Shock!

Teljesen mindegy, hogy a rockzene melyik alfaját játssza, egy amerikai bandánál mindig elő fognak jönni hazai zenei hatások, úgyis mint blues, country, funk, Motown-hangzás, rock'n'roll, folk rock meg az ördög tudja még, micsoda – teljesen mindegy, hogy a csapat milyen stílusban mozog vagy lett ismert. A '80-as évek rocksztárjainál is elég konkrétan be lehet lőni a hatásokat: '60-as évek eleji-közepi születésű, ma jó ötvenes emberekről van szó, tehát gyerekkorukban még sztár volt Elvis és generációja, de már zajongott a Creedence Clearwater Revival, a Lynyrd Skynyrd, a Doors, Hendrix vagy a Grand Funk Railroad, tinikorukban robbant be és emelkedett lakossági előadóvá a KISS és az Aerosmith (szándékosan kihagyom a nagy angol bandákat, hiszen ők maguk is az őshonos amerikai műfajokból merítettek), és persze a szülők, nagyobb testvérek által hallgatott dolgok is mélyen beléjük ivódtak. Meg persze akármi, ami a rádióban ment. Ez a világon mindennütt így megy, nálunk is, de mégiscsak az Egyesült Államok a legnagyobb zenei piac, amely a világ többi részének ízlését alakította és a legtöbb zenekart kitermelte, elvégre a fenti lista csupán a világszerte legismertebbek közül tartalmaz néhányat, tehát csak a felszínt kapargatjuk. A gyökereit pedig minden zenész felfedezi egyszer, tudatosan-tudat alatt.

Egyesek persze már a nullkilométernél nyilvánvalóvá tették vonzódásukat ehhez az érzésvilághoz, mint például a Cinderella, a Great White, a The Black Crowes vagy a Tesla, de előbb-utóbb a legtöbben, még a legcsilivilibb, akár a sokak által műanyagnak tartott előadók is előálltak emblematikus vagy éppen albumon elrejtett gyöngyszemeikkel. Tegyük most félre az olyan feldolgozásnótákat, mint a Smokin' In The Boys Room (Mötley Crüe) vagy a Can't Find My Way Home (House Of Lords), és gondoljunk az Uncle Tom's Cabinre (Warrant), a Demons Downra (megintcsak HOL), a The Ballad Of Jayne-re (L.A. Guns) satöbbi-satöbbi-satöbbi, nem is beszélve a Wanted Dead Or Alive-ról, amelynek stílusában egy teljes Jon Bon Jovi-lemez fogant meg aztán, és persze ne feledjük, hogy Richie Sambora is a gyökereit kereste a szólóanyagain. Ezek a dalok nem véletlenül születtek meg és találták el őket olyan baromi jól. De teljes albumokat is megemlíthetünk, mint például a Quiet Riot 1988-as anyaga, a Mane Attraction a White Liontól – nem mellesleg mindkettő csont nélkül ebbe a rovatba kívánkozik, a Badlands bemutatkozásáról pedig egyenesen meg is emlékeztünk már. Ebbe a sorba illik a Native Tongue is, amit annak idején sokan radikális váltásként értelmeztek, pedig egyáltalán nem volt az, főleg nem a kortárs kollégák ekkor már csordogáló, de főleg a következő pár évben érkező, „grunge-os" lemezeivel összehasonlítva.

Persze a Poison sem 1993-ban kezdett flörtölni az amerikai folklórral. A '83-as alapítású banda (nocsak, kettős jubileum!) banda magját már az elején is Bret Michaels énekes és a Bobby Dall / Rikki Rockett ritmusszekció alkotta, a csapat klasszikus felállása pedig C.C. DeVille gitáros csatlakozásával vált teljessé (érdekesség, hogy Slash is a három legesélyesebb jelölt közé tartozott, a harmadik a Joe Perry szólócsapatából ismert Steve Silva volt). Bár a Look What The Cat Dragged In című '86-os debüt tökéletes glampoprock-lemez, amelyet a Backyard Babies-től a Junkies-ig a teljes nemzetközi punk'n'roll-mezőny könnyes szemmel emleget a mai napig, a két évvel későbbi Open Up And Say... Ahh! már felvillantott valamit a banda komolyabb arcából, és egyértelműen kiderült, hogy a srácokban abszolút ott van a westerncsizmás redneck-feeling. Emlékezzünk csak vissza a Love On The Rocks csörgőire, a Good Love harmonikájára, a Your Mama Don't Dance feldolgozásra, és persze ott a nagy sláger, az Every Rose Has Its Thorn is, ahol még a szövegben is cowboyos metaforát használtak. A Flesh & Blood 1990-ben még letisztultabbra sikerült, lényegében egy csúcskorszak csúcsévének csúcslemeze még a kimondottan erős mezőnyben is (nem mintha érdemes lenne alapműveket egymással összehasonlítgatni), és ha a három lemezt egymás után hallgatjuk meg, plusz még a sajnos csak nyúlfarknyi, szintén '90-es MTV Unplugged felvételt is hozzánézzük (ennek nem létezik hosszabb verziója?), teljesen egyértelmű és logikus a Native Tongue-hoz vezető fejlődési folyamat.

