Shock!

március 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Led Zeppelin: Led Zeppelin

0111ledzep01Kettős jubileumot ünneplünk a héten: 1944. január 9-én, azaz pontosan hetven évvel ezelőtt született meg Jimmy Page, minden idők legnagyobb hard rock csapatának alapító gitárosa, és 1969. január 12-én, azaz negyvenöt évvel ezelőtt jelent meg a Led Zeppelin első nagylemeze. A lemez, amelynek ugyan megvoltak a maga zenei előképei, a rajta szereplő kilenc dallal azonban mégis mindent más perspektívából láttatott, mint a korábbi előadók – tulajdonképpen nem is csoda, hogy gyakorlatilag azonnal szupersztárrá is tette a zenekart, amelyet innentől kezdve jó egy évtizeden keresztül nem lehetett megállítani. Mindez elegendő apropót jelent ahhoz, hogy a következő hetekben orvosoljuk egy régi restanciánkat, és kronológiai sorrendben napirendre vegyük a Klasszikushock rovatban a Led Zeppelin első négy albumát.

megjelenés:
1969. január 12.
kiadó:
Atlantic
producer: Jimmy Page

zenészek:
Robert Plant - ének
Jimmy Page - gitár
John Paul Jones - basszusgitár, billentyűk
John Bonham - dobok

játékidő: 44:26

1. Good Times Bad Times
2. Babe I'm Gonna Leave You
3. You Shook Me
4. Dazed And Confused
5. Your Time Is Gonna Come
6. Black Mountain Side
7. Communication Breakdown
8. I Can't Quit You Babe
9. How Many More Times

Szerinted hány pont?
( 58 Szavazat )

Akárcsak a nagy rockbandák általában, a Led Zeppelin is szinte véletlenszerűen, teljesen ösztönösen állt össze, miután 1968 augusztusában Keith Relf énekes és Jim McCarthy dobos kilépett a The Yardbirdsből, egyedül hagyva Jimmy Page gitárost és Chris Dreja basszusgitárost – meg persze a zseniális szimatú menedzsert, Peter Grantet – a csapat nevéhez fűződő jogokkal, illetve egy lekötött skandináv turnéval, amit nem lehetett csak úgy lemondani. A zenekart az előző években úgy emlegették, mint amely a világ legnagyobbja is lehet, és a korábban session-muzsikusként edződött Jimmy is osztotta ezt a véleményt, ám az évek során túl nagy egók fordultak meg és feszültek egymásnak a csapatban, a végére pedig megfáradt a történet. Noha Page természetesnek vette, hogy együtt maradnak, Dreja úgy döntött, felhagy az aktív zenéléssel, és inkább a fotográfiának szenteli az idejét. Nem ismeretes, később jó döntésnek tartotta-e ezt, de a gitáros ott találta magát társak nélkül.

Page először egy jónevű londoni énekest szemelt ki frontembernek Terry Reid személyében, ő viszont egyéb elfoglaltságai és szerződéses kötelezettségei miatt nem tudott csatlakozni. Így egy Robert Plant nevű arcot ajánlott maga helyett Page és Grant figyelmébe, aki ekkoriban éppen egy Hobstweedle nevű birminghami csapatban énekelt. Page: „Amikor először megnéztük őket, valami tanítóképző klubjában léptek fel úgy tizenkét ember előtt, szóval egy olyasféle tipikus diáktanyán, ahol a piálás a lényeg, a zene pedig csak másodlagos. Robert azonban fantasztikus volt. Amikor meghallottam énekelni, egyből arra gondoltam, hogy valami komoly baj lehet a személyiségével, vagy egyszerűen csak nem lehet vele együtt dolgozni, mert egyszerűen nem értettem, miért nem vált még nagy névvé ezzel a hanggal. Pláne, hogy akkor már énekelt pár éve itt-ott... Lehívtam magamhoz, hogy kicsit megismerjem, és egyből jól megtaláltuk a hangot, nem volt semmi probléma."

