Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Judas Priest: Defenders Of The Faith

0106judaspriest01Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Judas Priest kilencedik nagylemeze, a Defenders Of The Faith, amellyel látszólag teljesíthetetlen bravúrokat vitt véghez a birminghami heavy metal legenda. A hatalmas amerikai áttörést meghozó 1982-es Screaming For Vengeance után sikerült olyan folytatással előrukkolniuk, amely még az előd fényében sem okozott csalódást senkinek, még a nyolcadik albumnál is előremutatóbbra, modernebbre sikerült, és nem utolsósorban úgy őrizte meg a banda pozícióit, hogy egyetlen hagyományos értelemben vett rádiós vagy MTV-s slágertémát sem fialt. Nyugodtan kijelenthető: az album a '80-as évek első felének egyik legfontosabb és legkerekebb heavy metal mesterműve.

megjelenés:
1984. január 4.

kiadó:
Columbia

producer: Tom Allom

zenészek:
Rob Halford - ének
Glenn Tipton - gitár
 K.K. Downing - gitár
Ian Hill - basszusgitár
Dave Holland - dobok

játékidő: 39:43

1. Freewheel Burning
2. Jawbreaker
3. Rock Hard Ride Free
4. The Sentinel
5. Love Bites
6. Eat Me Alive
7. Some Heads Are Gonna Roll
8. Night Comes Down
9. Heavy Duty
10. Defenders Of The Faith

Szerinted hány pont?
( 77 Szavazat )

Noha manapság ezen már nem igazán témázunk, 1983-ban cseppet sem volt nyilvánvaló, hogy merre indul tovább a Judas Priest a Screaming For Vengeance után. Mint emlékezetes, az 1982-es album elképesztő sikert hozott a zenekarnak, különösen az Egyesült Államokban, ahol a You've Got Another Thing Comin' dal hatalmas slágerré vált, és a szélesebb tömegekkel is megismertette Rob Halfordékat. Ha tekintetbe vesszük, hogy a zenekart új szintekre emelő 1980-as British Steelt 1981-ben a kommerszebb Point Of Entry követte, cseppet sem tűnik ördögtől való gondolatnak, hogy a banda akár ismét dallamosabbra is vehette volna a figurát. Bizonyára nehezedett rájuk is ilyen irányú nyomás, és maga a korszak is kedvezett volna ennek: ezek az évek a kemény zenék történetének leginkább felívelő szakaszát jelentették, különösen Amerikában, ahol az egyre inkább erősödő MTV révén újabb hatalmi tényező lépett be a zeneiparba.

A Priest abszolút rajta volt ezen a hullámon, és ki is használhatták volna – ekkoriban még volt is vesztenivalójuk. „Az emberek azt hiszik, fontmilliókon ülünk, ez azonban elég messze áll a valóságtól", értékelte a Screaming amerikai sikereit Rob Halford egy korabeli interjúban. „Most már nagyjából elértük azt a szintet, ahol anyagi biztonságban vagyunk, de minden zenekar, amelyik annyi ideje létezik, mint mi, szeretne ilyenkor továbblépni oda, ahol már megfelelő pénzeket keres azzal, amit csinál, azért, amennyi munkát beletett ebbe az egészbe, ami a mi esetünkben ugye tíz évet jelent. Ha pedig egyszer eléred ezt a szintet, jön az adóhatóság, és azt mondja: köszi, akkor ezt most szépen elviszem! Szóval amennyiben nem figyelünk oda arra, hogy minden pennyt megfelelően költsünk el, újabb tizenkét hónap alatt elég rázós helyzetbe kerülhetünk, hiszen az embernek fogalma sincs róla, miként reagál majd a közönség a lemezére, még akkor sem, ha ő maga meg van győződve róla, hogy soha életében nem készített ennél jobbat." Talán kiszámíthatóbb és könnyebb lett volna leszállítani egy mainstream törekvésekkel teli lemezt az amerikai piacra, a zenekar azonban okult a Point Of Entry visszafogottabb eladásaiból, és a „győztes csapaton ne változtass" elv szellemében rohant neki a jövőnek.

