Shock!

október 16.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple: In Rock

0603dp1Negyvenöt évvel ezelőtt, 1970. június 3-án jelent meg a Deep Purple negyedik nagylemeze, amelyet a zenekar megújult felállásban készített el. A Deep Purple In Rock (vagy röviden In Rock) szakítást jelentett a korai idők vonalával, Ritchie Blackmore, Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice és Jon Lord valamelyest tudatosan keményített be ebben a hét feledhetetlen szerzeményben (plusz a nyolcadik, csak kislemezen kijött Black Nightban), arra azonban alighanem ők maguk sem gondoltak ezekben a hónapokban, hogy a maximumra pörgetett, zeneileg és hangzás tekintetében egyaránt a falig elmenő albummal egy új műfaj egyik kezdőpontját jelölték ki. Az In Rock ereje az azóta eltelt négy és fél évtizedben semmit sem csökkent, és ugyan például a Child In Time Gillan hangjának természetes kopása miatt már hosszú ideje nem szerepel a turnéprogramban, az öregfiúk is tudják: alighanem ez az album jelentette egész karrierjük legfontosabb mérföldkövét.

megjelenés:
1970. június 3.
kiadó:
Harvest / Warner
producer: Deep Purple

zenészek:
Ian Gillan - ének
Ritchie Blackmore - gitár
Roger Glover - basszusgitár
Jon Lord - billentyűk
Ian Paice - dobok

játékidő: 43:30

0. Black Night
1. Speed King
2. Bloodsucker
3. Child In Time
4. Flight Of The Rat
5. Into The Fire
6. Living Wreck
7. Hard Lovin' Man

Szerinted hány pont?
( 82 Szavazat )

A Deep Purple egészen korai időszaka ma már sok szempontból a feledés homályába veszett, és nem is feltétlenül kívánkoznak most ide a részletek. A lényeg annyi, hogy az 1968-ban alakult londoni csapat első komoly felállásában Ian Paice dobos, Jon Lord billentyűs, Nick Simper basszusgitáros, Rod Evans énekes és Ritchie Blackmore gitáros egyesítette erőit. A banda ekkori beatesebb, pszichedelikusabb zenéje még csak csírájában tartalmazta mindazt, amivel később híresek lettek, bár a későbbi zsenialitás írmagjait már az e felállásban készült első három nagylemezen, az egyaránt 1968-as The Shades Of Deep Purple-ön és The Book Of Taliesynen, illetve az 1969-es Deep Purple-ön is fel lehetett fedezni. Blackmore: „Jonnal 1968-ban, egy transzvesztita bárban találkoztam Hamburgban. Akkoriban elég kevés billentyűs játszott úgy, mint ő, és a zenei ízlésünk is hasonlított, mindketten imádtuk a Vanilla Fudge-ot, ők voltak a hőseink. Általában a Speakeasy klubban játszottak Londonban, és mindenki lejárt a bulijaikra pózolni, tényleg az összes hippi ott lógott: Clapton, a Beatles, mindenki. Ma már mindenki úgy emlékszik, hogy akkoriban Jimi Hendrix számított az ügyeletes szenzációnak, pedig nem, valójában a Vanilla Fudge volt a nagy szám. Nyolcperces nótákat játszottak, de iszonyatos dinamikával. Az emberek csak lestek: mi a pokol történik itt? Hogyhogy nem hárompercesek a dalok? Timmy Bogert, a basszusgitárosuk például elképesztő volt. Az egész zenekar messze megelőzte a korát. Mi pedig eredetileg amolyan Vanilla Fudge-klón akartunk lenni."

E korai éra egyetlen dala, amely máig túlélt a banda repertoárjában, valójában nem saját: Joe South Hushának feldolgozása az első albumon szinte a semmiből, váratlanul lett hatalmas sláger az Egyesült Államokban, és meg is indította a csapat szekerét. Ugyanakkor odahaza, Angliában, ahol ekkoriban a nagy dolgok történtek a könnyűzenében, a kutyát sem érdekelte a banda, és amerikai sikerük is kérészéletűnek bizonyult: kiadójuk, a Tetragrammaton csődöt jelentett, így a harmadik lemez már teljesen észrevétlen maradt, és ezzel egyidejűleg csúnya feszültségek ütötték fel a fejüket a bandában. Ian Paice: „Muszáj volt váltanunk, mert máskülönben egyszerűen széthullott volna az egész zenekar."

0603dp2

A banda zenei tengelyét alkotó Blackmore – Lord – Paice trió mindenekelőtt új énekest akart keríteni Evans helyére, akinek teljesítményével és hozzáállásával egyaránt gondjaik voltak. Miután 1969 tavaszán hazatértek Angliába egy amerikai turné után, megszületett a döntés, hogy Evansnek és az ódivatú stílusban pengető Simpernek mennie kell. A megfelelő énekest gyorsan kiszúrták Ian Gillan személyében, aki barátjával, a basszusgitáros Roger Gloverrel közösen egy Episode Six nevű, igen sikertelen csapatban zenélt ebben az időszakban. Glover: „Mindig is dalszerző voltam, Ian pedig nagyon viccesen tudott játszani a szavakkal, szóval rávettem, hogy írjunk együtt. Dalszerző partnerek lettünk, és írtunk együtt pár igazán rettenetes számot. A Deep Purple-lel a dobosunk, Nick Underwood hozott össze, aki korábban dolgozott együtt Ritchie-vel. Jöttek, láttak, és lenyúltak minket... Előtte soha életemben nem hallottam a zenekarról. Ian azt mondja, ő igen, de nem igazán tudom, mennyire igaz ez, a Deep Purple neve ugyanis semmit sem jelentett akkoriban Angliában. 1968-ban a Hush nagy sláger volt az Államokban, odahaza azonban semmi sem történt körülöttük. Pár nappal a belépésem előtt hallottam először a nevüket, méghozzá jóbarátom, a Sweetben játszó Brian Connolly jóvoltából. Ő mondta, hogy hallgassam meg a bandát, feketére festik a hajukat. De az első igazi benyomásokat a meghallgatásomon szereztem, amikor felvettünk egy kislemezt. És elsöprőnek találtam, micsoda zenészek voltak mindhárman." A Deep Purple eleinte egyébként csak Gillant akarta leigazolni, az énekes azonban megtalálta a módját annak, hogy Glovert is hozza magával. Kétségei egyébként neki is akadtak, igaz, ezek nem zenei jelleget öltöttek: „Amikor először találkoztam Ritchie-vel, Jonnal és Iannel, konkrétan csak az akadályozta meg, hogy elröhögjem magam, hogy rettenetesen fáztam, és egy vasam sem volt. A feltupírozott frizuráik valami hihetetlenül idejétmúltnak tűntek, és semmi közük nem volt ahhoz, ami akkoriban ment Londonban."

