Shock!

Mióta megismerkedtem a finn bohócokkal, azóta szerettem volna élőben is látni őket. A Veszprémi Utcazene Fesztivál számomra túlzó messzeségben volt tavaly, ezért nagyon megörültem a decemberi koncertnek. Feltételeztem, hogy rajtam kívül még nagyjából száz ember kíváncsi rájuk, így aztán meglepett, amikor az eredetileg a Dürer Kertbe szóló eseményt átpakolták a Barba Negrába, és hát a nagyobb terem igazolta is a döntés szükségességét és helyességét: dugig megtelt a hely.

A teltház áldását Lőrincz Kariék csapata, az Asphalt Horsemen is megköszönhette, ők hozták hangulatba a mindenféle korosztályt magába foglaló közönséget. Sajnos csak az utolsó két dalra értem be a csarnokba, de így is azzal szembesültem, hogy a srácok kiváló légkörben zenélhettek, az akusztikus műsor végén a Wasting Time és a Go To The City is utat talált a hallgatósághoz.

A Steve 'N' Seagulls sikerét személyes példámból akár meg is tudom magyarázni, de mindettől függetlenül egyáltalán nincs garancia arra, hogy egy feldolgozásokat készítő csapat világszintű (értsd: amerikai turnét is sikerrel lebonyolító) ismertségre tegyen szert, hiszen az idegen tollakkal való ékeskedés ugyanúgy tűnhet visszásnak, vagy fordulhat unalomba, mint ahogy most sikeressé is vált. Ehhez kell a szellemes megközelítés, az egyéni hangvétel, az előadói kisugárzás, illetve az a többlet, ami az adott dal egyszerű eljátszásán túl új, erős élménytöbbletet nyújt.

A finnek mindezeknek birtokában vannak. Szinte közhelyesen mondjuk egy előadóra, zenekarra, hogy őrültek, bolondok, bohócok, Red Hot Chili Peppers például, na de ezek az agrárrockerek merőben különböznek mindenki mástól. Dalaik – ha fogalmazhatok így – saját hangzással szólalnak meg, és hiába halljuk a jól ismert melódiákat, mégis új szerzeményekről beszélhetünk. Ahogy belekezdtek az Over The Hillsbe, a közönség meg volt véve. Nyert ügy: ismert sláger, mókás figurák, precíz előadás, ugyanakkor eszméletlen felszabadultság. Az első perctől kezdve azt lehetett érezni, hogy a zenészek a közönséget akarják szórakoztatni, ami úgy megy, hogy közben tudomást sem vesznek róla, hogy ez egy fellépés, egy begyakorolt műsor. Eleve röhejesen – és közhelyesen - hangzik, hogy öt sajátos egyéniség teszi ki a zenekart, még a legkevésbé előtérben lévő Puikkonen is szuperül énekel, és ezzel vinni tudja a show-t, ahogy a megindító erejű The Pretenders (Foo Fighters) esetében is megtapasztalhattuk.

A csapat zenei atyjának a szekrény méretű Hiltunen tűnik, ő kezeli a mandolint, az akkordiont (harmonikát), de ha kell, a térdéről felemeli a Nord szintit, és mackó méretű Dieter Bohlenként ficánkol vele a színpad szélén. Remmel, az énekes, mármint a főéenekes megállás nélkül ugrál, táncol a gitárjával, mindeközben elcsuklás és hamis hang nélkül énekel, illetve konferálja fel a következő dalt, bohóckodik a többiekkel. Herman, a filckalapos bendzsós látszólag jól elbújik a karima árnyékában, de folyamatosan látszik, hogy ő az igazodási pont a deszkákon, a közönséget is figyelve szembetűnt, hogy amint kicsit előrelépett, máris ováció fogadta. A Cemetery Gates megindító volt az ő hangján előadva, és ez a sajátos, keserédes hangszerelés csak kiemelte a dal drámai erejét.

Az egész este úgy ment el, hogy nem lehetett letörölni a vigyort az arcomról, egyszerűen ez volt az a műsor, ami tökéletesen kikapcsolt a hétköznapokból, és ha azt mondjuk, szórakoztatás, akkor csak ilyen hozzáállással van értelme belekezdeni. Ami még feltűnő volt, hogy – stílszerűen szólva - mennyire egy húron pendül mind az öt fickó, és nem azért, mert együtt muzsikálnak akárhány éve, hanem egész egyszerűen így érzik jól magukat, érzik egymást, megélik a zenét, a zenélést. Volt Ich Will, amit Pukki adott elő, nagyon bizarr megszólalással bírt, nyilván szándékosan formálták ilyenre, hiszen az eredeti is eléggé morcos. Az Aces High is közönségkedvencnek bizonyult, szerintem ezzel a dallal még szintipop vagy lakodalmas verzióban sem lehetne hibázni, annyira magától értetődő. A mókázás a Seek And Destroyban ért a csúcsra, aminek refrénjét a közönség jelentős része együtt énekelte a gárdával, meg hát annyira abszurd az egész tempó, a zenei megoldások az eredetihez képest, képtelenség végighallgatni akárcsak visszafogott arccal is. És persze mi más is szólhatott volna a koncert vége felé, mint az immár 51 millió megtekintésnél járó Thunderstruck. Itt szó szerint mindenki bekapcsolódott az előadásba, az öltönyben ellátogató irodista, vagy Kiss Gergő olimpiai bajnok vízilabdázó, vagy a pár órával korábban úticéljáról mit sem sejtő indiai turisztikai munkatárs, dörgött a Thun-der, ahogy kell. De tényleg, ebben a formában is elképesztően üt ez a dal, bámulatos.

Az extraként bemutatott, zakatoló Born To Be Wild pompás elköszönés volt ettől a tömény, vidám másfél órától. Receptre felírandó, és hát a kötelező: ha jövő héten jönnének, megint megnézném őket.

Fotó: Bertli Zoli