0110ledzep05A dobos személyére már Plant tett javaslatot, ugyanis korábban egy Band Of Joy nevű zenekarban együtt játszott John „Bonzo" Bonhammel, és pontosan tudta: a Page által megálmodott erőteljes zenéhez keresve sem találnának jobbat nála. Jimmy eredetileg Aynsley Dunbart vagy Ginger Bakert képzelte el a posztra, de miután megnézte élőben Bonhamet, ő is belelkesült. Bonzót ennek ellenére nem volt könnyű meggyőzni, mert éppen ekkoriban lépett be az akkortájt népszerű amerikai énekes, Tim Rose csapatába, és párhuzamosan Joe Cocker is kapacitálta, hogy inkább hozzá menjen. Page hírnevére és Grant kivételes rábeszélő készségére volt szükség ahhoz, hogy igent mondjon nekik, ám ő maga végül mégis azzal indokolta döntését, hogy ez a fajta zene közelebb áll hozzá Rose-énál vagy Cockerénél. A zenekar végül John „John Paul Jones" Baldwinnal lett teljes, akit Page korábbi stúdiómunkái révén ismert, és tudta róla, hogy nem csak kiváló basszusgitáros és billentyűs, de páratlanul jó hangszerelő és zeneszerző is egyben.

A négyesfogatnak mindössze pár perc közös zenélésre volt szüksége ahhoz, hogy mindenki tudja: a végzet akarta így. Jones: „Csak ültünk az első próbán, és néztünk egymásra, hogy mit is kellene játszani. Aztán Jimmy megszólalt, hogy ez egy Yardbirds-téma, E-ben van, és belekezdett egy riffbe. A szoba pedig majdnem felrobbant abban a pillanatban, amikor beszálltunk." Plant: „Annyira kihívóan és erőteljesen szólt a zene, hogy azonnal éreztem: valami nagyon fontos dolog történik. Valami olyasmi jött létre, amire vigyáznunk kell, nehogy elveszítsük." A zenekar tagjainak háttere persze nem feltétlenül metszette egymást, de ez nem is volt baj. Jones: „Robertre alapvetően a blues, a country blues hatott, és az efféle zenéket Jimmy is szerette, de ő emellett rengeteget merített a klasszikus rock'n'rollból és az indiai muzsikákból is. Bonzo leginkább a soult kedvelte, én pedig az arab és indiai zene mellett főleg jazzt hallgattam. A legfőbb közös hatásainkat talán Muddy Waters, a Howlin' Wolf és Joan Baez jelentette, meg bizonyos rockabilly előadók, például Gene Vincent. Mindez Jimmy bluesos és rock'n'rollos játékával kiegészítve alkotta azt az elegyet, amitől ilyen erőteljesen szólhatott az egész. Bonzóval mindketten óriási soulrajongók voltunk, imádtuk James Brownt és a többieket. Ennek a hatásnak köszönhető, hogy a Led Zeppelin dalaiban az első pillanattól kezdve ott volt a groove. Az emberek lejöttek a koncertekre, és táncoltak, amit imádtunk: nézni a csajokat, ahogy ropják odalent... A Black Sabbathnál és a többieknél nem láthattál ilyesmit, szóval mi ebből a szempontból is mások voltunk. Ezeket a fekete popzenei hatásokat használtuk kulcsként ahhoz a rockzenéhez, amely aztán mindenen túlnőtt."

A csapatnak viszonylag gyorsan, 1968 szeptemberében teljesítenie kellett az említett skandináv turnét. Itt még The New Yardbirds néven futottak, azonban mindnyájan érezték, hogy ez már egy másik, adott esetben többről szóló történet, amely megérdemli a saját elnevezést. A források nem egységesek azt illetően, pontosan ki dobta be a kalapba a Led Zeppelin elnevezést, ráadásul ezzel az írásmóddal és kiejtéssel, de bizonyos, hogy néhány évvel korábban Grant és Page már tervezett egy szupergroupot ezen a néven, benne Jimmy mellett Jeff Beckkel, John Entwistle-lel és Keith Moonnal, amiből aztán végül nem lett semmi. Noha pár napig komolyan fontolgatták a Mad Dogs elnevezést is, végül a Led Zeppelin mellett döntöttek, mert megjegyezhetőbbnek és szerencsésebbnek tűnt, ráadásul tökéletesen benne volt a könnyedség és a súly kettőssége is, amelynek zenei leképzése az első pillanattól fogva Page egyik fő szándéka volt. (Utólag nem tagadták, hogy az amerikai Iron Butterfly hasonló megközelítésű neve is tetszett nekik – bizonyára ez is közrejátszott a végső döntésben.)

