Shock!

november 24.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Iron Maiden: Killers

0323maiden4Március 13-ára virradóra elhunyt Clive Burr, az Iron Maiden első korszakának feledhetetlen dobosa, aki a '80-as évek elejének egyik legkarakteresebb, legmeghatározóbb ütősegyénisége is volt egyben. Noha Clive játéka három albumon is hallható, és ezek közül az Iron Maident végérvényesen nemzetközi sztárrá tevő The Number Of The Beast volt az egyik, aligha tévedés azt állítani, hogy Burr leginkább mégis az 1981-es Killersen tudott kibontakozni: a zenekar történetének egyik legkeményebb, legenergikusabb lemezének hangulata tökéletesen passzolt jellegzetes stílusához. Az album felidézésével rá emlékezünk.

Az Iron Maiden évek kőkemény alapozását követően már a londoni klubok legnagyobb szenzációjaként jelentette meg első nagylemezét 1980 áprilisában. Az album tökéletesen testesítette meg a korszellemet, és azonnal hatalmas feltűnést keltett Nagy-Britanniában, miközben azonban a zenekar a KISS vendégeként körbeturnézta Európát, és a kontinensen is bemutatkozott, személyi problémák jelentkeztek Dennis Stratton gitáros vonatkozásában: a társainál valamivel idősebb gitáros nemcsak emberileg távolodott el a többiektől, de zeneileg is egyre kevésbé találták meg a közös hullámhosszt. A turné végeztével Stratton kikerült a csapatból, hogy átadja helyét annak az Adrian Smithnek, akinek vicces módon Harris már pár évvel korábban is felajánlotta a lehetőséget – csak éppen a gitáros nem akarta otthagyni a Maiden miatt saját csapatát, az Urchint. Végül aztán igazi mélyvízbe került, egy év végi angol turnén debütált, és már az első koncerten ízelítőt kapott abból, milyen fanatikusan imádja a közönség a csapatot: „Uxbridge-ben volt a buli, a Brunei Universityn, ahová úgy kétezren fértek be, és zsúfolásig meg is telt. Soha korábban nem játszottam még azelőtt annyi embernek. Rengetegen teljesen bepörögtek, és nagyon várták a bulit. A színpadra lépésünk előtt olyan ideges voltam, hogy kimentem a nézőtérre egy kicsit elvegyülni, gondoltam, köszönök az ismerősöknek. Erre odajött hozzám egy alak, és megkérdezte, én vagyok-e az új gitáros. Mikor igennel feleltem, így folytatta: azt ajánlom, jól játsszál! Én meg arra gondoltam: jézusom, mi a faszba keveredtem én?"

megjelenés:
1981. február 2.
kiadó:
EMI
producer: Martin Birch

zenészek:
Paul Di'Anno - ének
Dave Murray - gitár
Adrian Smith - gitár
Steve Harris - basszusgitár
Clive Burr - dobok

játékidő: 41:18

1. The Ides Of March
2. Wrathchild
3. Murders In The Rue Morgue
4. Another Life
5. Genghis Khan
6. Innocent Exile
7. Killers
8. Prodigal Son
9. Purgatory
10. Drifter

Szerinted hány pont?
( 51 Szavazat )

