1994 márciusát írjuk. A zeneiparban három varázsszó használatos: Seattle, grunge és alternatív. Kurt Cobain még él, de rossz bőrben van, éppen haza kellett utaznia a Nirvana európai turnéjáról, miután beszedett egy rakás gyógyszert, és iszonyatos mennyiségű italt tolt le rá a torkán. A hónap legünnepeltebb két sztárja a Soundgarden és a Nine Inch Nails, akik a Superunknown, illetve a The Downward Spiral által maguk alá gyűrik Amerikát, miközben az előző éra egyik legnagyobb neve, a Motley Crue éppen alaposan zavarba ejt mindenkit aktuális lemezével. „A metal meghalt", suttogja mindenki a szakmában, a tengerentúlon a műfaj teljesen a szőnyeg alá kerül, sorra oszlanak fel, alakulnak át és váltanak irányt a korábbi korszak nagyjai. Ilyen alapozás után vajon mit lehetett mondani arra, hogy a világtörténelem egyik legsúlyosabb, legkompromisszummentesebb, leginkább metal nagylemeze egyből az amerikai listák élén nyitott? Túl sokat nem nagyon – hacsak azt nem, hogy a texasi Panteránál kevesen tettek többet ekkoriban a műfajért.