0110ledzep02

A csapat tehát összeállt, és a skandináv turnén a közös nevezőnek számító blues standardek, illetve Yardbirds témák mellé máris elkezdtek születni az új számok. A majdani első albumra felkerülő saját dalok közül a Communication Breakdown, illetve a csak részben saját How Many More Times már ezeken a koncerteken is elhangzott, de Page egyébként is tisztán látta, mit szeretne megvalósítani: „Eleve rengeteg ötletet hoztam magamból még a Yardbirds időkből. Abban a bandában mindig rengeteget improvizáltunk a bulikon, így elkezdtem összegyűjteni a felgyülemlett ötleteket, amiket aztán fel is használtunk utóbb a Zeppelinben. Azt akartam, hogy a zenekar a blues, a hard rock és az akusztikus muzsikák egyfajta házasságát adja, tele nagy, súlyos kórusokkal – ilyen kombinációban azelőtt senki sem gondolkodott. És persze sok fényt és árnyékot is meg akartam mutatni a zenében. Pontosan tudtam, mit akarok csinálni a többiekkel, így aztán ragaszkodtam a művészi kontrollhoz is. Az egyértelmű vízióból emellett még egy nagy előny származott: a lehetséges legalacsonyabb összegért tudtuk rögzíteni a lemezt."

A Led Zeppelin 1968 szeptemberében bevonult a londoni Olympic stúdióba, hogy felvegye első lemezét. Page egyértelműen vezérként felügyelte a munkát, és zeneileg is ő dominálta a folyamatokat – minderre nem azért volt szükség, hogy kirekessze a többieket a melóból, hanem mert nem engedhettek meg maguknak fél évnyi jammelést, mire kikristályosodik, pontosan miként is szól majd a banda. Mindennek igen prózai oka volt: Grant kijárt egy szerződési ígéretet az Atlantic kiadónál, a csapat pedig nem szerette volna, ha az illetékesek elfeledkeznek a dologról. Így aztán Page az album munkálatait is saját maga finanszírozta, ezek pedig a keveréssel és a masztereléssel együtt sem haladták meg a 36 órát. Ebből nagyjából 15-16 órát tettek ki maguk a konkrét hangszeres felvételek. Mindez összesen sem került nekik 1800 fontba.

0111ledzep08

Ez a pikk-pakk tempó akkoriban szokványosnak számított a zeneiparban, de igazság szerint nem is volt szükségük sokkal több időre: gyakorlatilag a skandináv turnéról estek be a stúdióba, és mindenki pontosan tudta, mit akarnak elérni. Page azzal is tisztában volt, hogy kell mindennek megszólalnia: „A session-zenészként szerzett tapasztalataim felbecsülhetetlenek voltak ebből a szempontból. Egy időben legalább heti hat napon át három különböző projekten dolgoztam, és előzetesen csak nagyon ritkán tudtam, mit is kell majd játszanom. De még a legrosszabb melókból is lehetett tanulni, és bizony játszottam egészen fertelmes lemezeken is... Végül akkor hagytam fel ezzel az egésszel, amikor elkezdtek hívogatni különböző háttérzenékhez is – na, azt már nem akartam csinálni. Azt hiszem, a sors keze lehetett ebben az egészben, mert egy héttel a session-melóim feladása után Paul Samwell-Smith kilépett a Yardbirdsből, én pedig átvehettem a helyét. Eleinte kétségtelenül nagyszerű móka volt a session-zenészi lét, már csak azért is, mert megismerkedtem a stúdiómunka apróságaival is." Az anyagot a kor sztenderdjeinek megfelelően teljes egészében élőben rögzítették, aminek mindössze egyetlen hátránya volt. „Robert hangja elképesztően erős volt, így aztán mindenhová átszivárgott, minden sávon hallatszott. De ez végső soron úgy jött le, mintha szándékosan csináltuk volna így, mert marha jól értettem ahhoz, hogy megmentsük a rossz irányba fordult dolgokat..."