0106judaspriest07Mindez azt jelentette, hogy a banda a legendás San Bernardino-i US Festival metal napja után elutazott egy kicsit ejtőzni Hawaiira, majd egy hasonlóan elviselhetetlen helyen, Ibizán fogtak bele a folytatás tényleges munkálataiba. Akkoriban persze – a műfajhoz tapadt sztereotípiák miatt – sokan nem értették, miként képes a zenekar megírni egy kemény, súlyos, gyors lemezt olyan festői környezetben, mint Hawaii és Ibiza. Halford: „Volt egy idő, amikor mindenki azt gondolta, hogy ha heavy metal lemezt készítesz, akkor azt csakis rémisztő, sötét, végzetterhes, hideg, kormos és ködös helyen szabad megcsinálnod, Sheffieldben, meg ilyen városokban.. Nekünk azonban semmi okunk sem volt erre." K.K. Downing: „Teljesen mindegy, hogy a világ melyik részén tartózkodsz, akárhol fel lehet kapni a gitárt, és kitalálni egy riffet. Akár a Mount Everest tetején is állhatsz, csakis egy dolog számít: hogy ne erőltesd magad. Hawaii-on semmit sem kellett csinálnunk, viszont ott voltak velünk a gitárok, így úgy gondoltuk, miért ne..." A zenekart segítő csapat főarcai szintén nem változtak: ismét Tom Allom lett a producer, a hangmérnöki pozíciót pedig Mark Dodson kapta, de még az artworkre is a jól bevált Doug Johnsonnak adtak megbízást, aki a Screaming főfigurája, a Hellion után ide is egy impozáns gépszörnyet tervezett a Metallian képében.

A Judas Priest kilencedik albumának dalai gyorsan és természetesen, nagyjából egy hónap alatt nyerték el végső formájukat. A csapat nem kívánt kísérletezni, nem akart habosítani a muzsikán: azt játszották, ami ösztönösen jött belőlük. „Sok szempontból ez a lemez a Screaming For Vengeance folytatása, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg embernek okoz majd örömöt", nyilatkozta nem sokkal a megjelenés előtt Halford. „A Screaming sikere nagyon jó helyzetbe hozott bennünket, másrészt felpumpált, hogy megpróbáljuk minden szempontból felülmúlni azt a lemezt. És persze fel is akartunk állítani egyfajta mércét 1984-re nézve. Produkciós és egyéb szempontokból is ez a leghatásosabb és legérdekesebb heavy metal nagylemez, amit már nagyon hosszú ideje volt szerencsém hallani. Mivel régóta vagyunk már a szakmában, pontosan tudjuk, mi történik a műfajban – vagy legalábbis úgy gondoljuk, tudjuk –, és tényleg hiszünk benne, hogy egy nagy album van a kezünkben." Halford tökéletesen látta a helyzetet: a single-ként a Freewheel Burning által felvezetett, egy alapos decemberi brit turné után, 1984. január 4-én megjelent Defenders Of The Faith valóban passzolt elődje után a sorba, pedig a Screaming For Vengeance hihetetlenül magasra rakta a lécet.

0106judaspriest06A Defendersszel kapcsolatos egyik örök vitakérdés, hogy vajon Dave Hollandet hallhatjuk-e a dalokban, vagy egy jóvágású japán dobost (az ezzel kapcsolatos mítoszokat az a tény is táplálta, hogy a borítón Ian Hill és az ütős csupán kisebb fotókon látható, mint Halford, Tipton és Downing). Igazságot én sem tudok tenni, a hangzás tényleg elég gyanús, de egyrészt akkoriban mindenütt ez a szétvisszhangosított, kicsit műanyag dobsound hódított, másrészt a zenekar ennyi év távlatából alighanem már elismerné, ha dobgéppel dolgoztak volna, mint ahogyan ezt például a négy évvel későbbi Ram It Down egyes dalainak esetében utóbb részben meg is tették. Akárhogy is, a Defendersnek szerintem nem vált hátrányára ez a megszólalás, sőt, a gépiesség még illik is az anyag hideg, sötét sci-fi hangulatához, pláne, hogy a gitárok például mai füllel is gyönyörűen hasítanak.

