Már nem is emlékszem pontosan, minek apropóján, de az biztos, hogy egyszerű poénnak indult, miszerint írni kellene a Body Motherfuckin' Count első lemezéről is itt, a Klasszikushockban. Aztán mind inkább befészkelte magát az agyamba ez az elsőre igencsak hülyének tűnő ötlet, és – tartsák bár néhányan blaszfémiának a dolgot – szerintem mindenképp megér egy ismertetőt, hogy megemlékezzünk erről a lemezről, amely sok szempontból hívebb krónikása a kilencvenes évek fémzenéjében uralkodó trendeknek, mint sok más – valóban a metal felségterületéről érkező – pályatársa. Emellett pedig remek alkalom ez, hogy nagy okosan rávilágítsunk arra is, mennyi rengeteg összetevő határozza meg egy zenei anyag fogadtatását és utóéletét. Vitaindító, hatásvadász és provokatív cikk akar ez lenni, ami nem is baj, hiszen maga a lemez is vitaindító, hatásvadász és provokatív, amelyről szól. Meg persze erőszakos, szexista, obszcén és primitív – pont olyan, amilyennek egy punk/HC anyagnak lennie kell. Ez ugyanis az, nem rap, nem metal – olyasmi, mintha az S.O.D.-t fekete srácok alkották volna.
