bár Németország az elmúlt 30-40 évben jelentősen befolyásolta és alakította markáns zenekaraival a rock/metal színteret, a black metal valahogy soha sem tartozott a germánok erősségei közé. Ebből az igen szélsőséges rétegből toronymagasan emelkedik ki az immáron tizenhat éve működő Dark Fortress, idén pedig már hatodik nagylemezükkel jelentkeznek, ...
A svéd Astral Doors első két albumát, az Of The Son And The Fathert és az Evil Is Forevert a mai napig nagyon szeretem, még annak ellenére is simán ezek az utóbbi két évtized legjobb DIO albumai, hogy nem a mester készítette őket. A hármas Astralismnél kicsit kopni kezdett a dolog érdekessége, a legutóbbi New Revelation pedig már nem tudott meggyőz...
A Los Angeles-i Armored Saint az a csapat, melyet a többség sajnos egyáltalán nem saját jogán ismer, hanem elsősorban arról, hogy 1992-es feloszlásuk után innen igazolta le John Busht az Anthrax (akit egyébként még jóval azelőtt a Metallica is meg akart kaparintani). Mindent elárul az 1982-ben alakult veterán power metal banda balszerencsés karrier...
Közhely, hogy Észak-Európában mennyire megerősödött az utóbbi évtized folyamán a dallamos hard rock színtér. Fogalmam sincs, mi lehet ennek az oka, de a Reckless Love kivételesen nem a svédeknél, hanem a szomszédos Finnországban emeli magasba a zászlót.
Nem vita kérdése, hogy Kai Hansen élő legenda, akinek a klasszikus Helloween és Gamma Ray albumokért minden körülmények között kijár a maximális tisztelet, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy tévedhetetlen. Miután a '90-es évek közepén Kai elragadta a mikrofont a nála technikailag sokkal jobb képességű, ám sarkos Ralf Scheeperstől, a Gamma Ra...
A Fozzy a pankrátor Chris Jericho és a Stuck Mojo gitáros agytrösztje, Rich Ward közös gyermeke, ami eredetileg amolyan összmetal-tribute-ként startolt, ez azonban már a második lemezük a 2005-ös All That Remains után, amin csak saját dalok szerepelnek. Az az anyag is pofás volt, de a Chasing The Grailnél már végképp azt érzem, hogy beérett a zenek...
Fura figura ez a Brant Bjork. Pár évig veri a dobokat a - sokunk számára - megkerülhetetlen stoner alapbanda Kyussban, majd alig húszévesen ott is hagyja őket, mondván, már kezd kiégni. Aztán továbbáll a desert rock színtér kettes számú zenekarába, a Fu Manchuba, ahol valamivel több időt tölt el, és itt is feldobol pár klasszikussá váló lemezt.
Mondtam már, hogy szeretem a váratlan meglepetéseket? Gőzöm sincs, mi történik Lengyelországban, de olyan szinten elkezdték ontani a nemzetközi szinten is totálisan rendben lévő csapatokat, ami mindenképpen kalaplengetést érdemel.
Tökéletesen érthető, miért igyekezett nagy publicitást csapni a Roadrunner annak, hogy a kiadó csapatainak dalaiból állt össze a God Of War III hivatalos soundtrackje, hiszen a PS3-játék a megjelenésétől számított mindössze egy hónap alatt több mint 1,1 millió példányban fogyott világszerte, amihez hasonló eladásokról a halódó lemezipar ma már java...
Ugyan a lemez még 2008-ban jelent meg, de a zenekar szeretné, ha írnánk róla, nos, legyen. A melodikus (svéd vonalas) death metalt játszó csapat több zenekar átalakulásával kelt életre, és a fogósan egyszerű riffek, melodikus szólók és az üvöltős énekstílus követői. Ami mind szép és jó, csak valahogy nem érzem az átütő erőt, ám a legkínosabb, hogy ...
Én nem tudom, hogy a maradandó meghülyülés jele, hogy mostanában sorra olyan zenék iránt kezdek tartós rajongást érezni, mint a Placebo, The Used, a Thirty Seconds To Mars vagy a Lostprophets, vagy csak a HIM kezd felnőttebb zenét játszani – a saját keretein belül természetesen – és nem kizárólag a 16 éves kiscsajok kegyeit szeretnék elnyerni, hane...
Fene se gondolta volna, de az az igazság, hogy erre mifelénk még nem igazán írtunk High On Fire lemezről, így aztán nem fog megártani, ha történelemórásat játszunk. Na szóval, volt a kilencvenes években egy Sleep névre hallgató stoner zenekar, amely már fennállása idején is, de az évtized végén lezajlott feloszlását követően meg aztán pláne, igazi ...
