Shock!

április 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Motley Crue: Motley Crue

0314mc01Húsz évvel ezelőtt jelent meg a '90-es évek egyik legvitatottabb hard rock/metal albuma, amely annak ellenére is hatalmas bukás lett, hogy milliós példányszámban fogyott, és még bírálói is elismerték, hogy pusztán zeneileg elég nehéz rajta fogást találni. Vajon mit baltázott el 1994-ben a Mötley Crüe, pontosabban a Motley Crue? Vagy nem is bennük volt a hiba, hanem a közönségben, amely korábban még egynémely töltelékdalokkal teli, drogmámorban készített anyagukat is simán felzabálta, a grunge-korszak beköszöntével azonban már nem voltak kíváncsiak egy érett, zeneileg sokszínű, modern és korszerű lemezre? Egyértelmű választ aligha kapunk valaha is, de egy biztos: az album mai füllel is ugyanolyan jó, mint annak idején.

megjelenés:
1994. március 14.

kiadó:
Elektra
producer: Bob Rock

zenészek:
John Corabi - ének, gitár
Mick Mars - gitár
Nikki Sixx - basszusgitár
Tommy Lee - dobok

játékidő: 60:23

1. Power To The Music
2. Uncle Jack
3. Hooligan's Holiday
4. Misunderstood
5. Loveshine
6. Poison Apples
7. Hammered
8. Til Death Do Us Part
9. Welcome To The Numb
10. Smoke The Sky
11. Droppin' Like Flies
12. Driftaway

Szerinted hány pont?
( 73 Szavazat )

Tulajdonképpen a mai napig nem derült ki teljesen pontosan, miért is került ki a Mötley Crüe-ből 1992 februárjában, egy hihetetlen sikerekkel teli évtized után, a külvilág számára gyakorlatilag minden előzmény nélkül Vince Neil énekes. Ezekben a hónapokban már Seattle felől fújtak a szelek a zeneiparban, de nem úgy tűnt, hogy a '80-as évek egyik legsikeresebb amerikai rockzenekarának különösebb félnivalója lenne a grunge-tól: a '91-es karácsonyi piacra kihozott Decade Of Decadence válogatáslemez hatalmas sikert aratott, akárcsak az egyik rajta szereplő új szerzemény, a Primal Scream, az Elektra kiadó pedig egy egészen elképesztő, 25 millió dolláros szerződéssel bírta rá őket, hogy a '90-es években is náluk maradjanak. A négyesfogat ezután eltűnt a próbateremben – ám onnan már kettészakadva keveredtek ki.

A források ellentmondásosak azt illetően, mi vezetett Neil kirúgásához. Tény, hogy a hangszeres szekció ekkoriban többé-kevésbé tiszta volt, Vince azonban keményen ivott, ugyanakkor ez csak a probléma egyik részét jelentette: a bandában rengeteg feszültség halmozódott fel az évek során a Nikki Sixx / Tommy Lee tengely és Neil között, az pedig csupán olaj volt a tűzre, hogy Vince nem bizonyult elég lelkesnek Sixx új dalötletei hallatán. A korabeli nyilatkozatokban elsősorban az énekes rossz hozzáállásáról beszéltek, Neil azonban már akkoriban is cáfolta ezeket: „Nem azért rúgtak ki, mert túl sokat bulizom vagy iszom, és ugyanígy abból sem igaz egy szó sem, amivel Nikki telekürtölte a sajtót, tehát hogy az autóversenyzési mániám háttérbe szorította volna a zenét, hiszen már a '80-as évek közepe óta versenyzem, és a hobbim sosem hátráltatta a Mötley Crüe-beli tevékenységemet. Az igazság egyszerűen az, hogy nem értettem egyet a készülő új lemez irányvonalával. Amikor belefogtunk a próbákba, a zene először jóval keményebb volt, mint régen, aztán a többiek hirtelen elkezdtek billentyűket meg háttérénekesnőket használni, ami eléggé elvette a kedvemet. Nikki meg akarta írni az új Physical Graffitit, és az elkészült anyag természetesen egy negyedrangú Physical Graffiti lett, amiből én a magam részéről nem kértem. Ha szólni próbáltam emiatt, mindig leugattak. Egyszerűen kilógtam közülük."

0314mc11A csapat környezetében dolgozók persze pontosan tudták, hogy a döntés roppant kockázatos, különös tekintettel a Mötley múltjára és az ezekben a hetekben zajló rockzenei őrségváltásra. Doug Thaler menedzser és stábja mindent meg is tett annak érdekében, hogy meggyőzze Nikkit és Tommyt, de – természetesen – teljesen hasztalanul: „Megpróbáltuk lebeszélni őket Vince kirúgásáról, hiszen éppen akkor kapták meg a 25 millió dolláros szerződésüket, és az Elektra akár vissza is léphetett volna az egésztől, ha Vince nincs ott. Ez pedig gyakorlatilag a srácok karrierjének végét jelentette volna. Tommy és Nikki azonban nem tágított. Elegük volt Vince-ből, és úgy döntöttek, mennie kell." Nikki persze hosszú évekkel később már maga is belátta, hogy igazából csak Vince-en csattant az ostor egy pattanásig feszült helyzetben: „Így utólag teljesen világos, hogy totálisan kiégtünk. Hosszú ideig, szünet nélkül turnéztunk, aztán pihenő helyett bebasztak minket a stúdióba. Nem tudom, hogy a menedzsment vagy a kiadó hibázott, esetleg mi magunk csesztünk el valamit, de kikészültünk. Valakinek még időben közbe kellett volna lépnie, mert úgy éreztük, óriási nyomás nehezedik ránk. Eltölthettünk volna egy hónapot a Bahamákon, a napsütésben, vagy nem tudom... Nem Vince jelentette a problémát, ő csupán a bűnbak szerepét töltötte be. A Mötley Crüe-vel elsősorban az volt a gond, hogy mindannyian tele voltunk energiával, majd szétvetett minket az erő, aztán amikor megláttuk, hogy zöldre váltott a lámpa, padlóig nyomtuk a gázt. És úgy elhúztunk, hogy nem is maradt időnk visszanézni. Mire észbekaptunk, már késő volt."