A két új ember helyből egy stúdiómunka kellős közepébe csöppent: egy Hallelujah című, Roger Greenaway által írt dalt rögzítettek velük. Evansnek ekkor már kiadták az útját, Simper azonban véletlenül tudta meg, hogy a háta mögött Roger Glover már felnyomta a basszustémákat. Noha a szám igazából senkinek nem volt a szívügye, és a közönséget sem érdekelte, mind az öt zenész érezte, hogy valamire rátaláltak közösen. Glover: „Blackmore, Lord és Paice egyaránt a hangszere mestere volt, mi Gillannel más háttérrel rendelkeztünk, amolyan naiv módon írtuk a nótáinkat. Szerintem ez nagyszerű kombinációt eredményezett: az egyik oldalról ott volt az ő zenei kiműveltségük, a másikon pedig a mi utcai egyszerűségünk. És ez a két oldal az első pillanattól kezdve tökéletesen működött együtt. Az első dal, amit közösen megírtunk, egyből a Speed King lett: játszottak, ahogy tudtak, mi beletettük a rock'n'rollt, és máris készen állt a szám, aminek az alapötlete tőlem érkezett. Eleinte persze volt valami ijesztő abban, mennyivel jobb zenészek nálam, de ez sem jelentett gátat, tényleg teljesen természetesen jött minden. Az összes nótánk jammelésből állt össze, mindegyiket folyamatában raktuk össze, és hiába nem voltam olyan jó a saját hangszeremen, mint ők az övéiken, hiába nem tudtam úgy szólózni, mint ők, a végeredmény teljesen más lett volna nélkülünk. Így aztán egyből megállapodtunk abban, hogy egyenlően osztjuk el a részesedéseket is, mert tényleg az összes korai dalt öten raktuk össze. Hiába volt például Ritchie messze sokkal jobb gitáros, mint én, én is hoztam olyan riffeket már az In Rockra is, amiket aztán felhasználtunk. Szerette az egyszerű riffeket, mert elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja: nem lehet túlságosan szövevényesre venni a figurát, hiszen akkor az emberek nem fogják érteni. Így aztán a magas zenei értékek és a szimpla, de erőteljes ötletek ötvözésében gondolkodtunk."

0603dp4

A Deep Purple legendás második felállása, a Mk II végül 1969. július 10-én adta fennállásának első koncertjét a londoni Speakeasyben. Gillan: „Sosem fogom elfelejteni, elképesztő volt. Könnyekig meghatódtam. Azon az estén játszottam először kongán is egyébként, mert muszáj volt kezdenem magammal valamit, amíg a többiek ezeket a kivételesen hosszú instrumentális betéteket nyomták. Akkoriban általában a legtöbb zenekar arra használta az improvizáció kifejezést, hogy leplezze, micsoda inkompetens zenészekből áll, a Purple azonban ebben is nagyon jó volt. Absztrakt, akkoriban nagyon radikálisnak számító módon közelítettünk a zenéléshez, ami csak ránk volt jellemző, és teljesen eltért a Led Zeppelin, a Jethro Tull vagy a Black Sabbath kiindulópontjától. A dalszerkezetek, az érzésvilág, a gördülékeny hangnemváltások, a riffek, a hangszerelési megoldások, az elképesztő dinamika, a zene felépítése – nos, ez mind-mind fényévekkel a többiek előtt járt, vagy inkább úgy mondom, fényévekre volt tőlük. A Purple-ben tényleg mindenki maximális mértékben kiteljesedett." Paice: „Nagyjából három-négy hét közös munkára volt szükségünk ahhoz, hogy rájöjjünk: ebben a felállásban egyszerűen nincs lehetetlen, minden megvalósítható, és ehhez kizárólag magunkból kell merítenünk. Nem is kellett foglalkoznunk a külvilággal, ami rendkívül izgalmassá tette a munkát."

A zenekar hihetetlen intenzitással kezdett el koncertezni Angliában, ám eközben még szinte beesett az ajtón nekik egy egészen különleges lehetőség is: 1969. szeptember 24-én a londoni Királyi Filharmonikusokkal léphettek fel a Royal Albert Hallban, hogy előadják a Jon Lord által rohammunkában szerzett, háromrészes Concertót, az egyik legelső kollaborációt, ahol egyesült a rock és a komolyzene. Mivel a Concerto saját jogán is ebbe a rovatba kívánkozik, ezen a ponton különösebben nem látom értelmét annak, hogy részletezzük a pontos készítési körülményeket – ám a darabnak több szempontból is nagy jelentősége volt a Mk II első hagyományos soralbumát tekintve, arról nem is beszélve, hogy ez volt az a vállalkozás, amely először rájuk irányította a figyelmet Nagy-Britanniában. Jon Lord: „Igazság szerint a sötétben tapogatóztam a Concertóval. Éveken át tanultam zeneelméletet, és tudtam, hogyan kell nagyzenekari darabot írni, de sosem írtam olyasmit korábban, amit aztán valaki el is játszott, szóval valódi rémálom volt, amikor hirtelen ott találtam magam egy százhúsz fős nagyzenekar színe előtt, akiknek írnom kellett valamit. Így aztán vettem egy csomó híres könyvet a témában, tulajdonképpen kiképeztem magamat, és Isten, illetve a zseniális Malcolm Arnold karmester segedelmével sikerült működőképes dolgot létrehozni. Ami aztán elérte, amit el kellett érnie: az emberek hirtelen odafigyeltek ránk, és elkezdték kérdezgetni egymást, hogy mi az a Deep Purple. Folyamatosan koncerteztünk az ország összes klubjában, báltermében és koncertcsarnokában, 1969-ben és 1970-ben gyakorlatilag folyamatosan heti hat-hét estén át színpadon álltunk. Tényleg kőkeményen dolgoztunk, és nem akadt hely, ahol ne játszottunk volna. Vagyis mire megjelent az igazi zenekari albumunk, már otthon is kiépült a közönségünk, akik várták is a lemezt. Ez volt a siker titka: a kőkemény munka, meg persze az, hogy a megfelelő zenekar voltunk a megfelelő időben. A Concerto által biztosított kis extra reklám pedig természetesen szintén nem ártott."