A Led Zeppelin első albuma a Good Times Bad Timesszal indul: teljesen magától értetődőnek tűnő, azonnal a fülbe ragadó melódiákkal operáló darab, amely azonban olyan riffeket rejt, amelyeket az alapokat hozó Jones élete legbonyolultabbjaiként jellemzett (Plant azért nem szerepel szerzőként egyik szám mellett sem, mert ekkor még szerződés kötötte a CBS-hez). Már itt mellbevágó az az erő, amivel megdörren a zene, pláne, ha beteszünk mellé más korabeli albumokat is: a Zeppelin mai füllel is mindegyiknél sokkal frissebbnek hat. Page: „A Good Times Bad Timesban a legdöbbenetesebb Bonzo lábdobja. Embertelen, ha belegondolsz, hogy soha nem használt két lábdobot... Az emberek ekkor kezdték igazán megérteni, mi is tette őt olyan különlegessé." Karriert ennél a dalnál stílusosabban nem igazán indítottak a rockzenében...

0110ledzep03

A második Babe I'm Gonna Leave You nem saját darab, ugyanakkor mégis alapvető fontosságú a banda történetében: ez volt az a dal, amelyet Page és Plant már első közös zenélése alkalmával is játszott, és jelentős mértékben ennek köszönhető, hogy olyan könnyen egymásra hangolódtak. Page: „Tudtam, mit akarok kihozni belőle: az akusztikus gitárral és a flamenco-szerű résszel alapoztam meg a hangulatot. Fogalmam sem volt, mit szól majd ehhez Robert, de azonnal megtetszett neki, és egészen fantasztikus énekteljesítményt nyújtott benne azzal a panaszos stílussal." Plant: „Emlékszem, amikor először meghallgattuk a stúdióban a végleges változatot, kezet szorítottunk Jimmyvel. Csodálatosnak találtuk, hogy ilyesmire is képesek vagyunk együtt..." Jimmy és Robert Joan Baez előadásában ismerte meg a dalt, és abban a hitben éltek, hogy egy tradicionális örökzöldről van szó: számukra is csak később derült ki, hogy a számot egy bizonyos Anne Bradford írta, így a '80-as évek végétől már őt is feltüntették szerzőként az újabb kiadásokon. Maga a dal egyébként szomorú, keserű hangulatú, valóban panaszos téma különleges, törékeny szépséggel – nehéz eldönteni, hogy Page roppant erőteljes gitárjátéka vagy Plant leírhatatlanul szuggesztív előadásmódja viszi-e benne inkább a prímet.

A You Shook Me tradicionális bluestéma, és mint ilyen, eleve homályos, pontosan ki játszotta először, és ki mindenki kezén ment át, mire a Led Zeppelin – távolról sem elsőként – feldolgozta. Annyi bizonyos, hogy lemezre Muddy Waters rögzítette először, de szerzőként Willie Dixon is belenyúlt, ám a Zeppelin esetében inkább az okozott vele kapcsolatban vitákat a maga idejében, hogy nem egészen egy évvel előttük Jimmy volt zenésztársa, Jeff Beck is megjelentetett belőle egy átértelmezést. A Zeppelin változata már csak Plant és Bonham miatt is jóval erőteljesebb az övénél, Jones teljesen eltérő felfogású billentyűi pedig pluszban is más karaktert adnak neki, de ez persze nem vette elejét a rosszindulatú célozgatásoknak. Page: „Becknek és nekem elég hasonló zenei ízlésünk volt, ennyi a titok. Mindketten játszottuk ezeket a dalokat különböző zenekarokban, és csak azután mondták nekem, hogy ő is rögzítette, miután már mi is felvettük a saját változatunkat, hallani meg csak még később volt szerencsém. Amikor szóltak, egyből arra gondoltam: te jó isten, tök ugyanolyan lesz a kettő! De erről szerencsére szó sem volt."

0110ledzep06A Dazed And Confused is hagyományosabb blues, és szintén nem saját szerzemény, noha Page neve alatt fut: eredetijét egy Jake Holmes nevű gitáros írta, és a Yardbirdsszel Page is játszotta párszor, ám végül elég alaposan belenyúlt az eredetibe. A végeredmény egy egészen sajátos hangulatú, kísérteties billentyűs hangszínekkel megtámogatott, tényleg összezavarodott, nyugtalan hatást keltő darab, varázslatos középrésze pedig valósággal üvölt a további improvizációkért – a korabeli koncerteken engedtek is ennek a csábításnak. A végig irdatlan erővel süvöltő Plant mellett itt is érdemes odafigyelni Bonham hatalmas csapásaira.