A kérdés ezek után természetesen az volt, hogyan és kivel tovább. A mai napig nem egyértelmű, pontosan hány énekesjelölttel próbált a Mötley, és azt illetően is megoszlanak a vélemények, kiket teszteltek le ezekben a hónapokban, de állítólag már Neil kirúgása előtt is játszottak más frontemberekkel, a döntés meghozatala után pedig szinte bizonyosan folytak próbák Ron Younggal, a Little Caesar énekesével, Stephen Shareaux-val a Kik Tracee-ből és Marq Toriennel a Bulletboysból. A legvadabb pletykák egyenesen David Lee Roth, illetve a nagy rivális Rattből ismert Stephen Pearcy csatasorba állításáról szóltak, Sebastian Bach pedig a mai napig állítja, hogy neki konkrétan fel is ajánlották a posztot. Nikki ma is határozottan cáfolja ezt a verziót, bár azt elismerte: Bach egyike volt azoknak, akikkel Vince eltávolítása előtt tesztelték, mennyire működőképes a banda mással a fronton.

0314mc09

Akár igaz mindez, akár nem, végül a vakszerencse döntött az utódlás kérdésében: John Corabi, egy kiváló Los Angeles-i hard rock banda, a The Scream énekese véletlenül átlapozta az aktuális Spin magazint, ahol a Nikkivel készült interjúban a basszer megemlítette az 1991 végén kiadott Let It Scream lemezt, mint aktuális kedvencét. Johnt meghatotta a basszer dicsérete, így hagyott egy üzenetet Sixxnek, és megköszönte a kedves szavakat. Ez nagyjából Neil kirúgásával párhuzamosan történt, vagyis Corabi ekkor még nem tudhatta, hogy a Mötley-nek új frontemberre lesz szüksége. Így aztán hatalmas megdöbbenéssel vette tudomásul, amikor Sixx és Tommy pár nappal később visszajelzett, és meghallgatásra hívta. Mivel a Scream szekere az album minden nagyszerűsége ellenére nem igazán látszott beindulni, az énekes természetesen hülye lett volna nemet mondani egy ilyen lehetőségre: „A slágereket leszámítva nem igazán ismertem a Mötley dalait, de tudtam, hogy Vince hangfekvése sokkal magasabb és tisztább az én sötét, reszelős hangomnál. Így aztán fogalmam sem volt, mire számítsak. Amikor bementem a stúdióba, éppen Hendrix Angeljét játszották csak úgy szórakozásból: hangos volt, mocskos és csodálatos. Feszesnek tűntek. Otthon, Philadelphiában azelőtt legalább ötven tribute csapatban játszottam, így nem volt gondom az átdolgozásaikkal: belekezdtünk a Helter Skelterbe, megragadtam a mikrofont és elnyomtam az első strófát. Utána abbahagyták a zenélést, én pedig megdermedtem: vártam, hogyan fognak kirúgni, de Tommy hitetlenkedő röhögéssel csak annyit mondott, hogy ez kurva jó volt. Játszottunk még pár dalt, a Jailhouse Rockot, a Smokin' In The Boys Roomot meg hasonlókat."

Ugyan Lee kivételével ekkor még senki sem mondott Corabinak semmi biztatót, visszahívták egy második körre. „Mickkel egy ideig nyomtuk a bluesokat, aztán mutattam nekik egy riffet, amin akkoriban dolgoztam. A próba végére megírtuk a Hammered alapjait, és a Misunderstood akusztikus része is elkészült. Nikkinek voltak új szövegei, azokat elénekeltem, aztán kis szünetet kértem és kimentem vécére. Amikor visszatértem, mindhárman ott ültek a dob előtt. Tommy azt mondta: nem kell tudósnak lenniük ahhoz, hogy felismerjék, én vagyok az emberük." Corabi minden szempontból Vince Neil totális ellentéte volt: nem csak hangkarakterben tért el tőle gyökeresen, de már fekete hajú, szikár megjelenése is elődje inverzbe fordított változatát ígérte. John mindenesetre emberileg is gyorsan beilleszkedett a zenekarba, akik előtt új lehetőségek nyíltak meg: az új énekes egyrészt sokkal képzettebb volt Vince-nél, másrészt mivel gitározni is kiválóan tudott, az első perctől kezdve belefolyt a dalszerzésbe. Mick Mars: „John csatlakozása végre lehetőséget adott számomra, hogy kísérletezzek és szórakozzak is ahelyett, hogy csak a ritmust kelljen tartanom, és minden pillanatban erre kelljen koncentrálnom."

0314mc04A négyesfogat hihetetlen lelkesedéssel, óriási hittel futott neki az új album anyagának. John persze ezekben a hónapokban alapos ízelítőt kapott a Mötley bulikultúrájából is. Noha a többiek ekkoriban többnyire drog- és alkoholmentes életet éltek, időnként engedtek a kísértésnek, és ilyenkor bizony elszabadult a pokol. Corabi: „Amikor józanok voltak, az élet normálisnak és egyszerűnek tűnt, de amikor bebasztak, készen álltak rá, hogy röpke tizenhét órába annyi kalandot, balhét meg bulit préseljenek, amennyi másnak egy egész életre is sok lenne. De azt hiszem, az az év volt életem legjobb időszaka: kreatív szempontból mindegyikünk új területen járt, szépen haladtunk előre, és közben ostoba, gyerekes, ártalmatlan marhaságokkal szórakoztattuk egymást. Mick korábban nem dolgozott együtt másodgitárossal, Nikki nem dolgozott együtt másik szövegíróval, és soha nem írtak még dalokat a jammelések során összehozott témákból. Alig vártuk, hogy a rajongók meghallják, mire jutottunk."