0603dp8Blackmore és Gillan viszont ezzel együtt sem lelkesedtek különösebben a nagyzenekari darabért, és abszolút nem tetszett nekik, hogy sokan ezzel kezdik azonosítani a Deep Purple-t. Mindennek alapvető jelentősége volt abból a szempontból, hogy a menet közben készülő első nagylemez a kor viszonyaihoz képest minden gátat átszakított súly és keménység tekintetében. Ritchie: „Elegem lett a nagyzenekari dologból, és az In Rock jelentette az én lázadásomat a zenekarban meglévő bizonyos komolyzenei összetevőkkel szemben. Ian, Roger és én igazi hard rock-bandát akartunk csinálni, és csakis rock'n'rollt szerettünk volna játszani, így aztán ebbe az irányba is fordultunk. Őszintén szólva végig úgy éreztem, hogy a nagyzenekari dolog kicsit szelíd. Ott állsz a Royal Albert Hall színpadán, a közönség karbafont kézzel ülve figyel, melletted pedig egy hegedűs foglal helyet, aki minden egyes alkalommal befogja a fülét, ha belefogsz egy gitárszólóba... Na, hát ezt a közeget én nem találtam túlságosan inspirálónak." Glover: „Az egészen korai időszakban Ritchie inkább rejtélyes figurának tűnt, mintsem összeférhetetlennek. Mindig vevő volt mások ötleteire, és nem tűnt vezéregyéniségnek sem. Természetesen ha fogsz egy csapat kreatív embert, és bezárod őket együtt egy szobába, abból törvényszerűen származnak súrlódások is, és előbb-utóbb törésvonalak is kialakulhatnak. A mi esetünkben az első konkrétan akkortájt keletkezett, amikor Jon Lord megcsinálta a Concertót, és a sajtóban ennek kapcsán csak úgy emlegették, mint a Deep Purple fő zeneszerzőjét és vezetőjét. Ritchie-nek ez nem igazán tetszett, és úgy gondolom, emiatt lett olyannyira kompromisszummentes, kemény lemez az In Rock. Annál a lemeznél Ritchie jobban dominálta a folyamatokat bármelyikünknél, mert szerintem keresztül akarta erőltetni az akaratát a bandán Jonéval szemben. Ebből is látható, hogy az efféle törésvonalak akár nagyon jót is tehetnek egy zenekarnak, a színpadon meg aztán pláne, hiszen a legnagyobb nyertes így a közönség lesz, akik azt látják, hogy két ember mindenáron jobb akar lenni egymásnál. És egy ideig mindez remekül is működött, de aztán jött a siker, és hirtelen összement számunkra az egész világ. És az egészséges versengés egy idő után átcsapott romboló rivalizálásba."

Persze szó sem volt róla, hogy Jon Lordnak ellenére lett volna a készülő anyag súlyos, kompromisszummentes jellege. Sőt, olyannyira átérezte a Blackmore által erőltetett új megközelítés lényegét, hogy még eszközparkja egy részét is lecserélte a felvételekhez és a koncertekhez. Paice: „A kezdeti időszakban Jon elég standard módon szólalt meg a Leslie erősítőkön keresztül, de amikor '69 végén a zenekarnál megtörtént az első komoly zenei váltás, és a zene sokkal keményebb irányba fordult, rájött, hogy a korábbi hangzásával és felszerelésével nem fog tudni érvényesülni. Tudta, mit akar, és a hangzása is megvolt hozzá, de a Leslie ehhez már nem volt megfelelő. Valami harapósabbat, agresszívebbet szeretett volna. Így aztán direktben bedugta a Hammondot a Marshallba, és máris megkapta az áhított hangzást. Később, amikor a zene kicsit lágyabb irányba fordult, visszatért a Leslie-hez, de az In Rock, a Fireball és a Machine Head lemezek korszakában egy direkt, arcbamászó, koponyákat összezúzó billentyűhangzást szeretett volna magának, és ahhoz a Marshallra volt szükség." Glover: „Mindenképpen volt bennünk egy olyan törekvés, ha nem is teljesen tudatosan, hogy legyen minél keményebb a lemez. És mivel a stúdiózás közben folyamatosan koncerteztünk, az élő tapasztalataink, valamint az, hogy megtaláltuk a saját hangukat koncertbandaként, lehetővé tették, hogy az a veszélyes attitűd, ami a színpadon jellemzett bennünket, beszivárogjon a lemezbe is."

0603dp3

Eközben Lord amolyan kiegyenlítő embernek számított a többiek között, a csapat legképzettebb muzsikusaként számos esetben ő hozta egyensúlyba a megálmodott témákat. Paice: „Angliában az én generációm legtöbb tagja, aki rock'n'rollt vagy akármilyen populáris zenét játszik, autodidakta módon tanult meg zenélni, és a tudás, amire szükségünk van ezekhez a muzsikákhoz, eleve limitált, legyen szó jazzről vagy popról. A zongoristák esetében ez másképp működik. Náluk a hangszer természetéből fakad, hogy ismerniük kell az alapokat, és unortodox módon el kell sajátítaniuk mindenféle komolyzenei fogást. Vagyis a rockzenében általában messze magasan a billentyűsök rendelkeznek a legtöbb zeneelméleti tudással. Amikor Ritchie és Roger riffeken jammelt, Jon gyakran közbeszólt, hogy ha itt meg ott kicserélnénk ezt vagy azt az akkordot, sokkal jobban szólna az egész, és tíz esetből kilencszer általában igaza is volt. A maguktól értetődő dolgoknak is tudott adni egy olyan csavart, amitől azok nem lettek annyira maguktól értetődőek. Az ember és a csimpánz között végül is csak két százaléknyi a különbség, de ez a két százalék azért elég fontos... De egyébként nem mindig nyúlt bele ezekbe a témákba, mert sokszor alapból tökéletes dolgok születtek. Néha viszont hiányzott valami. Ilyenkor látszott rajta, hogy beindul az agya, és a hihetetlen tudásának köszönhetően mindig előrukkolt valamilyen megoldással. És ezek a megoldások a legtöbbször alapvető jelentőséggel bírtak."

Blackmore újrakezdése: negyven éve jelent meg az első Rainbow

0603dp9 Őszintén szólva sosem voltam nagy rajongója az első Rainbow-lemeznek, a csapatot a Risingtól számítom igazán alapvetőnek, ugyanakkor az In Rock kapcsán nem lehet megkerülni ezt sem, hiszen Ritchie Blackmore számára második kezdetet jelentett – és június 4-én ez az album is negyvenéves. Nyilván jó anyagról beszélünk, ahol Blackmore stílusa összetéveszthetetlen és persze Ronnie James Dio is fantasztikus (ne feledjük: az Elf közepesen ismert zenekar volt, tehát Ronnie nagyközönség előtti tényleges bemutatkozása itt hallható), de messze nem olyan kiforrott a zene, mint a későbbiekben. Nem tudom például eleget hangsúlyozni a csalódásomat, amit a Man On The Silver Mountain eredetijének első hallgatásakor éreztem az erőteljes és gyorsabb koncertverziók után. Ebben a formájában ezt a slágert még akkor is lagymatagnak tartom, pláne nyitónótaként, ha a DIO zenekar is originál tempóban nyomta az utolsó korszakban. Bár így, Craig Gruber basszer halála után pár héttel nem szép ilyet mondani, de valahogy olyan érzésem van, mintha az Elfből áthozott zenészek, bár megteszik, amit kell, egyszerűen kevesek Ritchie és Ronnie szintjéhez, és ezt már a Rising is alátámasztotta. Nyilván Ronnie-nak nem volt könnyű végigasszisztálni régi barátai lecserélését profibb arcokra, de a későbbi eredmények magukért beszéltek (és ő maga sem volt később szívbajos, amikor saját bandájában kellett kemény döntéseket meghoznia).