A Your Time Is Gonna Come érdekességét elsősorban többrétegű kettőssége adja: Bonzo ritmusai kőkemények, az erre érkező finom, éteri orgona- és gitárhangok azonban már-már édeskések, nem is beszélve a dúsan vokálozott, azonnal fogós refrénről. Pedig mindeközben a kifejezetten keserű és szomorú szöveg is egy hűtlen barátnőhöz... Nálam mindig is az egyik kedvenc volt innen – nem is vagyok egyedül ezzel: Slashnek is ez az egyik abszolút favoritja a Zeppelintől –, bár nem egy nyilvánvaló darab, és ha hihetünk a forrásoknak, a zenekar élőben is mindössze egyszer-kétszer játszotta a hőskorszakban. Teljesen gördülékenyen úszik át a Black Mountain Side akusztikus instrumentálisába, ahol Page szitárszerű harmóniákat szólaltat meg a gitáron, a keleties érzést pedig némi tablajáték is erősíti. A két lassabb téma után valósággal robban a Communication Breakdown, a lemez leghúzósabb, legkeményebb nótája, benne a rocktörténelem egyik legismertebb riffjével: teljesen spontán módon, a banda egyik első saját szerzeményeként állt össze az említett skandináv turnén, és a későbbiekben is koncertjeik egyik örök favoritja maradt. Szimpla, erőteljes és a maga alig két és fél percében is ellenállhatatlan: nyersességére jellemző, hogy utóbb Johnny Rotten is rendszerint csak a világtörténelem tulajdonképpeni első punkdalaként emlegette.

Az I Can't Quit You Baby újabb blues standard Willie Dixon tollából, és igazi telitalálat a Zeppelin előadásában, Page gitárja végig álomszerűen szól és zokog versenyt Planttel, nem véletlen, hogy nem is akarták utólag toldozgatni-foldozgatni a tökéletesen elkapott hangulatú felvételt. Pedig Jimmy szerint lett volna mit: „Vannak benne hibák, de ez nem igazán számít. Mindig benne fogom hagyni a hibákat a felvételekben, ha azokkal együtt is tökéletes a végeredmény. Néhol pontatlannak tűnhet a ritmizálás, pedig az rendben van, pár rossz hang azonban becsúszott, ezt be kell vallanom." A zárás pedig az anyag leghosszabb dalával, a 8 és fél perces, hipnotikusan ringatózó riffre épített, majd belassulós és improvizatív hatású betétekkel egyaránt operáló How Many More Timesszal érkezik el, amelyben többek között egyaránt nagyban támaszkodtak egy Howlin' Wolf témára és Jeff Beck egyik korábbi instrumentálisára. A végeredmény mindenesetre frenetikus: minden benne van, ami csak naggyá tette a Led Zeppelint, és tökéletesen zárja az anyagot. Bele sem merek gondolni, milyen hatása lehetett ennek a kilenc dalnak negyvenöt évvel ezelőtt, pedig egyébként nem is használtak fel mindent a tarsolyukból. A teljes egészében rögzített Baby Come On Home például még annak ellenére sem került fel a lemezre, hogy Page szerint Robert itt nyújtotta az egyik legkiemelkedőbb teljesítményt. A háttérvokálokkal azonban egyikük sem volt igazán elégedett, és emiatt gyengébbnek találták a többi számnál, így aztán ment a levesbe, és csak egy 1993-as box setben jött ki.

0110ledzep04

Grant és a csapat már ezzel a kész lemezzel a hóna alatt ült le tárgyalni a kiadóval. Az Atlantic fejesei roppant lelkesek voltak a hallottaktól: akárcsak a zenekar, ők is pontosan tudták, hogy amit a Led Zeppelin csinál, az ebben a formában korábban egyszerűen nem létezett. Page tudatosságára jellemző módon még annak is jelentősége volt, hogy a csapat közvetlenül az Atlantichez írt alá, nem pedig a kiadó rockra szakosodott labeljéhez, az Atcóhoz: „Az Atcónál dolgozott a Cream meg Sonny és Cher is, én viszont nem szerettem volna, ha velük kapcsolnak össze. Az elejétől fogva azt akartam, hogy valami klasszikusabb jusson rólunk az emberek eszébe." Az Atlantic végül akkoriban párját ritkító, 143 ezer dolláros előszerződést kötött a bandával, méghozzá úgy, hogy élőben nem is látták őket, és szabad kezet biztosítottak nekik a jövőre nézve a művészi tevékenység tulajdonképpen minden aspektusában.