És hát maguk a dalok... A szintén igen feszes és kemény Screaming után a csapat tényleg továbblépett, és egy fokkal még energikusabbra, lendületesebbre vették a figurát. Már a nyitó Freewheel Burning száguldó speed-témája is bődületes zseniálisan elkapott tempóival és Halford sikolyaival, meg persze a briliáns, többkörös Tipton/Downing szólóbetéttel. Még a hozzá forgatott, a Priest hagyományainak megfelelő nevetségesen rossz videó sem tudja lerontani az összképet... A Jawbreaker hangulatilag talán a Screaming lemez Riding On The Windjéhez hasonlítható: ugyanaz a felhők felett szárnyaló, megállíthatatlan energiabomba vérforraló tempókkal, de még emellett is hihetetlenül elegánsan építkező gitártémákkal, hi-tech gitárszólókkal, amelyek ismét tökéletes példát szolgáltatnak Tipton és Downing páratlan együttműködésére. A két gitáros egyetlen tökéletes gépezetként játszik, minden hangjuk a helyén van. Downing: „Mielőtt megismerkedtünk, soha korábban nem játszott egyikünk sem más gitárossal. Az első pillanattól kezdve egyfajta barátságos versengés alakult ki közöttünk. Nem azt akartuk bizonyítani a másiknak, hogy én jobb vagyok nálad – sokkal inkább arról szólt ez az egész, hogy végig tudatában voltunk a másik erősségeinek, és nem is akartuk elhomályosítani ezeket, egyikünk sem akarta elnyomni a másikat. Pedig bizonyos személyiségek esetében simán megtörténhet az ilyesmi: ha az egyik ember erőszakosabb, meg fog próbálkozni ezzel, és át is veszi az irányítást, főleg, ha a másik passzívabb, és engedi is neki ezt. De Glenn-nel nagyon hasonló az alaptermészetünk. Mindig úgy voltunk egymással, hogy ha rám akarsz nőni és átléped a határt, akkor én is rád szállok.." Tipton: „Ez egy roppant egészséges versengés. Tudom, hogy ha Ken keményen gyakorol, akkor nekem ugyanezt kell tennem, mert csak úgy tarthatok vele lépést, és fordítva. És ez a zenekarnak is jót tesz, ameddig barátságos rivalizálásról van szó, ráadásul egy csomó friss ötletet eredményez. Ha egyedüli gitárosként játszol valahol, bizonyos dolgok felett biztosan elsiklasz: új hangzások, cuccok, újdonságok... Pláne, ha annyi időt töltesz úton, mint mi. Így aztán az esetünkben a több mindig több elve érvényesül: ketten együtt biztosan szemmel tudunk tartani mindent és mindenkit, mert nagyon fontos megőrizni a tempót."

0106judaspriest03Az anyag a Rock Hard Ride Free sejtelmes gitárbevezetőjénél lassít először a tempón, az ebből kifejlődő dal is lassabb, direktebb téma a maga döngölős riffjeivel, remekül elkapott díszítéseivel és himnikus refrénjével. (Címe eredetileg egyébként Fight For Your Life volt, fel is vették ebben a verzióban, és a 2001-es újrakiadások alkalmával közzé is tették, teljesen érthetetlen módon a Killing Machine egyik bónuszaként.) Mondani sem kell, Halford fantasztikusan énekel, a dallam az első hangtól az utolsóig perfekt, a gitárszólók valósággal beszélnek. Azt is tanítani lehetne, ahogy a szólóbetét után visszahozzák az intródallamot – többek között az ilyen apróságokból hallatszik igazán, mekkora mesterként építette fel ezeket a dalokat a Judas Priest. Az öncélú technikai bemutatóktól pedig mindig is távol tartották magukat. Tipton: „Szerintem manapság már akármelyik gitáros tud döbbenetesen gyorsan szólózni, annyira előrehaladott a technika. Viszont csak kevesen képesek a sebességet bevezetni az ízes gitározásba, én pedig azóta ezen dolgozom, hogy bekerültem a zenekarba. Hiszem, hogy minden egyes szólóbetétnek mondania kell valamit, amit játszol: érdekesnek és ízesnek kell lennie, olyannak, amit az emberek szívesen hallgatnak. Ellenkező esetben nincs is rá szükség. Ha csak egy öt-hat ütemnyi időkitöltő díszítésről van szó a verzék között, annak is tartalmasnak kell lennie. És persze mindig érdemes megnézni, más hangszereken miket játszanak, és abból ötleteket meríteni. Nagyon érdekes például szaxofonskálákat tanulmányozni, aztán megpróbálni azokat gitáron megszólaltatni. Az ilyen kísérletekből olyasmiket tanulhatsz, amiket gitáros oktatókönyvekből vagy más gitárosoktól soha nem tudnál felcsipegetni. Így aztán rendszeresen figyelem a fúvósokat és a billentyűsöket is."