Ezzel együtt, ha mindenáron hasonlítgatni akarunk, nálam szubjektíve a párhuzamosan elkészített, Tommy Bolinnal felvett Deep Purple-album, a Come Taste The Band felé billen a mérleg nyelve, de fontos kiemelni a lemez erényeit is, hiszen a Man On The Silver Mountain mellett azért akad itt jó pár kiváló dal, amelyek közül azért nem egy lett örök klasszikus. Kapásból itt vannak a csodálatos lassúk, a Catch The Rainbow és a Temple Of The King, amelyek misztikus hangulata máig utolérhetetlen, vagy a „boniamtú” is feldolgozott Yardbirds-tétel, a Still I’m Sad, amelyet igazából a Rainbow tett halhatatlanná. Koncerten sokszor előkerült a Sixteenth Century Greensleeves is, ami tematikájában már Ritchie húsz évvel későbbi terveit is előrevetíti. A kevéssé ismert dalok közül mind a Self Portrait, mind a Black Sheep Of The Family (szintén feldolgozás), mind a Snake Charmer remek Blackmore-eszencia, és még egy bugis rock’n’roll is belefért. Korrekt album a Come Taste mellé téve is, korában elhelyezve is rendben van, de akármit is mondjanak a konzervatív rajongók, kreativitást tekintve kissé parkolópályás biztonsági játék. A Rainbow nagy pillanatai ezután következtek, hidat képezve a Purple végső elfáradása, majd újjáéledése között.

Pálinkás Vince

A dalszerzés közben egyébként maga Blackmore is elkezdett új dolgokkal kísérletezni. Ilyen volt például a tremolókar, amit korábban nem igazán alkalmazott: „A Fillmore Eastben láttam a James Cotton Blues Bandet, ahol a gitáros tremolókarral játszott, és hihetetlen hangokat csiholt ki a hangszeréből. Miután megnéztem őket, én is elkezdtem használni a kart, de Hendrix is hatott rám, méghozzá nem is annyira a játéka, hanem sokkal inkább a hozzáállása. Technikailag nem számított igazán kiemelkedő gitárosnak, de minden egyéb szempontból briliáns volt. Még ahogy járt, az is lenyűgöző volt. A gitározását azonban mindig is egy kicsit furának tartottam, akkoriban sokkal inkább Wes Montgomeryt hallgattam, meg az Allman Brotherst." A történelmi hitelesség kedvéért nem árt megjegyezni azt sem, hogy az In Rock dalait Ritchie még Gibsonokon írta, a később védjegyévé vált Fender Stratocastereket csak az album turnéján kezdte el használni.

Érdekesség, hogy a stúdióban a zenekarnak a stábbal is nehézségei támadtak, a hangmérnök stábot vezető Martin Birchöt leszámítva ugyanis nagyjából senki sem értette, mit akarnak csinálni, a zenéjüket pedig utálták. A banda persze egy idő után már direkt tett is ezért: ahogy elkapta őket a hév, amint egyre jobban ráéreztek, mit akarnak csinálni, úgy kaptak vérszemet. Mindig minden maximális hangerővel bömbölt, semmi sem volt nekik elég hangos és tömény, és magukat a hangszereket sem kímélték a munka során. Blackmore: „Az egyik hangmérnök abszolút nem szerette a rock'n'rollt, és úgy nézett rám, mint egy idiótára, amikor a Hard Lovin' Man szólójánál a kontrollszoba ajtajához dörzsöltem a gitárt, hogy mindenféle bizarr zajokat kapjak. Máskor meg, amikor visszahallgattuk a felvételeket, én pedig nem hallottam magamat, közölte, hogy a gitár fülsiketítően, elviselhetetlenül hangos. Én meg: tényleg nem hallom. Mire ő: nem hallod? De hát kibaszott hangos, haver, mi van veled? Martin erre teljesen lehúzta a gitárt, mire a fickó azt mondta: hűha! És aztán elhitette velem, hogy én voltam az oka, hogy meghülyültem, vagy ilyesmi." A keverési munkálatok egyébként is kaotikusak és feszültek voltak, néha maguk a tagok is keményen összeakaszkodtak közben egymással. Gillan: „Mindenki ott tenyerelt a keverőpulton, és arról magyarázott, hogy nem hallja ezt, nem hallja azt. Amikor egyszer bemondtam, hogy nem hallom rendesen az éneket, Blackmore ilyet szólt: miért, ki a fasznak képzeled magad, Tom Jonesnak?"

Az album végül elkészült, a banda menedzsmentje és kiadói, az Amerikáért felelős Warner és a Capitolhoz tartozó, frissen alapított Harvest pedig elégedettek is voltak vele, egyetlen szempontot leszámítva. Glover: „A lemez már elkészült, de a menedzsment folyamatosan egy single-t követelt tőlünk, a leadott albumon ugyanis nem igazán találtak kifejezett kislemeznótát. Így aztán arra gondoltunk, megtréfáljuk őket, ugyanis sosem tekintettünk magunkra kislemezes bandaként. Egy teljes délutánt töltöttünk azzal, hogy megpróbáljunk előállni valami értékelhető riffel, de egyszerűen nem sikerült, így aztán este fél nyolc felé inkább lementünk a közeli pubba, és egészen zárásig ott is maradtunk. A stúdióba már talajrészegen érkeztünk vissza, aztán Ritchie felkapta a gitárját, és elkezdte játszani a dal későbbi alapjait. Mindenkinek tetszett, így aztán mi is beszálltunk, és elkészült a Black Night." Ez a dal azonban ki tudja, milyen koncepcionális megfontolásokból végül nem került fel a rendes sorlemezre, amely 1970. június 3-án jelent meg a roppant jól eltalált, a Mount Rushmore-i emlékmű mintájára megfestett Purple-fejekkel ellátott borítóba csomagolva. A Black Night ezzel gyakorlatilag egy időben jött ki kislemezen.