A felelőtlenségeknek az a zenekari megbeszélés vetett véget, amikor Nikki, Tommy és Corabi leült Bob Rockkal, a Dr. Feelgood producerével, hogy elbeszélgessenek a következő lemez munkálatairól. Rock a '89-es lemez, majd a '91-es válogatás új dalainak rögzítésénél egy józan, hótiszta Sixxszel és Lee-vel dolgozott, most azonban két atomra bekokainozott, részeg figurával és egy megszeppent harmadikkal találta szemben magát. Noha legutóbbi közös munkájuk óta a producer hatalmasat ugrott felfelé a ranglétrán a Metallica fekete albumának és a Bon Jovi Keep The Faithjének köszönhetően, a Mötley továbbra is aranytojást tojó tyúknak tűnt, így ő maga is akarta a sok pénzzel kecsegtető melót: azonnal felnyomta Doug Thalernél Nikkit és Tommyt, és közölte, hogy csak akkor vállalja a produceri feladatokat, ha a csapat tagjai nem drogoznak a munka során. A banda magához tért, és kizárólag a lemezre koncentráltak 1993 azon hónapjaiban, amikor Los Angelesben, illetve Rock főhadiszállásán, Vancouverben rögzítették az anyagot, méghozzá egészen elképesztő összegekért (bizonyos pletykák kétmillió dolláros büdzséről szólnak). És miután befejezték a munkát, még pia- és kokszmentesen is mindannyian úgy érezték: életük mesterművét tartják a kezükben. A komoly médiakampánnyal felvezetett album végül 1994. március 15-én került a boltokba, a változásokat jelzendő umlauttalan név és azonos lemezcím alatt, Motley Crue-ként. (Érdekesség: az elsőként legyártott félmillió példányt be kellett zúzni, mivel a booklet egyik fotóján Nikki SS-egyenruhában pózolt, az Elektra pedig nem merte felvállalni ennek megjelentetését.)

Én magam csak kicsivel a kiadása után, már a klasszikus Mötley cuccok után ismertem meg a '94-es lemezt, és már első hallásra is azt mondtam rá, hogy minden szempontból a banda legjobb albuma. Ez a véleményem azóta sem változott egy fikarcnyit sem, és még azokkal a véleményekkel sem értek egyet, amelyek szerint nem Mötley-ízű: sok tekintetben nagyon is az, csak éppen egy teljesen más dimenzióban mozgó Mötley írta meg és játszotta fel, mint az azelőttieket. A Bob Rock-féle bivaly hangzás előképe persze már ott volt a Dr. Feelgoodon és a Decade Of Decadence új darabjaiban, ám ezen a téren is sikerült előrelépni. Szintén a mai napig vallom, hogy ennél erőteljesebben, gyönyörűbben és stílusosabban megdörrenő rocklemez egyszerűen nem létezik, az embernek már attól elcsöppen a nyála, ahogy a nyitó Power To The Musicban először szárazban megdörren Mars gitárja, majd beérkeznek rá Tommy brutális csapásai, az első verzében pedig alátolják a basszust. Akár kétmillió dollárba került, akár nem, az eredményen minden cent hallatszik: egyenesen döbbenetesen szól az anyag, érdemes betenni CD-n egy normális cuccon, mert még húsz év távlatából is leszakítja a hallgató fejét.

0314mc02

Ami pedig magát a zenét illeti, a Crüe bizony tényleg új szintekre ugrott ezzel az anyaggal, és ezt úgy mondom, hogy a Shout At The Devilt meg a Dr. Feelgoodot szintén hibátlannak tartom – de a '94-es lemez egyszerűen más ligában játszik. Nem kell hozzá sok ész, hogy az ember rájöjjön: mindez elsősorban a döbbenetesen jó torkú, hatalmas dallamérzékkel rendelkező Corabinak köszönhető, aki új utak egész sorát nyitotta meg a csapat tagjai előtt, és ezt egy olyan elsőrangú dalszerző, mint Nikki Sixx, maradéktalanul ki is tudta használni. Miközben Vince Neil 1993-as, egyébként szintén tízpontos Exposed szólóalbumán mindenestül továbbvitte a klasszikus Crüe által képviselt vonalat, sőt, még meg is pörgette azt néhány sokkal képzettebb muzsikus segítségével, volt társai valami egészen másban gondolkodtak. Az album ennek következtében őrzi a Mötley hangzásának alapjait (Mick gitározása és Tommy dobolása eleve annyira jellegzetes, hogy akármilyen környezetben egyből beazonosítható), ám sokkal komolyabb, zeneibb és érettebb akármelyik másik anyaguknál: súlyos és fésületlen, de egyszersmind roppant tartalmas, örökérvényű hard rock/metal végig elsőrangú szerzeményekkel, hatalmas dallamokkal.

Az anyag gerincét azok a riffes, metalosan megdörrenő dalok képezik, amelyekben ott rejlett a '89-es vagy még inkább a '91-es Mötley dohogó súlya, ám a Corabi torkából előtörő megzabolázhatatlan hangorkánnak és szövegeknek köszönhetően mégis teljesen másképp hatnak. A bikaerejű Power To The Music mellett ebbe a kategóriába tartozik az ars poeticának is beillő, őrjítően fülbemászó és eltalált Hooligan's Holiday, a Hammered ólomsúlyú, dögös street rockja vagy a lemez leggyorsabb dala, a sodró lendületű Smoke The Sky. Az Uncle Jack és a Droppin' Like Flies ezt a vonalat vegyíti a korszak ködösebb, grunge-osabb ízeivel: előbbi verzéit, illetve utóbbi refrénjét akár az Alice In Chains is írhatta volna, ám az összhatás annyira letaglózó, hogy egyszerűen sosem volt kedvem ezen mélázni – sőt, konkrétan talán ez a két kedvencem a lemezről. Akadnak azért a korábbi időket idéző, rock'n'rollos irányultságú darabok is, mint a dallamvilágában eléggé Aerosmith-ízű Welcome To The Numb, illetve a riffelést némi klimpírozással színesítő Poison Apples. Utóbbi persze legalább annyira The Scream, mint Mötley, de nagyon jó, és ezek ellenpontja, a legborultabb Till Death Do Us Part (eredetileg a teljes lemeznek is ezt a címet akarták adni) is tökéletesen passzol az összképbe egyértelmű seattle-i és szolid indusztriális hatásai dacára. Nem adja magát könnyen, de ez is mestermunka.