Smith szavai jól jellemezték a Maiden körül ekkorra kialakult hangulatot: noha egylemezes zenekarról volt szó, mindenki tisztában volt vele, hogy a csapat még nagy dolgokat vihet véghez a jövőben, főleg, hogy Adrian csatlakozásával tényleg teljes lett a felállás. Paul Di'Anno: „Nagyon szeretem Dennist, de lehetetlen összehasonlítani őt Adriannel, Den ugyanis sosem számított igazán jó gitárosnak. Igazság szerint az ő képességeivel nagyon szerencsés volt, hogy egyáltalán a Maidenben zenélhetett, főleg, hogy nem is igazán volt oda a metalért. De bennem ez csak pár év múlva tudatosult: Dennis egyszerűen csak azért lépett be, mert érezte a bandában a potenciált. Adrian viszont briliáns gitáros, és azonnal a Maiden fő összetevői közé került. Alapvetően járult hozzá, hogy a zenekar azzá váljon, ami később lett." Ehhez persze egy megfelelő kettes számú lemezre is szükség volt, amihez a zenekar simán rendelkezett is kellő anyaggal. Steve Harris: „Az első albumunkra akár úgy is tekinthetünk, mint egy best of válogatásra az azt megelőző korszakból. Eleve nehezen tudtuk kiválasztani a koncerteken játszott dalok közül azokat, amik végül felkerültek a lemezre, és jócskán maradtak olyanok is, amik végül kényszerből lemaradtak. A Wrathchildot például az elejétől fogva játszottuk, és noha állati jól szólt élőben, mégis lehagytuk az első lemezről. Ezt a dalt korábban már felvettük a Metal For Muthas válogatásra a Sanctuaryvel együtt, még azelőtt, hogy szerződéshez jutottunk volna, de a lemezverzió végül nagyban eltért attól a változattól. Rengetegen kérdezték, miért nem került fel az első albumra, de úgy éreztük, épp a Metal For Muthas miatt nem kellene ott lennie. Mire azonban eljutottunk a második lemezig, már elégedetlenek voltunk az eredetivel, így aztán felvettük az akkori szintünknek megfelelően. Tehát miután elkészült az első album, még mindig akadt egy csomó olyan nótánk, amiket vétek lett volna kidobni az ablakon. Ezek mind nagylemezre való dalok voltak, egyiket sem akartuk kislemezek B-oldalain elszórni." Az tehát nem volt kérdés, mi képezi majd a második Iron Maiden album gerincét – és az sem, hogy a lemeznek sokkal jobban kell majd szólnia, mint a Will Malone által kevert debütnek.

0323maiden2Szerencsére mind Harris, mind Rod Smallwood menedzser pontosan tudta, kivel kellene dolgozniuk. A banda igazság szerint már az első lemezen is szívesen dolgozott volna a többek között a Rainbow anyagain vagy a Black Sabbath 1980-as visszatérő albumán, a Heaven And Hellen fantasztikus munkát végzett Martin Birchcsel, de egyszerűen nem merték megkeresni, mondván, úgysem vállalná el a fentiekhez képest névtelennek számító fiatal East End-i heavy metalosok bemutatkozó munkáját. Eközben persze fogalmuk sem volt róla, hogy a szakember tud a bandáról, és kifejezetten várta, hogy megkeressék. Martin Birch: „Csodálkoztam, miért nem keresett meg senki az első albummal kapcsolatban, aztán lezártam magamban a dolgot annyival, hogy talán nekem kellett volna jelentkeznem, és legközelebb majd így teszek. Aztán később épp a Blue Öyster Cult Cultosaurus Erectus lemezén dolgoztam New Yorkban, és meglátogattam a Long Islanden élő Ritchie Blackmore-t. Nála üldögéltünk, aztán egyszercsak megkérdezte, ismerem-e az új bandát, és feltette az Iron Maiden lemezt. Egyetértettünk benne, hogy tényleg nagyon jók. Nagyjából a felénél jártunk, amikor Ritchie megkérdezte, miért nem én foglalkozom velük. Tökéletesen igaza volt: pontosan illettek az én világomhoz, épp azt a zenét játszották, amit én is szeretek. És meg kell mondanom, az első lemez dalai többet érdemeltek volna annál a produceri teljesítménynél... Biztosan tudtam, hogy nekem jobban sikerülne a következő. Amikor nem sokkal később felhívtak a Zomba Musictól, akik az ügyeimet intézték, hogy vállalnám-e a produceri posztot a második Maiden albumnál, egyből igent mondtam. Éreztem, hogy ez a sors keze."