A zenekar eközben megkezdte a koncertezést is. Első Led Zeppelin néven tartott fellépésük október 25-én volt Londonban, Battersea-ben, amelyet egy zajos sikerű brit turné követett, december végétől pedig már az Egyesült Államokban játszhattak. Utóbbi lehetőség egyébként egy véletlen eredménye volt: Grant eredetileg a Jeff Beck Groupot szervezte be az Iron Butterfly, a Vanilla Fudge és a Country Joe & The Fish mellé, Beckék azonban lemondták a koncerteket. Mivel eleve az Atlantic csapatairól volt szó, senki sem tiltakozott, hogy a menedzser benyomta melléjük negyediknek a Zeppelint, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Talán furcsa, talán nem, de Amerika ezúttal előbb ébredt, mint Európa, pedig a brit sajtóban előzetesen nem kímélték a csapatot, és azt írták róluk: úgy buknak majd meg a tengerentúlon, ahogy a nevükben megénekelt ólomléghajó csapódna a földhöz. Az amerikai közönség azonban euforikus fogadtatásban részesítette a Zeppelint – olyannyira eufórikusban, hogy a csapat hirtelen a turné főszereplőjévé vált, pedig korábban egyedül Page járt közülük az Államokban. Robert Plant: „Szerintem nagyjából az első amerikai turnénk végére döbbentem rá igazán, mire is lehet képes a Led Zeppelin. Denverben úgy indult a koncertsorozat, hogy ki sem írták a nevünket a plakátokra, aztán mire eljutottunk New Yorkba, már közvetlenül a főzenekar Iron Butterfly előtt szerepeltünk a műsorban, ők viszont egyszerűen nem akartak kimenni a színpadra, és ki is szálltak a turnéból!"

0110ledzep07Mindez nem legenda vagy mese: mire a nyugati partra értek, a Country Joe & The Fish inkább hazament, a keleti parton pedig már az Iron Butterfly sem volt hajlandó a Zeppelin után színpadra lépni, pedig In-A-Gadda-Da-Vida lemezük 1968 egyik leghatalmasabb sikerének számított. Jones: „Őszintén szólva a Country Joe-ék csak egy baráti társaság voltak, akik kimentek a színpadra, játszottak, és egyik dalból csúsztak át a másikba, ami egyébként tök jól szólt. Mi viszont kimentünk, és bumm, elnyomtunk három erőteljes dalt szólókkal, az emberek pedig azt sem tudták, mit is láttak. És ezt akkoriban senki más nem csinálta, szóval biztos, hogy közrejátszott a sikerünkben. Annyi idő alatt, amíg a többiek behangoltak, mi elnyomtunk négy nótát, ráadásul baromi feszesen. Úgy álltunk hozzá, hogy négyen vagyunk a világ ellen... A bostoni The Tea Partyban az utolsó estén négy és fél órán át álltunk a színpadon úgy, hogy közben csak másfél órányi repertoárral rendelkeztünk. Elnyomtuk kétszer az egész programot, aztán még egy csomó The Who, Rolling Stones meg Beatles számot is. Peter a koncert végén egyszerre emelt fel mindnyájunkat. Akkor már mind tudtuk, hogy össze fog jönni az áttörés."

A turné tényleg eseménynek számított az Egyesült Államokban, így a Led Zeppelin pont a figyelem fókuszában állt, amikor 1969. január 12-én megjelent, majd a következő hetekben kifutotta magát az első lemez. Az albumot eleinte nem fogadta üdvrivalgás: sok kritikus nem értette, mitől is olyan különleges ez, a közönség azonban azonnal lecsapott rá, és a teljesen ismeretlen, mindössze fél évvel korábban alakult angol zenekar a Billboard-lista tizedik helyére került. A lemez Angliában és Európában csak márciusban jött ki, amikor a csapat épp itt turnézott, áprilisban és májusban pedig újabb észak-amerikai fellépések következtek. Nem volt kérdéses, hogy megszületett a következő nagy csapat. A léptékek érzékeltetéséhez elegendő, ha annyit mondunk: amikor a Led Zeppelin 1969 nyarán harmadszorra is visszatért az Egyesült Államokba, már 15-20 ezer embernek játszottak esténként, és 30 ezer dollár ütötte a markukat egy-egy koncert után. Tulajdonképpen értelmetlen is megdöbbenni azon, hogy a még mindig csak huszonegynéhány éves muzsikusok teljesen megrészegültek a sikertől, és ekkoriban kezdték el megalapozni legendás szállodazúzó party vadállat hírnevüket is. Eközben azonban folyamatosan dolgoztak is az első album folytatásán, amely az év augusztusára teljesen elkészült, és végül 1969 októberében jelent meg Led Zeppelin II címmel. A korabeli hiányos dokumentációk miatt nehéz felbecsülni, mennyi fogyhatott napjainkig a Led Zeppelin első lemezéből, a hivatalos adatok szerint mindenesetre gyémántlemez az Egyesült Államokban (ezt az elismerést 10 millió eladott példány után adják), és a világ összes részén azon albumok közé tartozik, amelyek közül jó eséllyel minden háztartásban akad egy.

