Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Megadeth: Killing Is My Business... And Business Is Good!

Ha Megadeth, általában a Rust In Peace-re szokás asszociálni, ami teljesen indokolt, hiszen valóban az 1990-es album Dave Mustaine-ék abszolút csúcsalkotása. Ám éppen az aktuális 20 éves Rust évforduló miatt sikkadt el 2010-ben méltatlanul egy másik kerek jubileum, hiszen idén 25 éve jelent meg a zenekar első anyaga.

megjelenés:
1985. június / 2002. február 5.
(újrakiadás)
kiadó:
Combat / Loud Records
producer: Dave Mustaine, Karat Faye

zenészek:
Dave Mustaine - ének, gitár
Chris Poland - gitár
David Ellefson - basszusgitár
Gar Samuelson - dobok

játékidő: 31:25

1. Last Rites / Loved To Deth
2. Killing Is My Business... And Business Is Good!
3. The Skull Beneath The Skin
4. These Boots
5. Rattlehead
6. Chosen Ones
7. Looking Down The Cross
8. Mechanix

Szerinted hány pont?
( 87 Szavazat )

Miután Dave Mustaine-t 1983 tavaszán, közvetlenül a Kill 'em All felvételei előtt kirúgták a Metallicából, erősen kétesélyesnek tűnt a gitáros további sorsa: a boszorkányos ritmusjátéka és hibbant szólózása mellett teljesen kiszámíthatatlan, agresszív természetéről elhíresült Mustaine komoly alkoholproblémákkal küzdött, és képtelen volt féket kötni a szájára. „Miután kirúgtak, egyetlen dolgot akartam: vért. Az ő vérüket. Gyorsabb és súlyosabb zenét akartam játszani, mint a Metallica", mondta később, de korántsem talált könnyen társakat a misszióhoz, hiszen a legtöbben eleve elkerülték kezelhetetlensége miatt. Az eredetileg Massachusettsből érkezett fiatal basszusgitáros, David „Junior" Ellefson volt a kivétel: ő szinte azonnal megtalálta vele a hangot, és már két hónappal a Metallicával történt szakítás után megalakult az új zenekar Megadeth néven. Ahhoz azonban további másfél évnek kellett eltelnie, hogy összeálljon egy stabil felállás. A kezdeti időszakban pár koncert erejéig még Kerry King is kisegítette őket, de ez csupán időleges megoldás volt. Eleve maga Mustaine is csak kényszerből lett énekes, miután nem találták meg a megfelelő embert a posztra... Lee Rausch dobossal 1984 elején trióban rögzítettek egy háromszámos demót, ami alapján a Combat kiadó szerződést kínált nekik, ám Dave nem érezte elég jónak Rausch-t, így még a munkálatok kezdete előtt a jazz-gyökerekkel rendelkező Gar Samuelson került a dobcucc mögé. A csapat végül az év decemberében lett teljes Chris Poland gitáros csatlakozásával.

A legenda szerint a Megadeth mindössze nyolcezer dollárt kapott a kiadótól az első lemez felvételeire, aminek a felét szinte azonnal el is drogozták. Karat Faye producer ráadásul olyannyira nem találta meg a hangot a vöröshajúval, hogy a felvételek kellős közepén váltak meg tőle, az anyag zenei rendezését és a hangzást végül a stúdióügyekben teljesen rutintalan Mustaine vállalta magára. A csapat az utolsó pillanatban még a kiadóval is összeveszett a borító ügyében: Dave terveit elkeverték Combatnál, így tűzoltásként egy összecsapott kép került a frontra a kabalafigura, Vic Rattlehead egy igen kezdetleges inkarnációjával, amin a Megadeth tagjai totálisan kiakadtak (tegyük hozzá: teljesen jogosan, az eredeti borító tényleg vállalhatatlan). Vagyis a végül 1985 júniusában megjelent Killing Is My Business... And Business Is Good! nem született túl szerencsés csillagzat alatt, mégis ez volt az a lemez, ami végül megalapozta a Megadeth hírnevét.

Pusztán az időtényezőt tekintve Mustaine ekkor már komoly késésben volt James Hetfieldékhez képest, hiszen ők az előző évben már második albumukat jelentették meg, és a Ride The Lightning minden képzeletet felülmúló sikert aratott. Pontosan lehetett tudni, hogy a Metallicáé a jövő, de a Slayer és az Anthrax is letette már a névjegyét az asztalra, és a Killing Is My Business-szel párhuzamosan második lemezeiket adták ki 1985-ben. Kingék szeptemberben a Hell Awaitsszel, Scott Ianék pedig októberben a Spreading The Disease-zel varázsolták el a szakmát és a rajongókat, de ebben az évben debütált az Exodus is a Bonded By Blooddal, illetve az Overkill a Feel The Fire-rel. A színtér tehát pezsgett.