Martin Birch 1980 decemberében állapodott meg az Iron Maidennel arról, hogy ő felügyeli majd a második anyag felvételi munkálatait, amik ezután gyakorlatilag egyből meg is kezdődtek. A csapat a fentieknek megfelelően gyakorlatilag teljesen kész lemezanyaggal fordulhatott rá a konkrét munkálatokra: mindössze két dalt kellett célirányosan megírniuk a második albumra, a Murders In The Rue Morgue-ot és a Prodigal Sont. Emellett az anyag oroszlánrésze is egyedül a főnöktől származott, Paul Di'Anno csupán a címadó dalban segített be Harrisnek. A producer és a zenészek azonnal megtalálták a közös hangot, ám a kemény morált ez sem áshatta alá: Harris mellett most már Martin is keményen hajtotta a csapatot. Birch: „Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy Steve a főnök. Hagyta, hogy a többiek is megvalósíthassák az elképzeléseiket, de mindig ő mondta ki a végső szót, én pedig általában majdnem mindenben egyet is értettem vele. Magukat a dalokat már a turnék alatt végső formába öntötték, így gyorsan tudtunk haladni, könnyen összeállt a kép. Megkértem őket, hogy együtt játsszanak, mintha koncerten lennénk, és majd ebből a felvett anyagból fogunk dolgozni. Mindig is érdekelt a zenekarok koncerteken hallható, természetes hangzása, és ezt akartam megragadni a Maidennél is. Ezért is haladtunk eleinte számról számra: nem akartam őket azzal bosszantani, hogy mindenki külön-külön, dalonként játssza fel utólag a maga részeit a megszámlálhatatlan plusz sávra. Elsőként a természetes hangzást dolgoztuk ki, lehetőleg minél kevesebb utólagos sáv hozzáadásával."

A Birch által teremtett otthonos légkörnek köszönhetően a munka jó hangulatban folyt. A producer még azt is elérte, hogy a kezelhetetlen, nehéz természetű Paul Di'Anno gyermeki tisztelettel tekintsen rá. Di'Anno: „A felvételek igazán különleges élményt jelentettek, Martin ugyanis olyan dolgokat is kipréselt belőlem, amikről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok rájuk. Tulajdonképpen ő volt az első tanítómesterem, mert ráébresztett, hogyan kell, illetve hogyan nem szabad használni a hangomat. Fiatal voltam, azt hittem, mindent tudok, de igazából lószart sem tudtam – és az ő segítségével rá is döbbentem erre. Hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy nagyszerűvé varázsolja a megfelelőt."

0323maiden1

Az 1981. február 2-án kiadott Killers – borítóján az első albumon még meglehetősen kezdetleges változatban leledző Eddie egy továbbfejlesztett változatával – heroikusan indul a monumentális Ides Of March intróval, ám az ebből kibontakozó Wrathchild már sokkal inkább pörgős és szilaj, ám egyszersmind roppant fogós. Mivel én már csak koromból fakadóan is Bruce Dickinsonnal ismertem meg a zenekart, először furcsa volt Di'Anno gyökeresen más típusú, nyeglébb és agresszívabb stílusával szembesülni itt, ám körülbelül fél percbe telt megszokni és megszeretni. A hatalmas erőt rejtő, mégis légies Wrathchild után érkező, Harris sajátos intrójából kibontakozó Murders In The Rue Morgue fokozza az iramot. Egyértelműen a lemez és a korai Maiden egyik legjobb szerzeménye ez az Edgar Allan Poe ihlette téma a maga frenetikus szólóbetétjével, azonnal padlóra küldő refrénjével. Az Another Life kevésbé ismert darab, nem is annyira nyilvánvaló, mint az első kettő: sajátos átmenet a Maiden későbbi korszaka, illetve azon korai éra között, amikor sokan még a punk mozgalommal sem átallottak őket összekötni Paul stílusa és pár gitártéma dinamikája miatt. Harris mindig is roppant indulatosan reagált ezekre a párhuzamokra, pedig utólag is teljesen érthetők.

A Genghis Khan sajátos, elszabadult és abszolút nem hagyományos szerkezetű instrumentális darab, ahol kalapáló, harcias témák váltják egymást szárnyaló gitárdallamokkal (a Papa Roach is innen kölcsönözte az áttörést meghozó Last Resort alapjait), és ez az a dal, ahol egy kicsit külön is muszáj méltatni Clive Burr senkihez sem hasonítható dobolását. Ha csak egy dallal kellene érzékeltetnem, miért volt olyan különleges Burr, biztosan ez lenne. Nehéz leírni, ám annál könnyebb felismerni azt a kissé „ideges", megállíthatatlanul pörgő stílust, ami tényleg csak rá volt jellemző, és a mai napig is azonnal ki lehet szúrni, ha valaki másolni akarja... Az Innocent Exile szövegileg a Murders In The Rue Morgue folytatása, ma már szintén kevésbé ismert darab, pedig itt hallható az album egyik legeltaláltabb szólóbetétje. A Killersben Harris jellegzetes galoppozó tempói viszik a prímet, igazi egész pályás letámadásba lendül itt a csapat, a szólók pedig ismét minden pénzt megérnek.