0314mc06Mint mondtam, a lemez minden dallamossága ellenére igen súlyos, de azért akadnak rajta finomabb momentumok is. A legkonkrétabb, akár power-lírának is beillő szerzemény mindenképpen a záró Driftaway, a könnyed, akusztikus Loveshine pedig valahol a klasszikus Crüe, a Led Zeppelin és a Scream metszéspontján helyezkedik el. Az anyag leggrandiózusabb vállalkozása azonban mindenképpen a Misunderstood – ha a zenekarnak nem is volt saját, külön bejáratú Stairway To Heavenje vagy November Rainje, alighanem azért ez a hét percet közelítő, mesteri megfogalmazású epikus fél-ballada áll hozzá a legközelebb. Az akusztikus alapú felvezetés itt is erősen zeppelines, ahogy pedig átviszik ezt a pulzáló, hipnotikus riff által dominált, vonós szólamokkal is alábúgatott folytatásba, azt tényleg tanítani lehetne. Fel nem fogom, hogyan lehetett annak idején a sárba rántani egy olyan lemezt, amin egy ilyen gyöngyszem szerepel... Pláne, hogy az albumon minden tag élete legjobb teljesítményét nyújtja: Corabi dallamai és Tommy Lee dobtémái szimplán zseniálisak, de Mars is végig sziporkázik mind a ritmus-, mind a szólójáték terén. Lehet, hogy nem egy virtuóz, de minden pillanatban íze és karaktere van annak, amit csinál. A hangzást pedig tényleg nem tudom eleget dicsérni...

Persze borítékolni lehetett, hogy a Mötley Crüe Motley Crue-vé lényegülése, illetve az alaposan átalakult zenei világ éles vitákat generál majd. Már az előzetes sajtóvisszhang is igen vegyesre sikeredett: az album zenei értékeit általában sehol sem vitatták, hitelességét azonban többen is megkérdőjelezték, azt pedig szinte mindenki egyöntetű hibaként értékelte, hogy nem változtattak nevet. Nikki egyes aktuális nyilatkozatai szintén sokaknál kiverték a biztosítékot. „John által a zenekar egy új szintre emelkedett, ő ugyanis nem egy nyálas gyerek", mondta például ekkoriban. „Nem állnak jól neki a klisés rockszövegek. Nálunk eleinte a party-image dominált, aztán jött a Shout At The Devil lemez, amire nagyon büszke vagyok, a Theatre Of Pain viszont a Home Sweet Home nóta kivételével egy nagy rakás szar volt. Akinek megvan, nyugodtan égesse el! Aztán jött a '80-as évek vége, amit a Wild Side és a Kickstart My Heart nóták fémjeleznek a legjobban, és ezek mellett olyan nyálas szarokat írtunk, mint a Sumthin' For Nuthin' vagy a She Goes Down. Ezeket akkoriban baromi dögösnek tartottam, de ma már egyszerűen képtelen lennék efféléket írni."

A Hooligan's Holiday single által felvezetett anyag ennek ellenére nem kezdett rosszul a listákon: a Billboard-lista hetedik helyén nyitottak vele. Ez a listavezető Dr. Feelgoodhoz és a második helyen nyitó Decade Of Decadence-hez képest persze visszaesést jelentett, de még be lehetett tudni a helyzetnek: Seattle, grunge, őrségváltás, új frontember, satöbbi... Sőt, a Top 10-es helyezés azt mutatta, hogy a zenekarra még így, a megváltozott körülmények között is rengetegen kíváncsiak. Intő jelek ugyanakkor akadtak: az MTV például határozottan megorrolt a bandára, miután egy promóciós film forgatása során Nikki a neki nem tetsző kérdések miatt csúnyán megfenyegette, majd faképnél hagyta a kiküldött riportert. Ennek ellenére az első hetekben az album még az általa kiváltott éles viták és a sok negatív kritika ellenére sem fogyott rosszul, és májusra, az amerikai turné előestéjére aranylemez lett az Egyesült Államokban.

0314mc07A négyesfogat úgy gondolta, innen lehet építkezni, ám miután június 9-én, Arizonában elindult az Anywhere There's Electricity nevű turné, gyakorlatilag azonnal csalódniuk kellett, méghozzá roppant keserűen. Nikki: „Biztosak voltunk benne, hogy sokmillió példányban megy majd el a lemez, és nagyobbat durran, mint a Dr. Feelgood. Pirotechnika, táncos csajok és pörgő-forgó dobszerelés nélkül akartunk turnézni, és arra készültünk, hogy még így is szétrobbantjuk az emberek fejét: meg akartuk mutatni, hogy talán még jobban is tudjuk nyomni a rockot úgy, hogy nincs folyamatosan a reflektorfényben táncoló frontemberünk. Aztán a turné első állomása után minden reményünk pernyévé vált. Tucsonban, egy tizenötezres amfiteátrumban játszottunk, ahová összesen négyezer jegy kelt el. A koncert előtt elmentem egy helyi rádióhoz, és azt mondtam a rajongóknak: aki a műsor után odamegy az állomás székházához, azt felíratom a vendéglistára. Ha 1989-ben mondtam volna valami ilyesmit, perceken belül legalább tízezren tomboltak volna a parkolóban, de azon a délutánon mindössze két mexikói srác jelent meg. Az volt az a pillanat, amikor rádöbbentem: mindennek vége. A következő koncertet ezerhatszáz néző előtt nyomtuk le, azután pedig már csak nyolcszázan jöttek el."

És ez még távolról sem a lejtő alja volt. A csapat Mexikóvárosban ugyan megtöltött egy húszezres arénát, de a katasztrofális otthoni eredmények láttán a kiadó pont ezután közölte velük, hogy egy vasat sem ad a további koncertezésre. Ezzel párhuzamosan Nikki korábbi incidense miatt az amerikai MTV kerek perec visszautasította, hogy rendszeresen játssza a lemezhez készült második klipet, a Misunderstoodot, pedig a dalban rejlő potenciált tekintve ebben az esetben lehet, hogy minden másképp alakul. Mivel ekkor már a kiadónál is állt a bál a vártnál gyengébb eladási eredmények miatt, amit Sixx csak tetézett pár jó időben kirobbantott személyes háborúval, senki nem is volt hajlandó segíteni nekik abban, hogy jobb belátásra bírják a csatornát. Nikki, Tommy és Mick ezután a saját zsebéből előlegezte meg a további turnéköltségeket, Corabi lemondott a fizetéséről, a turnét pedig racionalizálták. Sixx: „Hazaküldtük a kamionokat, és átrakattuk színházakba az arénás bulikat, de idővel azok is túl nagynak bizonyultak, így a klubok következtek. Az előző turnénkon még magángéppel röpködtünk és teltházas arénákban játszottunk, most meg sokszor a buszunkban kellett öltöznünk, mert a backstage-ekben nem voltak külön öltözők."