Az eredeti Killing hallatán elsőre egyértelműen az a legfülbeötlőbb, hogy az említettekhez képest mennyire pocsékul szól: a hangzás nemcsak vékony és aránytalan, de fejfájdító is. A többi nagy thrasherrel összehasonlítva Mustaine-ék ebben a tekintetben egyértelműen alulmaradtak, a zenei anyag azonban olyan erős volt, hogy még ezzel a borzasztó megszólalással is elhelyezte a térképen a bandát. Ha a dühöt és az agressziót nézzük, egyértelműen a Killing a Megadeth legintenzívebb albuma, de nemcsak ez szolgált az előnyére. Lehet, hogy Mustaine ebben a korszakban egy kezelhetetlen, elviselhetetlen drogos volt, de őstehetsége minden egyes hangon átszűrődött, ritmusjátékának egyszerűen nem akadt párja a többi csapatban. „Őszintén szólva a pályám kezdetén meg sem fordult a fejemben, hogy valami új dolgot csinálok. Csak akkor ébredtem rá, hogy mennyire előrehaladott a ritmusjátékom, amikor egyre többen jöttek oda hozzám, és arról kérdezősködtek, hogy ezt vagy azt a riffet hogyan játszom", vallotta be később. „Amikor még a Metallica tagja voltam, James Hetfielddel teljesen egy hullámhosszon voltunk a riffeket illetően. Mindent a Black Sabbath-tól meg a Diamond Headtől tanultunk. Az a gyökeres különbség köztem és a legtöbb ritmusgitáros között, hogy nálam a pengető jobb kézzel szemben nem játszik alárendelt szerepet a bal kéz. Sokak gitárja szinte énekel, az enyém viszont valósággal böfög."

Nos, a Killingen a hangzás hiányosságai miatt ugyan nem böfögött olyan öblösen a hangszer, mint amennyire az ideális lett volna, a riffek azonban ellenállhatatlanra sikeredtek, az alig több mint félórás album pedig egyszerűen legázolta a hallgatót. Mustaine itt még nem fogalmazott annyira fifikásan, mint később, de a magvakat egyértelműen elvetette: a kíméletlen támadások (Killing Is My Business..., Rattlehead, Mechanix) és a korai brit metal hatásokat jobban kidomborító témák (Chosen Ones) mellett szereplő kimunkáltabb, agyasabb szerzemények már előrevetítették, hogy ebben a műhelyben nagyon komoly dolgok születnek majd. Ezek közül is talán az igen ellentmondásos témájú Looking Down The Cross a legerősebb, de a Skull Beneath The Skin is abszolút ereje teljében mutatta meg a bandát (érdekes megfigyelni, hogy az egyik itteni riff ikertesója kicsit más tempóban és ütemezésben később a Slayer Seasons In The Abyss dalában is felbukkant). Az meg tényleg teljesen egyedülállónak számított ekkoriban, hogy a nyitó Last Rites / Loved To Deth-ben Mustaine Johann Sebastian Bachtól idézett...

A lemez legismertebb dala egyértelműen a már említett Mechanix, ez ugyanis két évvel korábban a Kill 'em All-on is megjelent The Four Horsemen címmel. A Megadeth-verzió gyorsabb, nyersebb, hiányzik belőle a jellegzetes melodikus középrész és a szövege is más, de mindez nem csoda, hiszen ez volt a nóta eredeti változata, amit aztán Hetfieldék tovább bővítettek. Szintén elhíresült darab a These Boots feldolgozása, amit eredetileg Nancy Sinatra adott elő, a Megadeth értelmezésében azonban teljesen más jelentést kapott, és nemcsak a megváltoztatott szövegsorok miatt. A dal szerzője, Lee Hazlewood utólag be is rágott a bandára emiatt, és a lemez 1995 utáni nyomásain már nem szerepelt a szám, egészen a 2002-es újrakiadásig, ahová ismét felkerült – az eltérő sorok helyén idegtépő sípolással... Ha pedig az egyéni teljesítményekről beszélünk, hiba lenne egyedül Dave-et dicsérni: Poland szintén kivételes képességű gitáros volt, az 1999-ben májproblémák következetében elhunyt Gar Samuelson pedig egészen sajátosan dobolt. Stílusa elsőre kissé talán kaotikusnak tűnhet, pedig nagyon is volt benne rendszer, még csak hozzá hasonló megközelítésű ütőst sem igazán tudok mondani más bandákból... Mustaine hangja persze olyan, amilyen: vagy szereted, vagy nem. Ekkoriban még annyira sem tudott énekelni, mint mostanság, de gyűlölettel teli szóköpködése utánozhatatlan, és nem utolsósorban illik is a zenéhez.