A In Rock a kor viszonyaihoz és lemezeihez képest tényleg kimondottan arcbamászóan, durván és néhol már-már zajosan szól – inkább bele sem gondolok, milyen szinten forgathatta ki a korabeli közönség lelkivilágát az ekkor már kint lévő első két Led Zeppelin, az egyes Black Sabbath és ez a lemez így gyors egymásutánban... A nyitó Speed King abból a szempontból is különleges, hogy a hatalmas tusból kibontakozó, lágyabb intro a maga idejében nem szerepelt minden kiadáson, pedig a hatalmas, zsíros riffekre, eszelős Paice-pörgetésekre és Lord végig fenyegetően morgó hammondos futamaira épülő szám ezzel együtt teljes. Mivel örökbecsű, mára már magától értetődő rockklasszikusról beszélünk, érdemes külön megjegyezni, hogy a dal szerkezete ezzel együtt is roppant messze van a hagyományostól: mind a bevezető, mind a bandára olyannyira jellemző szólógazdag, jammelős középrész nagyban eltér attól, amire alapesetben számítana az ember. Gillan hatalmas sikolyai szintén iskolát teremtettek, és ezekkel szerencsére a következő Bloodsuckerben sem spórol: Blackmore alapriffje itt is hatalmas, akárcsak az összekeverhetetlen középrész a váltott gitár- és billentyűszólókkal.

0603dp5

A lemez központi dala persze ezzel együtt is a Child In Time tízperces eposza, a '70-es évek egyik leggrandiózusabb rockszerzeménye, amely egyben minden bizonnyal a Purple legemblematikusabb száma is a két évvel későbbi Smoke On The Water után. Gillan: „A Child In Time-nak két oldala van, egy zenei és egy szövegi. Zeneileg a gyökerei egy Bombay Calling nevű számhoz vezetnek vissza, amit egy It's A Beautiful Day nevű zenekar játszott: nagyon friss és eredeti volt akkoriban, és Jon egy napon azt játszogatta az orgonáján. Jól szólt, így úgy döntöttünk, kicsit eljátszogatunk vele: megváltoztatjuk, és teremtünk belőle valami újat úgy, hogy az alapok megmaradnak. Viszont én a magam részéről soha nem hallottam addig az eredeti Bombay Callingot, így aztán elvittük a témát a hidegháború irányába, ebből született a szöveg. A szám az akkori idők hangulatát tükrözte, ezért lett olyannyira népszerű."

Ha csak egy dallal kell érzékeltetnem, mitől is volt olyannyira különleges a klasszikus Deep Purple, bizonyára ez a csodálatosan építkező, drámai ívet leíró tétel lenne az a maga pszichedelikusan ringató ütemeivel, amelyekből aztán teljesen organikusan bontják ki a felpörgetett középrészt, amit pedig az énekes itt művel, arra tényleg nem nagyon vannak megfelelő szavak. Blackmore: „Valószínűleg Ian Gillan volt az egyetlen ember, aki megfelelően el tudta énekelni a Child In Time-ot, az ott tényleg ő a lehető legnagyobb formájában. Senki még csak nem is kísérletezett volna azzal, hogy oktávokat ugorjon. Ehhez képest a gitárszóló majdhogynem átlagos lett. Két vagy három nekifutásból raktam össze, mert akkoriban általában negyed órát kaptam egy-egy szólóra. Paicey ott állt, dobolt a lábával, és azt kérdezgette: meddig tart még? Én meg: de hát még csak most állítottam be a hangzásomat! Néha a koncerteken sokkal gyorsabban játszottam a lemeznél, ami Paicey-nek is nagyon bejött, csak az okozott problémát, hogy a szóló végén a zenekar uniszonóban nyomja, és azt ott tapping nélkül elég nehéz megoldani ilyen tempóban, márpedig én elvből nem tappingelek. Csak egy A-moll arpeggióról beszélünk, viszont végig lefelé pengetve. Na, ezt tíz whiskey után elég kemény feladat olyan gyorsan elnyomni..."

0603dp10A Child In Time a következő években természetesen alaposan túl is nőtte önmagát, igazi szimbólum és elmaradhatatlan kellék lett a korszak összes meghatározó eseményén. Gillan: „Egy Kelet-Németországból származó rajongónk mesélte egyszer, hogy tíz évet ült börtönben a Child In Time miatt, ugyanis leforgatta a rádióban a nótát, amit korábban azért tiltottak be, mert a szabadságra vágyó, elnyomott emberek himnusza lett. Börtönbe került csak azért, mert lejátszott egy egyszerű rocknótát! Az elnyomott emberek megértették a számunk üzenetét, azt, hogy a Child In Time a remény dala." A szám a korszak koncertjein is kiemelt szerepet töltött be, hiszen ilyenkor rendszerint még tovább hizlalták a hatalmas jammelésekkel. Gillan: „Rengetegen kérdezik, hogyan éneklem ki ezeket a témákat, de őszintén szólva fogalmam sincs, ez simán csak egy fogás a hangommal. És persze minden este elnyomom a színpadon is, amivel a saját egészségemet is komolyan veszélyeztetem. Soha semmiféle speciális munkával nem edzettem rá, de azért sokat segít, hogy nagyon szűk nadrágokat viselek."

A B oldalt indító Flight Of The Rat mára némiképp feledésbe merült darab, pedig az album második leghosszabbja csaknem nyolcperces játékidejével, viszont soha nem került be a koncertprogramba. Kevésbé értem, miért, mert egy roppant jó tempójú, húzós és az előzményekhez képest direktebb, magától értetődő szerzeményről beszélünk sistergő, szikrázó szólókkal és roppant fogós dallamokkal (itt érdemes megfigyelni, hogy például a korai Rush is milyen sokat tanult a Purple-től). Az utána következő, drogellenes szövegű Into The Fire azonban még jobb: az album és a korai Purple egyik legsúlyosabb témája ez, ahol a kimért tempók mellett tökéletesen átjön, hogy Lord orgonája ugyanakkora súlyt tett hozzá a zenekar megszólalásához, mint Blackmore gitárja. Ritchie szólója magától értetődően itt is óriási. Tökéletes folytatás utána a mocskosan bluesos Living Wreck, amely szintén nagy favoritom az albumról, egyben az egyik legslágeresebb, legragadósabb darab is innen, és a szövege is önmagáért beszél – amilyen hangulatot itt Glover basszusa és a körülötte szüntelenül tekergő dobmenetek teremtenek, az egyenesen páratlan. A záró Hard Lovin' Mant pedig akár még ős-heavy metalnak is merném nevezni szolidan galoppozó témáival, bár olyan féktelenül elszabadult billentyűs-gitáros ámokfutásra a későbbiekben csak kevesen vállalkoztak a műfajban, mint amit itt Lord és Blackmore bemutat.

Ugyan a lemezen nem szerepelt, a Black Nightot én a magam részéről tudat alatt mindig is az In Rock részének tekintettem, bár nehezen tudnám megmondani, szerkezetileg hová passzolt volna a sorban, ha felteszik rá. Rövidebb és direktebb a többi szerzeménynél, a riffje azonban az egyik legjobb, ami csak valaha is kiszaladt Blackmore kezei alól, és az is utánozhatatlan, ahogy az a komótosan pattogós, részegen dülöngélő blues rock-alap Gillan dallamai alatt zakatol. Tulajdonképpen semmi meglepő nincs benne, hogy sláger lett, és valahol zseniális, hogy körülbelül ugyanolyan tudatossággal született meg, mint néhány hónappal később a Paranoid...