Magyarul: szerintem ha C.C. a bandában marad, akkor is valami hasonló irányba ment volna tovább a Poison. De nem maradt, és ezt főleg saját magának köszönhette: már 1991 elején kirúgták, miután az MTV-díjátadón kicsit túl rock'n'rollra vette a figurát, és Brettel is összeverekedtek a backstage-ben. Utódja az addig főleg gitároskörökben ismert, de a zenészszakma által már akkor is nagyra tartott, 21 éves Richie Kotzen lett, aki zsenge kora ellenére elődjénél és a többieknél is sokkal jobban beleborult a bluesba, és talán pont emiatt engedett neki a banda akkora teret, amekkorát zeneileg csak lehetséges volt. Tehát az 1993 elejére elkészült lemez pont annyival lett bluesosabb, countrysabb, mint amennyit Kotzen a Poison stílusához hozzátett, de ahogy fentebb mondtam, biztosak lehetünk benne, hogy nélküle is ilyesmi területre keveredtek volna. Már csak azért is gondolom így, mert a Native Tongue hallhatóan legalább annyira Bret, mint Richie gyereke: egyrészt a frontember addigi legjobb énekteljesítményét nyújtja, másrészt rengeteg érzés fűti a hangját, szóval nyilvánvaló, hogy szívét-lelkét beletette ő is a dalokba. Bizonyára a lemezcím is tudatos: a bluesba merülés kicsit jelenthet önvizsgálatot, identitáskeresést is. Annak pedig semmi jelentősége nincs ma már, sőt, akkor sem különösebben lehetett, hogy pontosan kinek az ötlete volt a gospelkórus, a fúvósok meg a rengeteg Hammond és zongora – mivel a projekt még '91-'92-ben indult, nyilván nem volt gond sem a büdzsével, sem a rendelkezésre álló idővel. Jól is szól a lemez, ahogy egy nagykiadós anyagnak a '90-es évek elején kellett.

Érdekes módon az intrónak adták a Native Tongue címet, amelyből máris az első zenei csemege bontakozik ki: a The Scream valóban nem igazán poisonos dal, viszont baromi laza húzása van, amely némileg Ozzy Zombie Stompjára emlékeztet, ugyanaz a kicsit mocsárfeelinges téma, persze messze nem annyira feszesen metalos – az alaphangulatot mindenesetre tökéletesen adja meg. Ha ez megfogott, akkor szeretni fogod a lemezt. A Standből már a maga idejében nagy sláger lett, manapság pedig önálló életet élő klasszikus, és Kotzen emblematikus szerzeménye, a mai napig szerepel az ő repertoárján is. Ez a dal tényleg egy igazi mestermű, maga Amerika: himnikus, magával ragadó, és a kórus is nagyot alakít benne – élőben pár tévéműsort leszámítva sajnos nem nagyon adták így elő, létezik viszont egy kevésbé ismert akusztikus verziója is, amit mindenképp érdemes csekkolni, mert ebben Kotzen vokáljai is hangsúlyosabbak. Érdekes amúgy, hogy Richie énekhangját a vokálon kívül nem igazán használták ki sem stúdióban, sem később élőben – kár, mert nagyon hatásos, ahogy például ahogy a másik kislemezdalban, az Until You Suffer Some (Fire & Ice)-ban Bret alá énekel, főleg, hogy ebben a dalban is szerepel a gospelkórus. Igazi nagyívű bluesballada rövid, de ízléses szólóval, ahogy pedig haladunk előre, folyamatosan baromi nagy feeling árad a zenéből, Kotzen egyik-másik témája tényleg zseniális (még külön tracket is kapott az egyik pilinckázása), de a szólókat is érdemes külön figyelni.