0110ledzep9

A hard rock és a heavy metal műfajok kezdőpontjairól évtizedek óta megy a vita. Én a magam részéről nem látom különösebb értelmét belemenni abba, hogy ki játszott először olyan zenét, amit már jogosan nevezhetünk klasszikus, azaz mai értelemben vett hard rocknak. Pláne, hogy eszem ágában sincs elvitatni Jimi Hendrix vagy a Cream mesterműveinek értékét, nem is beszélve az olyan amerikai pionírokról, mint az említett Vanilla Fudge, Iron Butterfly vagy Blue Cheer, és azzal is tisztában vagyok, hogy a Deep Purple legkorábbi inkarnációja már két lemezt is kiadott, mire megjelent a Led Zeppelin első albuma. Az említett lemezekből azonban minden zsenialitásuk ellenére még hiányzott valami olyan szikra, ami Page-ék debütálásában már tagadhatatlanul ott volt – nem színvonalra gondolok itt most elsősorban, hanem megközelítésre, hozzáállásra. Ebből a szempontból meggyőződésem, hogy a többieket helyesebb inkább előfutároknak tekinteni, és valójában a Led Zeppelin I jelentette mindannak a tényleges kezdőpontját, amit gyűjtőfogalomként hard rockként emlegetünk: vagyis a Zeppelinnel együtt egy új műfaj is meglátta a napvilágot. És hogy ez a bizonyos kezdőpont negyvenöt évvel a megjelenése után is elementáris erővel hat, nos, az bizony mindent el is árul róla.

 

Hozzászólások 

 
#17 Wátz László 2019-01-12 18:04
Gömbölyösi. N. László, Led Zeppelin c. Könyve kicsit bejátszott.
Idézet
 
 
+1 #16 Draveczki-Ury Ádám 2017-07-11 15:42
Idézet - Kovács L.:
Jók ezek az írások, többször is végigolvastam őket.
A IV. lemez, viszont az ígéret ellenére kimaradt és nagyon hiányolom.

Mi is. :) Lesz előbb-utóbb biztosan.
Idézet
 
 
+2 #15 Kovács L. 2017-07-11 14:32
Jók ezek az írások, többször is végigolvastam őket.
A IV. lemez, viszont az ígéret ellenére kimaradt és nagyon hiányolom.
Idézet
 
 
+5 #14 Colos 2014-03-14 21:13
Remek cikk, alig varom a folytatast! Nem allitanam, hogy ez a kedvencem toluk, de persze rendszeresen forog nalam a lemez, es bizony valosaggal fenylik benne a geniusz. A kedvenc notam talan a Babe, I'm Gonna Leave You, elsosorban Plant foldontuli teljesitmenye miatt. A hasado sziv balladaja, igazi ferfi-zene.
A II bemutatasat mar elolvastam, most rakeresek a HOTH-ra is. A kedves szerzot en is arra buzditom, hogy legalabb a Presence-t es a Physical Graffity-t meg vegye sorra. Szubjektiv nagyon, de az utolso ket album mar annyira nem all kozel a szivemhez- marmint egeszukben, mert kedvenc notakat persze azokon is talaltam. :) Pumpikanak is javallom, hogy legalabb meg a kovetkezo harom lemeznek adjon meg egy eselyt. ;) Vegezetul koszonet ezert az egeszert!
Idézet
 
 
+8 #13 GTJV82 2014-01-23 14:33
A későbbi albumokról ha lesz még írás arra én is nagyon kíváncsi leszek!
Egy Physical Graffiti vagy In Through The Out Door cikket nem lesz egyszerű mutatvány megírni.. :)
Nálam egyébként a Presence a kedvenc a későbbiekből.
Idézet
 
 
+6 #12 Draveczki-Ury Ádám 2014-01-14 08:24
Idézet - DanielJackson:
Írhatnátok nem csak az első négyről, hanem a későbbiekről is - bár azokat időnként illik lesajnálni, de szerintem klasszikusokká értek azok is.