A negyedikként érkező The Sentinel újabb egyértelmű csúcspont, a Priest futurisztikus témákat feldolgozó munkásságának egyik sarokköve ellenállhatatlanul repesztő tempókkal, illetve az erre passzintott sűrű, mégis légiesen könnyed gitárokkal. A feszültséget egészen a robbanáspontig fokozó, drámai középrész szintén óriási, Halford pedig talán ebben a dalban énekli a leghatalmasabbakat az egész anyagon. Egyik örök kedvencem a zenekartól, ami után jól jön a Love Bites kimértebb, direktebb üteme, valami sötét, gonosz tónus azonban ebben is rejlik (még ha a klipet nézve mondjuk itt sem feltétlenül ez jut először az ember eszébe...). Mindenesetre nem véletlenül hozták ki single-n is, mert van benne potenciál, még ha nem is abban az értelemben, mint mondjuk a You've Got Another Thing Comin'-ban, és az aktuális turné nyitószámaként is ez funkcionált. Az Eat Me Alive ismét zakatolós riffelést hozó, sebesebb darab, jól passzol az összképbe, de harminc év távlatából nézve talán megengedhetek magamnak annyit, hogy az anyag legkevésbé maradandó értékű szerzeménye. Tipikus Priest, és mint ilyen, jó is (a szólók különösen – már megint...), a Defenders Of The Faith azonban épp attól annyira bivaly, hogy minden dal hoz valami pluszt is ezekhez a tipikus elemekhez képest.

0106judaspriest05Az album legfogósabb, legslágeresebb dalát nem a Priest jegyezte, hanem egy hivatalos dalszerző, Bob Halligan, Jr., aki először a Screaming lemez (Take These) Chains számát írta a bandának. Talán ezért, talán nem, de a Some Heads Are Gonna Roll mindenképpen sajátos színfolt a lemezen: kicsit tényleg más, mint a többi, de így is száz százalékosan passzol a zenekar világához. Olyannyira, hogy számomra ez a másik örök kedvenc innen a The Sentinel mellett: a kimérten zakatoló riffelés és Halford áradó előadásmódja különleges, sejtelmesen ringató húzást ad a dalnak, az egysoros refrén pedig egyből beül az agyba. Mondanom sem kell, a szólóbetétben Tipton és Downing ismét villant, és ahogy a futamok alatt megállíthatatlanul pumpál tovább az acélos riff, még a maga visszafogottságában is óriási extra energiaszintet kölcsönöz a számnak. Mindez tökéletesen ágyaz meg az album balladájának, a Night Comes Downnak, amely egyben a Judas Priest egyik legszebb lassú dala is: hangulata a címéhez méltóan magával ragadó, és semmilyen szempontból sem tekinthető tipikus lírának – ezt mutatja az is, hogy ha éppen naplementekor kezdődött egy szabadtéri koncertjük, néha beugrott műsornyitóként is ekkoriban. A tényleg gyanúsan gépies dobütemekre épülő, szimpla Heavy Duty már inkább csak levezetés ezután, együtt a Defenders Of The Faith-tel, amely egy sor himnikus eléneklésével és némi alájátszott közönségdallal transzponálja más dimenzióba az előzményeket.

A lemez megjelenése után a Judas Priest Európában koncertezett Ted Nugenttel és a Ravennel, majd március közepétől már az Egyesült Államokban játszottak a Saxon és a Great White vendégeskedésével. Ekkor már látszott, hogy a Freewheel Burning túl nehéz falatnak bizonyult a tengerentúli rádióknak, így a Some Heads Are Gonna Roll lett a következő single, amely egyből szép pályát futott be odaát, igaz, valódi sláger még így sem lett belőle. A zenekar azonban a koncerteken nem hagyott kétséget afelől, hogy hisznek ebben az egységesen erős, kompromisszummentes lemezben: a turnéprogramban egyetlen kivétellel az összes dal szerepelt, és vélhetően az Eat Me Alive is csak azért maradt ki a körből, mert az erkölcscsősz PMRC szervezet a nemkívánatos rockszámok listájára tette a nótát a sikamlós szöveg miatt. Mindez persze nem gátolhatta a lemez sikerét, amely még igazi single-bomba nélkül is hatalmas példányszámokban fogyott a boltokból, és még így is lazán platina státuszba került az Egyesült Államokban. A zenekar státusza megingathatatlan volt, amit az is jól mutatott, hogy 1985-ben ők is felléphettek a Live Aid philadelphiai gigakoncertjén.