Bevallom, valahogy mindig fázom az olasz zenekaroktól. Főleg, ha a biográfiájukban két neves zenekarnak is hibásan írják le a nevét (már akikkel együtt játszottak, de mindegy is). Nem nehéz azt sem kitalálni, hogy dallamos progos zenét játszik a Sinestesia, ami egészen addig még rendben is volt, amíg be nem kúszott az ének, amivel aztán agyon is cs...
A 30 Seconds To Mars This Is War című albuma a 2009-es év azon kiadványai közé tartozott, amit tűkön ülve vártam. Ők is szinte a kínai demokrácia lassúságával készítették el az új dalokat, jó alaposan, ami után értelemszerűen azt vártam, hogy minimum a komplett állkapcsomat kelljen keresgélnem valahol a padló alatt. Nos, nem így történt.
Annak ellenére, hogy igazi népszerűségre soha nem tudtak szert tenni, a Heathen egyike volt a tengerentúli dallamos thrash vonal legizgalmasabb bandáinak. A nyakatekert, fifikás, ámde messzemenően fogós dalok, a zseniális gitárjáték és a remek énekdallamok mind messze az átlag fölé helyezték a zenekart. A sors fintora, hogy zsenialitásuk ellenére s...
A március elején Budapesten is megalázóan tökéletes koncertet adó ausztrál Airbourne-t sokan hajlamosak leírni azzal, hogy sima AC/DC klón, amiben van is némi igazság, a dolog azonban nem kizárólag ennyiről szól. A Dürerben még amellett is a jelenkor egyik legfeszesebb, leghúzósabb rockbandája feszült a hangszereknek, hogy valahol minden daluk, min...
Akad a magyar rockzenében néhány megfejthetetlen talány, így talán nem gáz, ha bevallom: számomra a HARD ezek közé tartozik. Adott volt öt nagymúltú zenész, akik összejöttek, hogy betöltsenek itthon egyfajta űrt, a végeredménnyel azonban egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. A retro és az anakronizmus között elég vékony a választóvonal, nem is sikerül...
Sokszor megállapítottuk már, de manapság alighanem jobban igaz, mint valaha: a honi stoner színtér egyszerűen virágzik. Kevesen örülnek ennek nálamnál jobban, annak meg pláne, hogy végre megjelent az említett szubkultúra tán legfílingesebb formációjának, az egri Shapat Terrornak a bemutatkozó lemeze.
Szeretem (az) Audrey Horne-t. Ezzel az indítással nem a hirtelen feltámadt leszbikus hajlamaimat kiáltom világgá, csupán erre pár éve létező, a Twin Peaksből menekített nevű norvég zenekarra kattantam rá végérvényesen (már az előző lemezzel, ha pontosan szeretném a kórtörténetet felvázolni). Anno a sorozat is masszív függést okozott, nincs ez máské...
Tény, hogy léteznek olyan előadók, akik a zenekaruk nélkül csupán félkarú óriások. Talán nem lövök le nagy poént már a kritika elején, ha elárulom: az Elect The Dead szimfonikus változata sem jó, sőt.Hiába zenél Serj Tankian mögött a komplett Aucklandi Filharmonikusok csapata és hiába érződik, hogy Serj valami igazán grandiózusat szeretett volna lé...
A Crazy Lixx 2007-es első albumát hallgatgattam ugyan, de összességében eléggé elment mellettem. Komoly rejtély, miért, mert a New Religion hatására megint feltettem, és most egyből működött... Hiába, néha csupán pillanatnyi hangulaton vagy apró nüanszokon múlik, eltalálja-e az embert egy új csapat vagy sem.
Aligha kaphatott volna jobb reklámot az új Scorpions album (sorrendben a tizenhetedik), mint a belengetett turné utáni feloszlást, amit azért nem árt fenntartásokkal kezelni. Simán el tudom képzelni, hogy a veterán hannoveri rockerek most még komolyan is gondolják, hogy a Sting In The Tailt követő 2-3 évnyi koncertezés után szögre akasztják a hangs...
Devin Towsend négylemezes eposzának második tétele az Addicted!. A Ki akusztikus, kicsit olyan se íze-se bűze lemezét nem tudtam teljesen megkedvelni, valahogy végig az volt az érzésem, hogy egy összekötözött lábú, ugrásra kész oroszlánt próbált zenével megjeleníteni.
Új trend van születőben. Mióta a Volbeatet felkarolta a Metallica és a világ egy nagyobb szelete rádöbbent, hogy milyen bulis a metalköntösbe bújtatott Elvis, várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkannak hasonló stílusú csapatok. A Roadrunner (melyik más kiadó) le is csapott a Domminra, akiket leginkább egyfajta Type O Negative/Danzig/Volbeat/HIM/El...
Facebook
Twitter