Fussuk le rögtön a kötelező köröket: a Black Sabbath mindnyájunk legnagyobb kedvence, a metalzene alfája és omegája, a legkisebb közös többszörös, a legnagyobb közös osztó, és mindennek az ellentettje is. Sokkal több puszta zenekarnál vagy épp kulturális jelenségnél, ugyanolyan ezerféle gondolatot, történést és érzést magába sűrítő szimbólum, mint Elvis, Hendrix, a Beatles vagy épp a Sex Pistols – kinek-kinek szájíze szerint. Ahogy egyik legjobb barátom mondta egyszer: számára Tony Iommi ott van a 20. század három legfontosabb személyisége között, aki kisujjból pöcköli félre Mahatma Gandhit, Nelson Mandelát, vagy épp Kalkuttai Teréz anyát. (Sosem mertem tőle megkérdezni, hogy ki a másik kettő, de őt ismerve nem lepődtem volna meg azon, ha Ozzy Osbourne-t és Geezer Butlert nevezte volna meg.) Ami azonban a legfontosabb: a Sabbath-hoz mindenkinek zsákszámra fűződik emléke, sztorija, mesélnivaló története. Így aztán azt is mondhatnánk: a Black Sabbath kicsit mi magunk vagyunk.