„Dave Grohl sokat tett azért ezzel a lemezzel, hogy a világ ne a Nirvana ex-dobosaként, hanem a Foo Fighters énekes/gitárosaként tekintsen rá” – valami ilyesmit írt Lénárd Laci a Metal Hammerben, a Foo Fighters The Colour And The Shape lemezének kritikájában jó húsz évvel ezelőtt. Tisztán emlékszem, mennyire erősen túlzónak találtam akkor ezt a kitételt, és jó okom volt erre: 1997-ben a Nirvana szelleme még ott lebegett körülöttünk a mindennapokban, és teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy Grohl egy saját bandával valaha is kiléphessen a nagy árnyékból. Emlékszem, az azévi szigetes bulijuk körül sem volt különösebb őrület, a reakciók is igen visszafogottnak bizonyultak. Aztán valahogy mégis beindult a motor, a csapat rálépett a nagypályára, és pár év alatt kiderült, hogy tévedtem, méghozzá elég méreteset. Jelenleg 2017-et írunk, a Nirvana nyilván örök, de mégis, ma már leginkább csak emlék, olyasfajta mítosz, mint Elvis vagy a Doors, miközben a Foo Fighters viszont nagyon is a jelen. Ami pedig Dave Grohlt illeti, ő elsődlegesen, természetesen és magától értetődően a Foo Fighters énekes/gitárosa – az Arénában mindenki jól meg is bizonyosodhatott róla, miként lehetett képes ilyen példa nélkül álló bravúrra.