0603dp7

Az úttörő hangzásnak és a dalok erejének, no meg persze a rendes élő bealapozásnak köszönhetően az In Rock gyorsan nagyot robbant Angliában: a listák negyedik helyére ugrott (ez komoly ugrást jelentett, hiszen az első három Purple-lemez fel sem került a rangsorba, a Concerto For Group Orchestra pedig a 26. helyig vitte). A banda szekere beindulni látszott a világ többi táján is: Nyugat-Németországban és kicsit később Ausztráliában is listavezetők lettek, az igazi áttörést azonban a Black Night diadala hozta, ez ugyanis a brit listák második helyéig verekedte magát az év nyarán. Ezzel a mai napig a Purple legsikeresebb kislemezdalának számít, és a szélesebb nyilvánosság azonnal magasabb dimenzióba transzportálta őket. Glover: „Beletelt némi időbe, mire a közönség felfigyelt a dalra, de amikor felkerült a listákra, az tényleg drámai változásokat eredményezett. A Hollywood Bowl öltözőjében ültünk 1970 augusztusában, és éppen színpadra lépéshez készülődtünk a Los Angeles-i Filharmonikusokkal, hogy előadjuk a Concertót, amikor megkaptuk a hírt, hogy listás lett a dal. Ez tulajdonképpen az előző bő egy évünk megkoronázását jelentette, és ebben az egy évben elképesztő változások történtek: Iannel azelőtt ide-oda csapódtunk, lejmolnunk kellett másoktól a cigarettát, és egy furgon hátuljában zötykölődtünk ide-oda az autópályán. Aztán hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy Amerikából repülünk haza a Top Of The Popsba, hogy a slágerünkre tátogjunk a BBC-n."

A Deep Purple a megjelenés után több mint egy éven át turnézott az albummal, és ahogy haladtak a térképen, úgy nőtt állomásról állomásra a hírnevük az elképesztő, szikrázó jammelésekkel tarkított koncerteknek köszönhetően: mire 1971 tavaszán Ausztráliába érkeztek, a Free és a Manfred Mann's Earth Band társaságában játszó bandát már-már a beatlemaniát idéző hisztéria fogadta. A turné végül szinte észrevétlenül folyt át az év nyarán kiadott, a turnészünetekben rögzített második Mk. II-es lemez, a Fireball népszerűsítésébe. A korszak kezdetleges méréseinek következtében nehéz megbecsülni, mennyi fogyott az In Rockból, de annyi bizonyos, hogy a lemez hihetetlenül masszív és tartós sikernek bizonyult Európában és Japánban, és világviszonylatban is ott volt 1970 legjobban fogyó kiadványai között. Az akkori Nyugat-Németországban hatvanegy hetet (!) töltött a legkelendőbb tíz album között, ebből tizenhármat (!) a csúcson, és ugyan nem lelhetők fel a témában igazán megbízható adatok, az albumot vélhetően csak itt több mint egymillióan vásárolták meg. Szintén egyenként többszázezres példányszámban kelt el az anyag Nagy-Britanniában és Franciaországban, belökte a köztudatba a zenekart Japánban, és az Egyesült Államokban is aranylemez lett – igaz, itt a csapat inkább a következő két soralbum, az 1971-es Fireball és az 1972-es Machine Head révén vált szupersztárrá, és a Led Zeppelinnel például ebben az időszakban sem versenyezhettek népszerűség tekintetében. Az In Rock alapozása után azonban már senkit sem lepett meg, hogy a Fireball nemcsak az NSZK-ban debütált az első helyen, hanem a rockzene elsőszámú fellegvárának számító Nagy-Britanniában is. Amit pedig a következő években a Deep Purple véghez vitt, arra tényleg nincsenek szavak, és ha esetleg nem ismered a Mk II klasszikus lemezeit, akkor most azonnal állj fel a géptől/tablettől/tedd félre a telefont, és szépen menj végig a teljes soron (lehetőleg a jubileumi újrakiadásokon, mert azokon a remaszter mellett számos csemege is helyet kapott). Ezek tényleg olyan remekművek, amelyek nélkül ugyan lehet élni, de nem nagyon érdemes.

0603dp6

Az In Rock jelentőségét elég nehéz összefoglalni, de hajlok rá, hogy azt mondjam: a korai Led Zeppelin- és Black Sabbath-albumok mellett mindenképpen ez volt az az album, amelynek köszönhetően megszületett a mai értelemben vett hard rock. A lemezről utólag már a Purple tagjai is elismerik: a maga idejében annyira korszakalkotónak számított, hogy tulajdonképpen már-már túl könnyű mitizálni így utólag. Lord: „Az In Rock mindenképpen a maga korának definitív albuma volt a Led Zeppelin II-vel és még pár másik lemezzel együtt. Tulajdonképpen ezek a lemezek határozták meg a '70-es évek első felét. Nagyon büszke vagyok a lemezre, mert tényleg remekül sikerült, és ráadásul mindenféle probléma nélkül, csak úgy kijött a zenekarból. Ha csak egy kedvencet nevezhetnék meg a sorlemezeink közül, annak mindenképpen az In Rocknak kell lennie." Glover: „A mai napig ez a kedvenc lemezem. Élénken emlékszem rá, ahogy hirtelen a legvadabb álmaimat is meghaladták a lehetőségeink, és azzal is tisztában vagyok, hogy soha többé nem lesz már ilyen. Dalszerzőként is úgy éreztem, átszakadt a gát. Igazi szimbólum számomra ez a lemez."

Mint ahogy a műfaj számára is az: már a borító láttán is azonnal tudja mindenki, miről beszélünk. Az egyik leghatalmasabb alapmű.

 

Hozzászólások 

 
+1 #32 GTJV82 2018-06-05 12:41
Black Night kapcsán teljesen igazad van, Ádám, én is csak arra tudok tippelni, hogy a bakelit korszakban a lemezhossz miatt maradtak le nagyon jó számok: a Black Night (In Rock), Strange Kind Of Woman (Fireball), When A Blind Man Cries (Machine Head) vagy éppen Not Responsible (Perfect Strangers).
Ezek a számok nem a minőség miatt maradtak le, mert érdekes, a CD verzión ált. rajta van mind.
Idézet
 
 
+2 #31 Disznóföldelő 2015-07-21 00:38
A NWBOHM kifejezés is onnan ered, hogy volt egy első hullám is 70' körül "old wave of british heavy metal"- hülyén hangzik, de így volt. No és a németek is figyelemre voltak annó:
https://www.youtube.com/watch?v=x9sscVftmDU
Idézet
 