Néhol funkosabb a tónus (olyan címmel például, mint Body Talk, más nem is lehetne, de ugyanilyen húrokat penget az Ain't That The Truth), beköszön az ős-hard rock is (Bring It Home – itt mondjuk pont Richie tolja a refrént), némi kis visszakacsintás is akad (Bret például konkrétan újraírta az Every Rose-t a Theatre Of The Soullal), de azért nem kell félteni a jólismert Poison-hangulatot sem, hiszen a Strike Up The Band és a Ride Child Ride trademarkosan a régi stílust hozza. Nagy pillanat még a 7 Days Over You, amitől tuti beindul az ember lábában a bugi (a kórus mellé még a koreografált mozgású, fehér öltönyös feka fúvósszekció is odaképzelhető) és amelyet megint csak Richie parádés szólója koronáz meg. Ez a dal gyakorlatilag a Cinderella Shelter Me-jének testvére, nagy kár, hogy nem klipesítették. És mire a Bastard Son Of A Thousand Bluesig eljutunk, ahol aztán tényleg elszabadul a blues, már tényleg olyan lazák vagyunk mi is, mint a Riga-lánc.

Az album pusztán az eladásokat tekintve nem fogyott rosszul, az Államokban például aranylemez lett, de elődeihez képest óriási visszaesést jelentett. Mindez persze relatív: a Stand tényleg komoly rotációban forgott még az európai MTV-n is, és a 7 Days Live koncertvideón látható londoni, a Hammersmith Apollóban letolt sold out show sem arról tanúskodik, hogy mindenki elfordult volna a Poisontól. Amúgy ez a buli nem olyan régen jelent meg hivatalosan, kicsit „out of the blue", ugyanakkor jól reprezentálja, hogy a nem túl szép elválás ellenére a zenekar hivatalos álláspontja szerint is büszkék lehetnek mindarra a zeneiségre, ami a Kotzen-korszakot jellemzi. Ehhez kicsit persze méltatlan, hogy Richie-nek aztán bulvárosan, nőügy miatt kellett mennie: elszerette Rikki Rockett feleségét, amire a Michaels / Dall / Rockett-tengely nyilván csak egyféleképp reagálhatott. Mentségére szolgáljon, hogy a kapcsolat tartósnak bizonyult... Távozása után viszonylag gyorsan képbe került Blues Saraceno (nomen est omen!), akivel 1994-ben már elkezdtek dolgozni egy új anyagon, de ez ugye már a grunge/alter-korszak tetőpontja, így befejezni sem tudták, legalábbis a nagykiadónál nem. Az egyébként pofás, hasonló stílusú Crack A Smile csak 2000-ben jelenhetett meg némi bónuszanyaggal kiegészítve, a zenekar pedig közben – még C.C. '95-'96 körüli visszatérése ellenére is – lényegében tetszhalott állapotba került egy időre. Bret még a filmezésbe is belekóstolt barátai, a Sheenek segítségével – bevallom, e sorok írásáig bár terveztem, de nem mertem megtekineni a Letter From Death Row (Levél a siralomházból) című alkotást.

Aztán persze a retróhullám annak rendje és módja szerint felkapta a Poisont is, hellyel-közzel ma is aktívak, ahogy a kortársaik nagy része is. Persze néha újraösszevesznek-kibékülnek, de hát a kapuzárási pánik már csak ilyen: idén nyáron ismét turnéznak majd a tengerentúlon. Kotzen azóta is nyűvi a gitárt, zenekari tagságot leközelebb a Mr. Bigben vállalt 1999-2003 között, utána – ha a Forty Deuce-t is szólóprojektnek tekintjük – egészen a The Winery Dogsig nem játszott olyan bandában, ahol nem ő a főember. Ami biztos, hogy bárhol bukkan fel, hatása nagyon erős, szinte domináns, de az adott zenébe mesterien tudja beszivárogtatni saját stílusát. Ezt tette a Poisonnal is: akármit is nyilatkozott később, akármennyire is csúnya véget ért a történet személyes síkon, erre a lemezre – mindenki más mellett, aki részt vett az elkészítésében – újabb huszonöt év múlva is büszke lehet majd.