0324maiden5

A hat perc fölé kúszó Prodigal Son a lemez leghosszabb darabja, és egyben ez az első téma, ami pihenőt jelent a folyamatosan ezerrel támadó, hihetetlen energiát rejtő számok sorában: még a '70-es évek progresszív zenéinek hatása is érezhető benne, az akusztikus gitár alkalmazásának módja és a dallam egyaránt erre a vonalra hajaz. Talán furcsa, talán nem, de a gyakran lesajnált Di'Anno hangja is tökéletesen passzol a lassabb tempókhoz, finomabb harmóniákhoz. (És hát ugye azok a szólók megint...) Utána azért megint rendesen felpörgetik a motort a Purgatoryval, ami az anyag egyik leggyorsabb, legsűrűbb darabja és egyben újabb csúcspont, igazi energiabomba, amiből a mai napig zenekarok egész generációja merít ötleteket. A korai koncertek egyik favoritja, a záró Drifter kicsit – de tényleg csak kicsit – lassít az iramon, és úgy zárja le a lemezt,

Utólag talán már elképzelhetetlennek tűnik, de a Killers az első hetekben kifejezett bukásnak tűnt: az album csapnivalóan rossz értékeléseket kapott a már akkor is rettenetesen sznob brit lapokban, és az angol listákon is lényegesen gyengébben indított az első lemeznél. Miközben a debüt a negyedik helyen kezdett egy évvel korábban, a folytatás „csak" a tizenkettedik pozíciót tudta megcsípni. Ennek persze prózai okai voltak, az első és legfontosabb, hogy a kiadó nem kapcsolt felvezető single-t a Killershez. Valamilyen furcsa oknál fogva csak az album kiadását követően majdnem egy hónappal jelent meg az első maxi, ráadásul egy olyan dallal, ami az eredeti brit kiadáson nem is szerepelt: a Twilight Zone csak az év nyarán piacra dobott amerikai verzióra került fel, méghozzá a Killers és a Prodigal Son közé ékelve. (Mindezt amúgy a véletlen hozta így: a banda eredetileg B-oldalnak szánta a dalt, a Murray ötleteire épülő, hagyományosabban rockos téma végleges verziójába viszont szabályosan beleszerettek.) Emellett lemezmegjelenések szempontjából is jobban zsúfolt időszakban jött ki az anyag, mint az első album. Akármi is állt a háttérben, maga Harris utólag sem hisz abban, hogy a korabeli angol rocksajtóban kéjes élvezettel tárgyalt gyengébb nyitást a rossz kritikák okozták. Az azonban tény, hogy az angol sajtó ekkoriban egészen kíméletlenül bánt a NWOBHM mozgalom képviselőivel.

A zenekart mindez ekkoriban nem annyira zavarta, méghozzá azon egyszerű oknál fogva, hogy a következő hónapokban javarészt otthon sem voltak, és így csak utólag jutottak el hozzájuk az angol lapok: a 126 állomásos Killers turné a világ tizenöt országán és négy kontinensén dübörgött keresztül, és a csapat ekkorra már bőven azon a szinten mozgott, hogy Európában, Japánban és Ausztráliában főattrakcióként is simán megtöltötték a párezres csarnokokat. Mivel Észak-Amerikába most jutottak el először, itt az akkor még nagyobb névnek számító Judas Priesthez társultak be júniustól nyitószámként, de augusztusban két bulit a UFO előzenekaraként is adtak.

A lemez eközben világszerte hatalmas sikert aratott: Anglia mellett további öt országban is a Top 20-ba került, és miután kiadták az Egyesült Államokban, a csapat pályafutása során először a Billboard 200-as listájára is berobbant, egészen pontosan a 78. helyre. Ezek olyan eredmények voltak, amikről a NWOBHM mozgalom csapatainak többsége nem is álmodozhatott – igaz, utóbbiak nem is álltak olyan professzionális módon a zenéléshez, mint a Maiden, és menedzselésük is maximum viccnek illett be Rod Smallwood tudatossága mellett. Harris: „Visszatekintve meglepő, hány zenekarnak nem sikerült az áttörés, és ezek mind olyanok voltak, akikről azt hittük, sokra viszik majd. Ott volt például az Angel Witch: kiadtak egy nagylemezt, ami nekem nagyon tetszett, de aztán eltűntek, akárcsak a Witchfynde, akiket szintén sokra tartottam. Vagy a Diamond Head, pedig az ő színpadi produkciójuk aztán olyan volt, hogy azt lehetett hinni róluk, ők lesznek az új Led Zeppelin..."