A Killing Is My Business megjelenését követően a Megadeth King Diamonddal indult útnak az Egyesült Államokban, és az album az év végére több mint 100 ezer példányban kelt el világszerte. Mustaine tehát berúgta maga előtt az ajtót, és ahogy mondani szokás, a folytatás már történelem: a Megadeth a multinacionális Capitolhoz szerződött, majd a következő évi Peace Sells... But Who's Buyinggal szintet ugrottak, és végérvényesen a thrash sikerzenekarok, a híres-hírhedt Big Four közé kerültek. Mivel Dave a változatosság kedvéért jogi és anyagi természetű vitákba keveredett a Combat kiadóval, a Killing dalai idővel egyre inkább elmaradoztak a koncertprogramból, a '90-es évek elejére pedig gyakorlatilag teljesen eltűntek a Megadeth élő repertoárjából (ma is csupán a Mechanix kerül elő róla néha, ha éppen olyanjuk van). A lemez a netkorszak előtt viszonylag ritkának is számított, ami ma már talán érthetetlen, pedig igaz. Magyarországon CD-n normális kereskedelmi forgalomban hosszú évekig teljesen hozzáférhetetlen volt a Killing, csupán szakboltokban, méregdrága importként lehetett beszerezni. A Century Media-féle, majd a Mustaine által felügyelt 2002-es, már említett Loud Records-os újrakiadás később azért némileg enyhített a problémán. Nem mintha manapság még hanghordozókat venne a többség...

Alapvető jótanács: ha nem ismered az albumot, feltétlenül az utóbbi verziót hallgasd meg, és ne az eredetit. Fogalmam sincs, mit csinált Dave a korabeli szalagokkal, de az újrakevert és újramasterelt anyagra jószerivel rá sem lehet ismerni, ebben a formában a hallgató nem sziszeg folyamatosan a csapnivaló hangzás miatt, hanem maradéktalanul átjön a dalok ereje. Itt még a borító is az eredeti tervek alapján készült.

Mustaine 1985-ben haragban állt az egész világgal, a dühből pedig egy óriási album született, amin egy fiatal, éhes, végtelenül őszinte és megállíthatatlan Megadeth zenél. Nem ez a legkiműveltebb anyaguk, de a maga nyers valójában is imádnivaló.

 

Hozzászólások 

 
+2 #4 Dead again 2016-06-08 19:12
Jó kis lemez. Már ezen a debütáló albumon is vannak nagyon jó dolgok, jó hallgatni, milyen változatosan játszanak.
A These boots 2002-es verziója meg tényleg olyan, hogy pfú . . . azok a sípolások . . . fogtam a fejem.
Idézet
 
 
+5 #3 valarmorgulisz 2015-06-13 09:13
Nem azt mondom, hogy minden idők legjobb - de a deth életműben biztos - trash/bemutatkozó lemeze, de...

...a faszt! Ez pont minden idők legjobb trash/bemutatkozó lemeze. Amit a címadó dalban leművelnek, abból más kis túlzással egy lemezt megír. Félelmetes. Le is küldöm az egész lemezt újra!
Idézet
 
 
+19 #2 Guest 2010-12-17 19:07
Több ilyen recenziót, imádok kultikus lemezekről olvasni! Az oldal nagyon jó lett, meg az írások is faszák.
Idézet
 
 
+15 #1 Guest 2010-12-14 11:20
Egy éve vettem meg a bakelitdizájnos -eredetifotózott koponyásborítós CD-kiadást. A These Boots sajnos egyáltalán nincs rajta... Pedig nagyon tetszett az az átdolgozás. Szerencsére anno megvettem kazettán is, úgyhogy még meg tudom hallgatni. :)

Az újrakiadás borítója szerintem egy cseppet sem jobb mint az eredeti. Egyedül a logo hiányzik nagyon a régiről.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.