Előbb-utóbb nyilván mind sorra kerül majd, most első körben az első négy. A Houses Of The Holy meg ugye volt már tavaly.
Idézet
 
 
+10 #11 DanielJackson 2014-01-14 04:18
Írhatnátok nem csak az első négyről, hanem a későbbiekről is - bár azokat időnként illik lesajnálni, de szerintem klasszikusokká értek azok is.
Idézet
 
 
+7 #10 frincs 2014-01-13 19:57
Idézet - stnksrbtks:
Az kimaradt, hogy a black mountain side (is) egy kurva nagy nyulas!

Abból az időből a White Rabbit a legnagyobb nyulas!

Jó volt olvasni ezt a cikket, várom a II-t!
Idézet
 
 
+11 #9 carrast 2014-01-13 16:06
A világ legjobb zenekaráról van szó, és bármikor hallgatom őket mindig arra jutok: az Istennek nem akkor és oda születtem le.. A szüleim még javában Zeppelinre buliztak huszonévesen és hát én már az anyaméhben is hallgattam ezt az albumot :D :D el se kell mondanom, mennyire nagyra tartom!
Idézet
 
 
+15 #8 Zsolti 2014-01-12 17:27
Szerintem a Beatles emlegetésén csak az a rockrajongó horkan fel, aki nem vagy csak felületesen ismeri őket.
Ez a Zep-lemez meg szintén nagy kedvencem, az egyik legjobb debüt.
Idézet
 
 
-8 #7 stnksrbtks 2014-01-11 18:12
Az kimaradt, hogy a black mountain side (is) egy kurva nagy nyulas!
Idézet
 
 
+10 #6 pumpika666 2014-01-11 15:20
történelmi lemez óriási dalokkal
imádom az első 4 lemezüket, utána levőkkel nem tudok mit kezdeni, nem jöttek be...
ez a kedvenc lemezem amúgy, annyira telibe találtak vele
Idézet
 
 
+15 #5 Piszok Alfréd 2014-01-11 15:06
Ádám for president! Jó idők jönnek, a bevezető alapján kellemes olvasmányok várnak ránk ;) Zseniális lemez/zenekar/cikk!
Idézet
 
 
+13 #4 traveller79 2014-01-11 15:02
Ismét egy nagyszerű cikk, egy fantasztikus lemezről.Ha mindenképpen egy lemezt kell választani,neke m ez a legnagyobb kedvencem tőlük.
A Strange daysről írott cikknél ajánlottam pár korabeli lemezt,amelyről lehetne írni,azóta eszembe jutott még pár.Íme:
Yardbirds-Roger the engineer (1966)
Érdemes megismerni az "elődzenekart" is,legalább ezt a lemezüket.
Vanilla Fudge (1967)
Jeff Beck Group-Truth (1968)
Taste (1969)
Beatles-Abbey road (1969)
Mielőtt bárki felhorkanna,hat ott rájuk a Zep, Hendrix,ha valaki nem hiszi,hallgassa meg ezt a lemezt!
Ten Years After-Sssh(1970)
The Who-Live at Leeds (1970)
Who's next (1971)
Quadrophenia (1973)
Idézet
 
 
+17 #3 GTJV82 2014-01-11 13:30
Zseniális cikk, köszi Ádám! :)
Várjuk a folytatást!!!
Idézet
 
 
+19 #2 Gábor 2014-01-11 11:47
Rocktörténelem egy olyan korból, amikor még számított az egyéniség...
Idézet
 
 
+18 #1 Chris92 2014-01-11 10:56
A lemez, ami a kemény rockzene egyik abszolút alfája, és nélküle más lenne a zenetörténelem. Mást nem is mondok, magárt beszél és a többit Ádám már leírta a cikkben.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.