 
+8 #30 Venomádi 2015-06-07 00:09
Nem lesz szép amit mondok, de amit nyomnak az marad fent. Én egy időben szart hugyoztam a Smoke on the watertől, mert kb mindenki azt ismeri ha Deep purple-ről van szó, aztán vége. Biztos van technikailag jobb banda, de ha Deep, akkor rajtam az otthonos hangulat vesz erőt. A Gillan-es lemezeiken érzem azt, hogy teljesen emberközeli amit hallok, mintha haverok lennénk, és ezt arcpirítóan lazán. Ez a Purple egyik titka talán. Nálam!
Idézet
 
 
-11 #29 Disznóföldelő 2015-06-06 13:12
Remek album, remek zenészekkel, ám úgy tartom, hogy maga a lemez is és a zenekar is meglehetősen túl van értékelve. Egyrészt az útókor rock-kritikusai rendszerint úgy említik a triumvirástust (Zep-Purple-Sabs), mintha a hatvanas-hetvenes évek fordulóján ők fedezték volna fel a fémzenét, miközben az akkori kemény rock szcéna - főleg Angliában- száz tucatnyi zenekart tett ki, s ezek korántsem Blackmore, vagy Gillan hatására ragadtak hagszert.
Míg azt nem tudnám elvitatni, hogy a Sabbath és a Zeppelin korszakalkotó lett volna, addig a Purple túlságosan belesimul a korszakra jellemző 'torzított Hammond- virgázós gitár- süvöltő ének' rock- sablonba. Talán egy Atomic Rooster-hez, vagy Black Widow-hoz képest visszavágták a jazzes-bluesos elemeket, ámde nem gondolom, hogy ezzel a zenéjük agresszívabbá, hanem inkább színtelenebbé vált azokhoz képest.
Nah mindegy, a lényeg hogy számomra a Purple elég konvencionálisn ak és öregesnek hat páldául a progresszív rock zenekarok mellett, de azért midenki nyugodjon le a picsába: az Edda, a Korál és a P. Mobil nagy valószínűséggel semmire sem viszi, ha ők nem léteznek...
Idézet
 
 
+14 #28 dreambarker 2015-06-05 12:39
Óriási klasszikus, egy remek írással. Ismét.

........................................

Ugyanitt: alakuló Kárpátia tribute zenekarba keresek társakat
Idézet
 
 
+5 #27 the raven 2015-06-04 16:08
Idézet - Peti:
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!

Mit lehet írni róla egyáltalán és hogy emlegetheted azt egy lapon a Deep-el?
Idézet
 
 
+2 #26 Draveczki-Ury Ádám 2015-06-04 15:23
Idézet - Venomádi:
N em kell komolyan venni amít írtam, csak tetszett, hogy lazán lezavarták a kettőt, ha már :D

Őszintén szólva elsőre nem értettem, mire célzol, de így már vágom. :) Kétségtelen, hogy így egyszerűbb volt, bár elsődlegesen nem a megúszás volt a cél. De Rising mindenképpen lesz majd jövőre.
Idézet
 
 
+3 #25 Venomádi 2015-06-04 15:09
N em kell komolyan venni amít írtam, csak tetszett, hogy lazán lezavarták a kettőt, ha már :D
Idézet
 
 
+12 #24 traveller79 2015-06-04 09:07
A vicc az,hogy pár napja jutott eszembe,hogy rákérdezzek: szándékoztok-e írni a lemezről.Nagyon jó írás!
Én szeretem az első felállás lemezeit is.A Vanilla Fudge említésének különösen örültem,ma már kevesen ismerik őket.
"A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!"
A Deep Purple brit zenekar.
Idd a VBK-dat,addig is csendben vagy.
Idézet
 
 
+1 #23 abdul 2015-06-04 07:55
Idézet - kamikaze:
Idézet - Venomádi:
Oldalt az a box, gyönyörű kifarolás :))

A Rainbow debüt valójában Blackmore szólóalbumnak indult, 1975. II. 20. és III.14. között vették fel Münchenben, amikor Ritchie még a Purple tagja volt. Idő hiányában ekkor még nem tudott saját bandát összerakni, ezért a DP előzenekarának az Elf-nek tagjait kérte fel (a gitáros kivételével) stúdiós közreműködésre, Dio-val a mikrofonnál. Ezt követően a már lekötött európai turnéra ment a Purple-lel, akikkel április elején Párizsban lépett fel - sokáig - utoljára. A kilépését követően jelent meg a lemez, kiadói nyomásra Ritchie Blackmore's Rainbow néven. Hogy ez, vagy a Purple ,,Come Taste the Band" című anyaga lett-e jobb, ízlés dolga. Az bizton állítható, hogy a Stormbringernél mindkettő sokkal jobb, és ha nem mérgesedett volna el a viszony a tagok között, akár ez is lehetett volna Purple album. A hangzásától függetlenül (ami nem átütő, de egyáltalán nem rossz) a rajta lévő 5 későbbi alapnóta miatt viszont így is úgy is klasszikus anyag.



az a helyzet, hogy utólag, felnőtt fejjel hallgatva a stormbringer is masszív tizes.
Idézet
 
 
+6 #22 kamikaze 2015-06-03 23:57
Idézet - Venomádi:
Oldalt az a box, gyönyörű kifarolás :))

A Rainbow debüt valójában Blackmore szólóalbumnak indult, 1975. II. 20. és III.14. között vették fel Münchenben, amikor Ritchie még a Purple tagja volt. Idő hiányában ekkor még nem tudott saját bandát összerakni, ezért a DP előzenekarának az Elf-nek tagjait kérte fel (a gitáros kivételével) stúdiós közreműködésre, Dio-val a mikrofonnál. Ezt követően a már lekötött európai turnéra ment a Purple-lel, akikkel április elején Párizsban lépett fel - sokáig - utoljára. A kilépését követően jelent meg a lemez, kiadói nyomásra Ritchie Blackmore's Rainbow néven. Hogy ez, vagy a Purple ,,Come Taste the Band" című anyaga lett-e jobb, ízlés dolga. Az bizton állítható, hogy a Stormbringernél mindkettő sokkal jobb, és ha nem mérgesedett volna el a viszony a tagok között, akár ez is lehetett volna Purple album. A hangzásától függetlenül (ami nem átütő, de egyáltalán nem rossz) a rajta lévő 5 későbbi alapnóta miatt viszont így is úgy is klasszikus anyag.
Idézet
 
 
+2 #21 Venomádi 2015-06-03 22:02
Oldalt az a box, gyönyörű kifarolás :))
Idézet
 
 
+4 #20 pumpika666 2015-06-03 19:36
mekkora zseni lemez! érdekes módon nekem meg pont a hangzása az egyetlen problémám, vhogy nem tiszta, amit egy stúdiólemeznél elvárnék :)
Idézet
 
 
+21 #19 James Smith 2015-06-03 19:27
Idézet - Peti:
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!