0323maiden5

Óriási problémát jelentett, hogy miközben a zenekar csillaga meredeken ívelt felfelé, ismét komoly személyi gondok jelentkeztek, méghozzá a legkényesebb poszton. Harris: „Paul sosem törődött magával túlságosan. Ha valaki énekes, annak vigyáznia kell a hangjára. Vagyis nem megy az, hogy egész éjszaka fent vagy, hülyére szívod magad, speedezel és mindent betolsz, ami a kezed ügyébe kerül, ő azonban pontosan ezt tette." Paul eközben a zenekari megbeszéléseken is kezdte magát kényelmetlenül érezni, és ennek nem egyedül a másnaposság volt az oka: „Eleinte demokratikusan működött a banda, és azt is hittem, végig így marad, ám megváltozott az atmoszféra, amikor Rod, Steve és Dave átvette az irányítást. Másrészről viszont a Maident Steve alapította, szóval talán elkerülhetetlen volt, hogy így történjen. Néha mondott olyan dolgokat, amik kicsit megosztották a csapatot, és nyomasztottak engem is, de őszintén szólva ennyi: ennek ellenére sem éreztem magam soha igazán rosszul a Maidenben."

Di'Annóval a Killers turnéján már olyannyira elszaladt a ló, hogy az a koncerteket is veszélyeztette: Nyugat-Németországban öt bulit kellett lemondani, mert az énekesnek egyszerűen elment a hangja a mértéktelen önpusztítás következtében. Harris és Smallwood fejében itt fordult meg először komolyan, hogy ez így nem mehet tovább, pláne, hogy a tűzoltásként, sebtiben leszervezett lemezbolti dedikálások tumultuózus, botrányos tömegjelenetek közepette mentek le a túl lelkes rajongóknak köszönhetően, és mindez nem kívánt, negatív élű bulvármédia-figyelmet generált a banda körül az NSZK-ban. Di'Anno végül nyáron, Amerikában már olyan állapotban volt, hogy muszáj volt meghozni az elodázhatatlan döntést: az énekesnek mennie kellett.

0323maiden3Kirúgásának tényét Smallwood közölte Paullal, aki beletörődve fogadta a hírt, és azt mondta, úgyis eleve ki akart lépni. Sosem fog kiderülni, tényleg így történt-e, de a zenekar meglépte az elkerülhetetlent, és mind tudták, hogy ez volt az egyetlen helyes döntés. Harris: „Szerintem Paul megkönnyebbült, miután számos figyelmeztetés után végül beváltottuk a fenyegetésünket. Egy kicsit persze le is tört, de nem kellett többé elviselnie az állandó turnézással járó zűröket és az ezzel kapcsolatos felelősséget, ami egy frontember számára egyébként tényleg kemény melót jelent. De nem értettem a dolgot, mert olyan volt, mintha csak rosszat akart volna magának, miután ránk mosolygott a szerencse." Paul: „Tényleg eléggé kikészültem a Killers turnéján. Éjjel-nappal rajta voltam a kokainon, de nem egyedül ez okozta a dolgot. A Maidenből addigra akkora szám lett, hogy hónapokra, évekre előre betábláztak minket, számomra pedig lehetetlennek tűnt a feladat. Tisztában voltam vele: nemhogy évekig, de még a turné végéig sem fogom kibírni... Egyszerűen túl sok volt nekem ez az egész. Kölyökként semmit sem tudtam a dolgok természetéről, és ez volt az egészben a legszebb. Nem azért vágtam bele a rock'n'rollba, hogy menetrendeket tartsak be, megbeszélésekre járjak, és minden éjjel meglegyen a nyolcórás édes pihenésem."