A nyári amerikai turné összességében így is katasztrofális eredményekkel zárult, az előzenekar, a Bloody Kisses lemezzel turnézó Type O Negative bizonyos állomásokon több nézőt hozott be, mint a Mötley, és nyilvánvaló volt, hogy egyszerűen nincs miért ütni tovább a vasat: a körút további állomásait a tervezettnél előbb, augusztus végén lefújták. Európába tehát át sem jutottak a lemezzel, pedig előzőleg komoly tárgyalások folytak egy fellépésről a júniusi doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon. Utóbbi esetben végül a csapat utasította vissza a lehetőséget: ők maguk a headliner Aerosmith előtt akartak játszani, a szervezők azonban úgy ítélték meg, hogy az album felemás fogadtatására és az új felállásra való tekintettel az Extreme-et reálisabb lenne betenni közvetlenül Steven Tylerék alá. Nikki és Tommy azonban gondolkodás nélkül visszautasította, hogy az Extreme előtt játsszon.

0314mc08

A zenekar tagjai ekkor már igen rossz hangulatban voltak, és azon verték el a port, akin a legkönnyebben megtehették: kirúgták Thalert, majd új menedzsert szerződtettek Allen Kovac személyében. A pénzügyi osztály szintén egy az egyben repült. Októberben egy sikeres japán turné némiképp enyhítette a fájdalmaikat, a szigetország hűséges rajongói méltó fogadtatásban részesítették Nikkiéket, és ugyanúgy megtöltötték az arénákat, mint a régi szép időkben, de még ez sem kárpótolhatta őket az album amerikai fiaskójáért. Corabi: „A lemezt az Elektra fojtotta meg, és a dolog valahol logikus is volt. Ha történetesen én súlyos dollármilliókért ismét leszerződtetnék egy bandát, esetünkben a Mötley Crüe-t, ami után a csapat két hónappal kirúgná a frontemberét, és egy új énekessel készítené el az új szerződés szerinti első albumot, bizonyára én is igen komolyan berágnék. Az Elektra pedig meg akarta mutatni, hogy a kiadóval nem lehet kukoricázni, és meg akarták leckéztetni Nikkiéket. Én például egyszer sem találkoztam a lemeztársaság embereivel, mert még a koncertekre sem jöttek el. Ez kőkemény biznisz. Ha kibasztok velem, akkor én is kibaszok veletek – ez az egész ilyen alapon működik. A sikeres csapatok nagyrészt azért sikeresek, mert a kiadójuk folyamatosan ott liheg az MTV nyakán, és kicsikarja belőlük, hogy játsszák a zenekar klipjeit. Az Elektra ezzel szemben hagyta a lemezt nyomtalanul eltűnni, mert azt akarták, hogy a banda vergődjön." Az ábra teljessége érdekében azért tegyük hozzá: a lemez még így is több mint egymillió példányban kelt el világszerte, ez azonban a beletett iszonyatos összegek után senkit sem töltött el elégedettséggel. Nyilvánvaló volt, hogy a rajongótábor nem fogadta el a váltást.

Mivel turnélehetőségük nem volt, a Mötley 1994 végén hivatalosan is kihozta azt az eredetileg csak limitált példányszámban rendelhető EP-t, amely a Quaternary címet kapta, és a lemez felvételeivel egyszerre rögzített szólódalokat rejtett a tagoktól. Utána nagy dérrel-dúrral nekiláttak az album folytatásának, amit az első pillanattól fogva a gyökerekhez való visszatérésként jellemeztek, ám két dal felvétele után Bob Rocknak is ajtót mutattak, mondván, hogy túl drága, és túl fogja producerelni az albumot. Miután az amerikai MTV még a Headbanger's Ballban sem volt hajlandó leadni a Smoke The Sky klipjét, a kiadó pedig ölbe tett kézzel nézte ezt, Nikki teljesen begőzölt (főleg, hogy a klip elkészítését személyesen ők maguk finanszírozták), és megpendítette Kovacnak, hogy el kellene jönni az Elektrától. Nem sokkal később a kiadó is egyértelművé tette elégedetlenségét: konkrétan megfogalmazódott az igény Vince Neil visszahozatalára. Nikkiék ekkor még ellenálltak, és 1995 nyarán megkezdődtek a második Corabi-féle lemez munkálatai, amely a Personality #9 munkacímen futott. A problémák azonban ekkor hágtak csak igazán a tetőfokukra: a producer, a korábban a Dr. Feelgood egyik hangmérnökeként dolgozó Scott Humphrey képtelen volt kezelni Nikki és Tommy egóját, így inkább „oszd meg és uralkodj" manőverekbe fogott, amelyeknek elsősorban a zenekar örök pofozózsákja, Mick Mars és természetesen John itta meg a levét. Kovac eközben szelíden, de folyamatosan Vince visszahozataláról győzködte a zenekar két megmondóemberét, akik a stúdióban az őket terelgető Humphrey ösztönzésére egy modernebb, indusztriálisabb irány felé indultak el, ám eközben a korai Crüe-hangzást is vissza akarták hozni. Mindez skizofrén fordulatokhoz és a dalok szinte naponta történő átírásához vezetett.