Ez tuti nem troll. Alapból ilyen sötét a tag.
Szerencse, hogy nem írnak olyan hulladékról mint a Kárpátia. Ez komment meg tökéletesen leírja, hogy milyen szinten levő előembereknek szól a Kárpátia.
Idézet
 
 
+4 #18 MV 2015-06-03 18:19
Megkockáztatom, hogy máig a legjobb Purple stúdióalbum. Ezzel persze nem az azóta születetteket akarom leszólni, mert ki vagyok én ahhoz :):), de ha 70-ben éltem volna és az akkori zenei környezetben hallottam volna először, letépte volna az arcomat! :D
Idézet
 
 
+7 #17 kamikaze 2015-06-03 15:56
2.
A hangszeresek is kimagaslóan teljesítenek, az ún. villantós zene eredete ezekben a dalokban is kereshető. Amit pl. a Flight of the Ratban Blackmore, Lord és Paice produkálnak az tökéletesen jelképezi ezt a vagányságot. Valóban Glover volt köztük a legkevésbé feltűnő, viszont az egyik legjobb dalszerző. A Hard Lovin’ Man galoppozós riffje is nagyrészt tőle származik, amit később pl. a Maiden is jó sokszor felhasznált. A hangzással nagyon bedurvítottak, ami valószínűleg nem volt teljesen tudatos. Később talán egy kissé ők maguk is megrettentek tőle, mert a következő lemezeiket (főleg a Machine Head-et és a Stormbringer-t) sajnos jóval lightosabb gitárhangzásúra keverték. Mai füllel hallgatva az In Rock – mint az ekkoriban készült lemezek általában – persze nem szól olyan szépen, ezért aki véletlenül még nem ismerné, annak érdemesebb a remaszter változatot beszerezni. Azt viszont kötelező, mert az album olyan kihagyhatatlan alapmű, aminek minden valamire való zenegyűjteményb en ott a helye!
Idézet
 
 
+11 #16 kamikaze 2015-06-03 15:55
1.
Vérmérséklet és egyéni ízlés kérdése, hogy ebből a korszakból kinek melyik banda és zene jön be a leginkább, de nálam egyértelműen a Purple viszi el a pálmát ezzel a lemezzel. Már nem emlékszem, hogy milyen sorrendben ismertem meg Őket, a Zep és a Sabbath korai albumait, de amíg Plantéknél csak azt éreztem, hogy hú de piszok jók, Iommiéknál a baljós hangulatok fogtak meg, itt már a nyitás lerobbantotta a hangszedőt. Már a borító is impozáns az amerikai elnökök sziklaszobrait mintázva, majd az indításnál a Speed King eleje szinte úgy kezdődik, mint a 3. világháború. Ma talán már túlzásnak tűnhet ez a jelző, mert a különböző metal alműfajok durvábbikai között nem ritkaság, hogy égzengéssel, csatazajjal, vagy éppen halálhörgéssel kezdődik egy lemez, de itt 1970-et írunk. Nagy-Britannia még Beatles lázban ég, a kemény zenét főleg a Stones, Hendrix és a Who képviselte, amikor Blackmore-ék kijöttek ezzel az arcbamászó lemezzel. Óvatlan hallgatóként az első reakció talán csak annyi lehetett, hogy azt a k…a! És ma sem vallana szégyent semmilyen metalzenekar egy ilyen kezdéssel! Persze a folytatás is pazar, az egész lemezt végighallgatva nincs is olyan jelző, ami a dalok színvonalát megfelelően jellemezné, briliáns az egész. Tölteléknóta vagy üresjárat sincs, a klasszikusnak nevezhető album prototípusa. A zenészek teljesítménye kifogástalan, Gillan végig csúcsformában énekel, nem véletlenül kapta meg a Jézus Krisztus szupersztár címszerepét is! Ha ezzel a hanggal és kiállással ma lépne a színtérre, a mezőny nagy részét most is alázná. Nem csak hogy jó, hanem kifejezetten szép hangja van, még az üvöltés is jól állt neki.
Idézet
 
 
+21 #15 Robidog1984 2015-06-03 15:54
Idézet - Peti:
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!

Te jó Isten, de rég futottam össze egy ekkora ostoba gyökérrel
mint te!
Amerikai mi?
Te szánalmas korcs!
Kárpátia pedig egy nagy rakás fekália!
Idézet
 
 
+4 #14 BSND 2015-06-03 15:27
Idézet - MeHigh:
Idézet - Peti:
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!

Akkor minek jössz ide? Amúgy a cikk melyik részéből következtetted ki, hogy a Deep Purple amerikai, Einsteinkém?

Ez csak troll szerintem, nem kell vele foglalkozni.
Idézet
 
 
+16 #13 MeHigh 2015-06-03 14:57
Idézet - Peti:
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!

Akkor minek jössz ide? Amúgy a cikk melyik részéből következtetted ki, hogy a Deep Purple amerikai, Einsteinkém?
Idézet
 
 
+25 #12 Tulus 2015-06-03 14:56
Ugyan nem rajongok a Purple-ért, azt viszont még én is elismerem, hogy alap zenekar.
Nélkülük a hard rock-metal zene ma valószínűleg máshogy festene.

Petike: Tudod, hogy miért nem írnak az új kárpátiáról?
Azért, mert néhány másik zenekarral együtt a magyar "könnyűzene" pöcegödre.
Direkt nem akarok példákat említeni, mert a "sörivó" és "tankolós" rajongók elátkoznának :-D
Idézet
 
 
+2 #11 abdul 2015-06-03 14:46
Idézet - iLane:
Idézet - abdul:
nem egy sportág a két brigád igazából, mint ahogy a led zeppelin is tök más. talán a hammondhasznála t miatt az uriah heeppel van némi zenei hasonlóság, de azoknak meg a vokál-dallamviláguk volt hihetetlenül kifinomult.


Nem is a stilust hasonlítottam hanem a zenei életművet. Szerintem a Sabbathnak elég sok mélypontja volt...


konkrétan egy, a forbidden :D
Idézet
 
 
+15 #10 Wendiii 2015-06-03 14:41
Idézet - Peti:
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!

Biztos, hogy ma már bevetted a nyugtatót?
Idézet
 
 
+8 #9 iLane 2015-06-03 14:09
A legelső Purple lemez amit hallottam az 1972-es Made in Japan koncert volt, ott hallottam először a Child in Time-ot és lehet hogy ezért is, de nekem az a verzió sokkal jobban tetszik mint az eredeti lemezen rögzített. Érdemes egymás után meghallgatni a kettőt, egyrészt, hogy mennyivel lazább a koncertfeeling verzió és persze hogy Gillan milyen kibaszott jól énekel ott is... :)
Idézet
 
 
-90 #8 Peti 2015-06-03 14:00
A SZAR ŐSKÖVÜLET AMERIKAI MOCSKOT AZT NYOMJÁTOK SZÁZADSZOR IS, DE AZ ÚJ KÁRPÁTIÁRÓL IRNI BASZTOK!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.