Di'Anno távozásával és utódja érkezésével új fejezet kezdődött a Maiden karrierjében, és ennek során olyan magasságokba repültek, amiről alighanem még a Killers már roppant komoly sikerei idején sem álmodoztak volna. Rengeteg korai hívő számára ugyanakkor a mai napig a kettes lemez jelenti az etalont, ami egyébként utólag is teljesen érthető. Bruce Dickinson és Paul énekesi kvalitásait nyilván még csak egy mondatban sem igazán lehet emlegetni, ám ettől függetlenül én is simán a zenekar legjobb albumai közé sorolom a Killerst: a legharapósabb Maiden lemezek egyike ez, lendülete jószerivel utolérhetetlen, a rajta szereplő dalok pedig egytől egyig hibátlanok. Harris: „Az első album tényleg úgy szólt, mint egy első album, de a Killers már sokkal maidenesebbre sikerült, és miután elkészült, itt éreztünk először némi elégedettséget a hangzással is. A címadó dalt és a Murders In The Rue Morgue-t tartom a legjobbnak a lemezről, ezek a mai napig megállják a helyüket." Ezekhez az ökölcsapás-szerűen direkt, nyers témákhoz jobban is passzolt a flegmább, nyersebb Di'Anno előadásmódja, mint Dickinson kiműveltebb stílusa.

A Killers tökéletesen zárta le minden idők egyik leghatalmasabb heavy metal bandájának első korszakát, mára ebből a lemezből is több mint 3 millió példány kelt el világszerte, és megjelenése után harminckét évvel is tökéletesen frissnek hat. E frissességben pedig nagy szerepet játszik a múlt héten elhunyt Clive Burr utánozhatatlan dobjátéka is, rá ugyanaz igaz, mint Di'Anno teljesítményére: lehet, hogy nem volt olyan technikás, mint későbbi utódja, ez a korai éra viszont elképzelhetetlen lett volna nélküle. Nem véletlen, hogy maga Paul sem a saját elbocsátását tartja utólag az igazi fiaskónak: „Ha a Maiden valaha is követett el tényleg komoly hibát, az Clive Burr kirúgása volt."

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #16 Khold 2014-09-02 18:38
Számomra az első két Maiden album jelenti magát a zenekart.
A többi meg... kutyafasza. Ja, még az X-Faktor is tetszett.
Idézet
 
 
-2 #15 Magasházi Gábor 2013-05-14 14:35
"Drága barátom, Clive Burr hosszas harcot vívott a multiplex szklerozissal és múlt éjjel álmában elhunyt. Egy Desperado nevű projekten dolgoztunk közösen 1988 és 1990 között és nagyon jó időket töltöttünk együtt a sajnálatosan elfeledett zenei pillanatok mellett." --- Na ki mondta? :-) :-) Ne feledkezzünk el azért a megemlékezés kapcsán erről az időszakról sem. (Habár ez az írás nem Clive Burr-nek állít emléket, pedig nagyon bíztam a bevezető kapcsán)
Idézet
 
 
+1 #14 tehasut 2013-03-27 15:07
#12 BSND: köszi, a tippet, meg is találtam, nem rossz.

Viszont nézzétek, mit találtam a yt-on. Di'Anno Purgatory-ja 2012-ben:
http://www.youtube.com/watch?v=46RAqtYloZU
Idézet
 
 
+1 #13 Neondreamer 2013-03-27 12:23
Lényegi megjegyzés :) : a Last Resort szólóriff engem jobban emlékeztet az Infinite Dreams-re
Idézet
 
 
+2 #12 BSND 2013-03-26 14:54
Idézet - tehasut:
Mérföldekkel jobb lemez, mint az első. Tényleg szinte végig ezerrel pörög és döngöl.
Nagy szívfájdalmam, hogy a lemez szerintem legjobb tételét a Purgatory-t sosem játszák koncerteken és sosem jelent meg egy hivatalos koncertlemezen sem. Csak trágya minőségű bootlegekben hozzáférhető. :-(

A Maiden Japanon rajta van. A hivatalos EP-n ugyan nem, de bootlegként létezik az egész koncert, csodálom is, hogy nem adták ki, pedig tökéletes hangzású.
Idézet
 
 
+2 #11 tehasut 2013-03-26 14:23
Mérföldekkel jobb lemez, mint az első. Tényleg szinte végig ezerrel pörög és döngöl.
Nagy szívfájdalmam, hogy a lemez szerintem legjobb tételét a Purgatory-t sosem játszák koncerteken és sosem jelent meg egy hivatalos koncertlemezen sem. Csak trágya minőségű bootlegekben hozzáférhető. :-(
Idézet
 