0314mc10

Corabi ezekben a hónapokban azon vette észre magát, hogy elkezd körülötte megfagyni a levegő, pláne, hogy ekkor már zeneileg sem találta a helyét az egyenletben: „Elegem volt abból, hogy folyamatosan azt hallom: Vince ezt így, amazt meg úgy csinálná. Megmondtam nekik: kibaszottul unom, hogy állandóan azt kell hallgatnom tőletek meg a menedzsmentetektől is, amint egy olyan archoz hasonlítgattok, akiről az előző öt évben mindössze annyit mondott mindenki, hogy csak olyan ne legyek, mint ő. Ha felvesznek egy melóhelyre, és a főnököd csak arról szövegel, mennyire jó volt az elődöd az adott pozícióban, egy idő után elérsz arra a pontra, hogy azt mondd neki: baszd meg, hát akkor hozd vissza őt! Közöltem velük, hogy ha ennyire akarják Vince-t, és Vince a kibaszott válasz a kérdéseikre, akkor talán hívják vissza és dolgozzanak megint vele, ha pedig nem, akkor a legjobb lenne, ha mindenki befogná a kibaszott pofáját, és megpróbálhatnánk akár működtetni is ezt az egészet..." Ha mindez nem lett volna elég, az énekesnek – az ínséges időkre való tekintettel – még a fizetését is alaposan lecsökkentették ekkoriban, pedig azelőtt üzleti szempontból is korrekt módon kezelte a csapat.

Mivel a feszültség tovább fokozódott, John egy újabb vitákkal teli próba után azt mondta Nikkinek és Tommynak, hogy elege volt, és innentől fogva csak gitározni fog a zenekarban – Kovac pedig pont erre a résre csapott le, hogy összehozzon egy újonnani találkozót Vince Neillel. Az énekes szintén a legmélyebb mélyponton volt ekkoriban: négyéves kislánya, Skylar 1995 nyarán rákban elhunyt, ami mellett még marginális ténynek is alig tűnt, hogy aktuális szólólemeze, a Carved In Stone is hatalmasat bukott. Kovac a banda tagjainak tudta nélkül már korábban is győzködte az elhízott, kőkeményen piáló Neilt a visszatérés szükségességéről, most pedig újabb sebességfokozatba kapcsolt. Nikki és Tommy természetesen epét hányt már a gondolattól is, de egy idő után kénytelenek voltak belátni, hogy nincs más megoldás: az utolsó csapást az jelentette, amikor az Elektra benyögte, hogy kizárólag akkor dolgoznak tovább a bandával, ha visszajön Vince. Minderre a '94-es bukás mellett is jó okuk volt: a KISS eredeti felállásának újjáalakuló turnéja az 1996-os év legsikeresebb turnéjának bizonyult, és ugyan ebből végül semmi sem lett, Amerika extázisban fogadta azokat a pletykákat is, amelyek szerint David Lee Roth visszatér a Van Halenbe Sammy Hagar helyére.

0314mc05Corabit 1996 őszén kellemetlen meglepetés várta egy zenekari próbán, ahol a többiek öltönyben vártak rá: „Arra gondoltam: nem kaptam meg az emailt? Valami megbeszélést tartunk? Ők erre azt mondták: nos, Crabby, azt kell mondanunk, hogy szeretünk, de az a helyzet, hogy a srácok a kiadótól nem támogatják a zenekar ezen verzióját, így most el kell engednünk, mert visszahozzuk Vince Neilt." John természetesen simán kibírta röhögés nélkül a helyzetet, pláne, hogy a nap még egy kellemetlen meglepetést tartogatott számára: aktuális, nyilván roppant intelligens és őszinte barátnője azonnal elhagyta, amint közölte vele, hogy kirúgták a zenekarból. Tommy Lee ekkoriban egy ideig még győzködte Johnt, hogy gitárosként ő is maradjon a zenekarban, de ezt rajta kívül igazából senki sem gondolta komolyan, így végül nem is lett belőle semmi.

A csapat nagy dérrel-dúrral bejelentette az újjáalakulást, majd Vince Neillel láttak neki a részben már elkészült lemez újragondolásának. Az 1997 júniusában kiadott Generation Swine persze pontosan olyan lett, amilyen efféle előzmények után lehetett: skizofrén, zavaros és értelmetlen katyvasz, amely számomra a mai napig a Mötley Crüe munkásságának abszolút mélypontját jelenti. Az egészben az a legőrjítőbb, hogy ez az anyag Vince jelenléte ellenére is sokkal kevésbé Mötley-ízű, mint a '94-es album, és ezt a közönség is igen gyorsan felismerte: noha jól kezdett a listákon (Amerikában negyedik lett), villámgyorsan mélyrepülésbe fordult, és noha végül aranylemez lett, összességében kevesebb fogyott belőle, mint elődjéből. A banda mérlegét csak a turnézás tartotta egyensúlyban, de ez is jóval kevesebb érdeklődőt vonzott, mint arra előzetesen számítottak, a koncertek félházak előtt mentek le az amerikai arénákban (ez persze még mindig komoly előrelépést jelentett az Anywhere There's Electricity turnéhoz képest). Ezzel párhuzamosan Corabi, aki ekkoriban a KISS-ből hasonlóan elegánsan kirakott Bruce Kulickkal alapított új bandát Union néven, beperelte a zenekart, mivel csak két dalnál tüntették fel társszerzőként, miközben állítása szerint az anyag nagyobbik részében benne volt a keze. A Mötley bombasztikus visszatérés helyett amúgy is hányattatott karrierje egyik legzavarosabb szakaszába jutott, és Tommy Lee 1999-es kilépése végül ismét megbomlasztotta a klasszikus felállást.

A csapat becsületére legyen mondva, hogy utólag sem tagadták meg a '94-es lemez értékeit, sőt, a The Dirt könyvből is egyértelműen kiolvasható: a mai napig büszkék rá. Mick Mars ennek egyébként interjúiban is rendszeresen hangot ad: „A '94-es lemez talán – és most csak a saját nevemben beszélek – a legjobb lemez volt, amit csak valaha készítettünk. Zeneileg, a dalokat tekintve hihetetlenül erős anyag volt az... Ha a zenét nézzük, úgy érzem, mintha az lett volna a Beatles fehér albumának megfelelője a saját pályámon, a mai napig így tekintek rá. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy a többi gyenge lenne vagy bármi – minden lemezt szeretek, amit csak készítettünk –, de az az egy igazán különleges album számomra... Biztos, hogy mindenki egészen másképp ítélte volna meg, ha más néven jelentetjük meg. Ha varázsló lennék, biztosan megpróbálnám elintézni, hogy az emberek a zenekar neve nélkül hallgassák meg azokat a nótákat, és kizárólag a zenére figyeljenek. Kíváncsi lennék az elfogulatlan véleményekre..."