 
+1 #10 kamikaze 2013-03-26 10:31
1. The Number Of The Beast
2. Killers
3. Powerslave
Idézet
 
 
+5 #9 Gollo 2013-03-25 18:27
5 éves voltam mikor először emlékeket szereztem a Maiden-ről. Apám hallgatta a kocsiban és a Virus c. szám folyamatos ütemváltását évekig nem tudtam elfeledni, pedig csak kisgyerek voltam. Pár évvel később pedig szintén a kocsiban a nem rég kijött Dance of Death cd-be szerelmesedtem bele olyan szinten, hogy azóta az életem a Metal-é. És az Iron Maiden marad a kedvenc, amíg csak élek :) Sajnálom Clive-ot, nagyon drukkoltam neki, hogy legyőzze a betegségét, de remélem most egy jobb helyen van. :( Up the IRONS!
Idézet
 
 
+9 #8 Schill Gábor 2013-03-24 17:08
A heavy metal gyögyszeme.
A legjobb Maiden lemezek (+Number, Powerslave) egyike (szerintem).
Ez volt az első Maiden lemezem műsoros kazin 1983-ban, és hetekig nem akart kijönni a magnóból...
Idézet
 
 
+5 #7 csekeferi 2013-03-24 11:55
A Maiden lemezek annyira jók, hogy nem bírnám listába szedni őket!:) A cikk és a képek is ütősek! Rengeteg különleges fotót láttam már bandáról, de ez az Eddie-s nem semmi... A sörreklám Harris a két vigyori gitáros között még rendben van, de a kockás pulóveres, balegyenestől szenvedő D'ianno, azért elég húzós...:)))
Idézet
 
 
+4 #6 denpatrik 2013-03-24 00:57
Ez cikk megint egész jó lett,főleg a csapattagok idézetei tetszenek.Azon meg külön meglepődtem h. Ritchie Blackmore ajánlotta a Maiden-t ennek a Martin Birch-nek.Aszongya épp Ritchie-nél üldögéltek,amik or Ritchie feltett 1 Maiden-es lemezt.Ki se néztem volna belőle:D Amúgy ez egy remek lemez,persze nem a kedvencem,mert ugye vannak olyan lemezeik amire jóval nagyobb szintű dalokat sikerült felvenniük,de ezis megállja a helyét.Clive Burr-t szintén meg kell,h említsem.Igazán remek dobos volt.Több dobossal is össze lehetne hasonlítani ilyen-olyan álláspontokból, de most ezt kihagynám. R.I.P. Clive Burr
Idézet
 
 
+5 #5 ujper 2013-03-23 14:46
Iron Maiden = Killers :)

Én valamikor 89-ben találkoztam a Maidennel. A rádióban talán hallottam pár Seventh Son témát, vagy nem tudom, hogyan. A lényeg, hogy a Killers album került először hozzám. Jó egy évig nem is találkoztam más Maiden anyaggal. Aztán a No Prayer megjelenését követően kezdtem el begyűjteni a hiányzó darabokat. A Killers azért mindig is a Top 3-ban maradt, és manapság is ez kerül elő a leggyakrabban.
Idézet
 
 
+3 #4 Equinox 2013-03-23 12:17
Idézet - nausea:
Iron Maiden > Killers

Ez van, senki ne rám haragudjon érte.

Nálam is, nem is lehet kérdés, de ezt is imádom, mondom
Idézet
 
 
+7 #3 nausea 2013-03-23 12:05
Iron Maiden > Killers

Ez van, senki ne rám haragudjon érte.
Idézet
 
 
+4 #2 Equinox 2013-03-23 09:51
Örök klasszikus, de a '80-as évekből nincs a topjaimban. Nálam a Seventh - Number - Power - debüt kvartett vezet, utána ez, a Piece meg a Somewhere.

Kiváló összegzés. Clive, nyugodj békében!
Idézet
 
 
+14 #1 Chris92 2013-03-23 09:48
Klasszikus anyag, pörgős, nyers és kemény dalokkal, mai napig tömény élvezet hallgatni. Clive Burr itt is hatalmas munkát végzett, Isten nyugosztalja.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.