0314mc03Nikki Sixx szintén szereti a lemezt, de ma már úgy látja, radikálisabb névmódosításra lett volna szükségük: „A Corabival készült album óriási volt, de akkoriban nem láttuk be, hogy nem igazi Mötley lemez, pedig mind a rajongótábor, mind a szakma folyamatosan ezt hajtogatta. Még Ozzy Osbourne is azt mondta nekünk egy vacsora alkalmával, hogy srácok, én nagyon szeretlek benneteket, a lemez is óriási, de nem lett volna szabad Motley Crue név alatt kiadnotok. És rendkívül hosszú időnek kellett eltelnie addig, amíg ezt mi is beláttuk. A Mötley Crüe egy intézmény, amely sokkal hatalmasabb mindegyikünknél, és ez a legendás név az eredeti négy embert jelenti. Kénytelenek voltunk belátni, hogy ez a zenekar kizárólag akkor lehet az igazi, ha Vince Neil áll a fronton." Corabi szintén a mai napig imádja az albumot: „Hihetetlenül büszke vagyok rá, és mindenre, amit közösen sikerült megvalósítanunk rajta. Remek időket töltöttem a csapatban. Szerintem mindannyian nagyon odatettük magunkat, akár a dalszerzést, akár a lemezen hallható hangszeres játékot tekintjük. A dalok közül talán a Misunderstood a kedvencem, bár nehéz csak egyet kiemelni a sok közül... De úgy gondolom, az a nóta nagyon megragadja az album lényegét, és mindenből van benne egy kicsi: súlyosság, dallamosság, kis nagyzenekari fűszer... Tényleg minden. Végső soron Nikki és én is pontosan tudtuk, hogy azt tettük, amit üzleti szempontból tennünk kellett. Nincsenek bennem rossz érzések azzal kapcsolatban, ami történt, és pláne nincsenek ellenérzéseim a Mötley tagjaival szemben."

A Motley Crue a maga idejében botrányalbumnak számított, mára azonban inkább sajátos, elveszett fejezet a rockzene egyik leghullámvasútszerűbb karriertörténetében. Valahol vicces, hogy miközben a lemez nem volt sikeres, én a mai napig szinte csak olyanokat ismerek, akiknek ez a kedvencük a zenekartól – még ha ez a felmérés nyilván nem is reprezentatív. Life’s not always fair or so they say.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+4 #22 notreadam 2016-07-01 17:38
Mötley rajongóként tátva maradt a szám az egyszer biztos,
Q'va nagy váltás volt de akkora fan vagyok hogy csont nélkül átjött egyből az anyag, és már akkor úgy gondoltam, hogy ez az addigi legerősebb produktumuk. John egyből bejött, tetszett a hangszíne,elkép esztően jól énekelt, nagyon jó dalokat hoztak össze és hát ugye a hangzásról nem is kell beszélnem.Alapmű!!!
Idézet
 
 
+2 #21 faktor69 2014-03-19 15:55
Nekem is ez a kedvencem tőlük. Lehet, ha más néven jelenik meg, akkor sikeresebb lett volna, bár azaz időszak nem kedvezett volna akkor se az anyagnak.
Ezen kívül csak a Decade Of Decadence válogatás van a birtokomban CD-n.
Idézet
 
 
+2 #20 Gabe18 2014-03-17 16:40
Hát nekem a Feelgood a csúcs lemez, úgyhogy én már csak ilyen maradi vagyok. :)
Ezt mikor meghallottam 94-ben egyáltalán nem jött be. Leginkább azért mert teljesen mást vártam. Mára kifejezetten szeretem, és tényleg nagyon erős darab. Ahogy a cikkben is többször említik, más néven kiadva érdekes lett volna látni milyen hatást ér el.
Idézet
 
 
+4 #19 bogar 2014-03-14 22:12
Idézet - toonman:
ALAPMŰ! Még mindig megvan az eredeti műsoros kazetta.


Nekem is, csak már nem tudom min lejátszani! :-)
Idézet
 
 
+4 #18 toonman 2014-03-14 21:25
ALAPMŰ! Még mindig megvan az eredeti műsoros kazetta.
Idézet
 
 
+4 #17 MV 2014-03-14 16:46
Tízpontos írás egy tízpontos albumról. Számomra egyértelműen a Mö(o)tley legjobbja. A GS albumot igazság szerint csak egyszer tudtam meghallgatni (de most lehet, újra megpróbálom). Számomra érdekes módon a Feelgood, ez, és a SOLA album a kedvenceim tőlük.
Idézet
 
 
+9 #16 queensryche999 2014-03-14 15:13
Még nem olvastam el a posztot - biztos vagyok benne, hogy jó -, de sosem értettem, miért ilyen megosztó a '94-es Motley lemez. Az a nagy büdös helyzet, hogy a zenekar egyetlen, Vince nélküli munkája sikerült pályafutásuk egyik, ha nem legerősebb darabjának zeneileg. Furcsa fintora az életnek - vagy az ízlésemnek? -, hogy Vince-nek pedig pont az anyazenekart "mellőző", Steve Stevensszel készített 'Exposed' c. szólólemeze lett pályafutása talán legjobb munkája. Nyilván SZERINTEM. :P
Idézet
 
 
+5 #15 janomano 2014-03-14 15:09
Ismételten egy nagyon jó iras, egy tényleg alulértékelt ( :) ) lemezről. Köszi. Kedves emlékeket idéz, 95-96 táján egy baráti összejövetelen be lett csempészve a lejátszóba, és az egyik addig már, sokat látott, hallott, tanult kollégám igy reagált a Power nyitó riffjére: Milyen C.O.C. lemez ez, nem is hallottam még ezt a számukat :)
Idézet
 
 
+3 #14 Dr. Feelgood 2014-03-14 14:24
Idézet - Palinkas Vince:
Idézet - Dr. Feelgood:
'94 Augusztusában volt szerencsém látni őket ezzel a felállással
a Hollywood Palladiumban ! Nagyon vártam a koncertet és nem is csalódtam ! Olyan erővel tolták ,hogy leszakadt a fejem .A régi dalok is nagyot dörrentek két gitárral és egy jó énekessel :) Imádom Vince-t és én is úgy gondolom ,hogy a Mötley Crüre az Vince,Nikki,Tom my és Mick de remek élmény volt igazi csemege
:)


Akkor biztos tudsz mesélni a látogatottságró l és a koncert hangulatáról. Igazán előbányászhatná nak egy hivatalos felvételt, mert igazán jó bootleget én nem találtam eddig sehol arról a turnéról.

Megjegyzem, egyáltalán nem lett volna rossz ötlet a kétgitáros felállás se.

A Hollywood Palladium befogadó képessége 3700 ember szóval valóban nem egy arena de az tele volt ! De legalább aránylag közelről láttam őket :)
Idézet
 
 
+6 #13 The_Sentinel 2014-03-14 13:47
Csont nélkül az életművük csúcsa.
Idézet
 
 
+5 #12 szöszö 2014-03-14 13:21
Orokos etalon lemez!!!
Idézet
 
 
+5 #11 bogar 2014-03-14 13:04
Imádom ezt a lemezt, de szerintem a viszonylag fagyos fogadtatás annak is volt köszönhető, hogy John egy igazi művész, aki egyszerűen nem való egy ilyen csapat élére. Ha valamit tudott volna hozni Vince rocksztár hozzáállásából, akkor messzebbre juthattak volna. Ettől a lemez még 10-es skálán simán 10 pontot ér.
Idézet
 
 
+4 #10 Palinkas Vince 2014-03-14 12:45
Idézet - Dr. Feelgood:
'94 Augusztusában volt szerencsém látni őket ezzel a felállással
a Hollywood Palladiumban ! Nagyon vártam a koncertet és nem is csalódtam ! Olyan erővel tolták ,hogy leszakadt a fejem .A régi dalok is nagyot dörrentek két gitárral és egy jó énekessel :) Imádom Vince-t és én is úgy gondolom ,hogy a Mötley Crüre az Vince,Nikki,Tom my és Mick de remek élmény volt igazi csemege
:)


Akkor biztos tudsz mesélni a látogatottságró l és a koncert hangulatáról. Igazán előbányászhatná nak egy hivatalos felvételt, mert igazán jó bootleget én nem találtam eddig sehol arról a turnéról.

Megjegyzem, egyáltalán nem lett volna rossz ötlet a kétgitáros felállás se.
Idézet
 
 
+5 #9 Dr. Feelgood 2014-03-14 12:19
'94 Augusztusában volt szerencsém látni őket ezzel a felállással
a Hollywood Palladiumban ! Nagyon vártam a koncertet és nem is csalódtam ! Olyan erővel tolták ,hogy leszakadt a fejem .A régi dalok is nagyot dörrentek két gitárral és egy jó énekessel :) Imádom Vince-t és én is úgy gondolom ,hogy a Mötley Crüre az Vince,Nikki,Tom my és Mick de remek élmény volt igazi csemege
:)
Idézet
 
 
+10 #8 Timár Attila 2014-03-14 11:55
Egyetértek Vincével, a Generation Swine tényleg nem rossz, a New Tattoo viszont tényleg nagyon lapos.
Egyébként érdekes, hogy a Crüe a Def Leppardhoz vagy a Van Halenhez hasonlóan mekkora utolsó lemezt tett le az asztalra így 50x évesen.
Idézet
 
 
+4 #7 Nűnű 2014-03-14 11:19
Hát, nem tudom ...
Annak idején nagy rajongóként vágtam neki ennek a lemeznek, de sosem bírt hozzám közel kerülni. Nem azért mert nem Mötley, (a Slayer sem mötley-es zenét játszik, mégis szeretem), nekem a dalok nem működnek.
Pedig tényleg jól szól, jók a zenészek, és Corabi tényleg jobb énekes (megnéztem volna vele egy koncertet a régi dalokkal), de a dalok elmennek mellettem.
Idézet
 
 
+6 #6 NOLA 2014-03-14 11:13
Egyáltalán nem vagyok egy Motley rajongó, de ez a lemezuk tényleg kurvajóó!
Péntek esti vedelés elott/kozben meg pláne... ;-)
Idézet
 
 
+6 #5 Charlie Firpo 2014-03-14 11:12
Idézet - ddrum:
Mielőtt egy szót is olvasnék a cikkből: Ez a lemez 10 pontos.


11 PONT!!! :)
Idézet
 
 
+6 #4 ddrum 2014-03-14 11:06
Mielőtt egy szót is olvasnék a cikkből: Ez a lemez 10 pontos.
Idézet
 
 
+8 #3 Chris92 2014-03-14 10:20
Csak azt tudom mondani, mint amit az alattam szólok. Legjobb Mötley lemez csont nélkül. A Generation Swine nálam maga a vegyesfelvágott mintapéldánya, két jó szám között van egy borzalmas.
Maga a cikk pedig ismét frenetikus, hihetetlen mennyi érdekes infót vagytok képesek összeszedni.
Idézet
 
 
+5 #2 Palinkas Vince 2014-03-14 10:01
Azért a Generation Swine mint mélypont, kicsit erős. Csomó tök jó szám van rajta. Akkor már sokkal inkább az erőltetetten retrós New Tattoo lehetne az
De ez a történet még a Dirt után olvasva is nagyon kemény - zeneipar A-Z-ig, tényleg nem széplelkeknek való
Idézet
 
 
+18 #1 grand magus 2014-03-14 08:52
A legjobb Motley lemez vita nincs.Valamikor réges-régen ezzel a lemezzel teszteltem a megvásárolandó hangfalaimat.
Nagyon -nagy köszönet az információ áradatért ismét.
Olyan lemezekről írtok mostanában,hogy könnyekig megvagyok
hatva.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.