0106judaspriest04A fentiek fényében némiképp érdekes, miért vett végül mégis rádióbarátabb, kommerszebb irányt a folytatás, az 1986-os Turbo, erre azonban – mint a hasonló esetek többségében – lehetetlen csupán egyetlen fekete-fehér választ adni. Egyrészt ma már tudjuk, hogy az album eleinte duplának készült, és végül elsősorban kiadói döntés következtében lett szimpla, rajta a könnyedebb hangvételű, hangszerelési szempontból kísérletezősebb, egyszersmind kommerszebb dalokkal, másrészt ez volt az egyik első teljes egészében digitálisan rögzített rocklemez is. Aztán persze az is igaz, hogy a Turbóhoz abban a formában szükség volt egy zenekarra is, akik mindehhez asszisztálnak a CBS-nek. Harmadrészt pedig jóval a fénykor után érkezett rajongóként én személy szerint sosem éreztem drámaian radikálisnak vagy nem-priestesnek a '86-os anyagot, sőt, nagyon is szeretem.

Akárhogyan is, az album komolyan megingatta a Judas Priest hitelét – még akkor is, ha a közhiedelemmel ellentétben távolról sem volt sikertelen –, akik az átmeneti jellegű, 1988-as Ram It Down után már csak az 1990-es Painkillerrel találtak vissza ahhoz az abszolút csúcsformához, amely a Defenders Of The Faith dalaiban is testet öltött. Az 1984-es lemez örök etalon a műfajban, és a '90-es mellett számomra mindig is ez jelenti majd a Priest örökös csúcsalkotását, egyben a '80-as évek egyik legkerekebb heavy metal albumát is.

 

Hozzászólások 

 
+1 #19 fehérfarkas 2018-04-21 23:28
Nem tudom ki az aki mínuszolta a kommentemet és azt sem, hogy miért. Semmi olyat nem írtam, amivel bármelyik zenekart leszóltam volna. A Slayer, Metallica, Helloween, Iron Maiden szintén a kedvenceim, és a fent említett lemezeik főleg nagy kedvenceim. De a tény az tény, a Defenders of the Faith azokat a lemezeket megelőzve jelent meg:
Judas Priest: Defenders of the Faith 1984
Slayer: Hell Awaits 1985
Slayer: Reign in Blood 1986
Metallica: Master of Puppets 1986
Helloween: Walls of Jericho 1985
Helloween: Keeper of the Seven Keys 1/2 1987/88
Iron Maidern: Somewhere in Time 1986
Cradle of Filth első lemeze a The Principle of Evil Made Flesh 1994
Idézet
 
 
#18 fehérfarkas 2018-04-21 22:15
Ez egy abszolút klasszikus lemez. Először csak az első 3 számot hallottam úgy, hogy sem a zenekart sem a számokat nem tudtam, mert egy kazi üres helyére voltak ráváve mindenféle felirat nélkül. És első hallásra a kedvencemmé vált Utána kezdődött hónapokon keresztül az utánajárás, hogy megtudjam melyik zenekar melyik száma melyik lemezéről. Akkoriban (1989) a net nélkül a szocializmus végén ez nem volt olyan egyszerű, de végül sikerült a teljes lemezt műsoros kazettán megszereznem :)

A Defenders zenetörténelmi értékeit akkor tudjuk a legjobban éártékelni, ha tudjuk, hogy amikor megjelent 1984-ben, akkor még nem volt a Slayertől sem Hell Await, sem Reign In Blood, nem volt a Metallicától Master of Puppets, nem volt Helloweentől sem Walls of Jericho, sem Keeper lemezek, de ott volt a Defendersen a Freewheel Burning és az Eat Me Alive. Nem volt még Iron Madentől a sci-fi/utópisztikus témájú Somewhere in Time, de volt a lemezen a The Sentinel. Nem volt még a vámpírkultuszra építő Cradle of Filth, sőt még hálivúdot sem öntötték el a vámpíros sorozatok, de volt a lemezen a Love Bites.

Defenders Of The Faith még keményebb lett mint a Sreaming, és a lemez első fele nyugodtan mondható Speed Metalnak is, pedig még csak 1984-et í­runk : az egyik leggyorsabb számuk Halford villámgyors nyelvtörő énekével és fantasztikus iker gitárszólóval megáldott Freewheel Burning, Eat Me Alive, Jawbreaker, The Sentinel. Először használtak szintetizátort, de nem discosí­tani a zenét, hanem olyan utópisztikus hangulatot kelteni, mintha Orwell 1984-e, vagy a Szárnyas Fejvadász elevenedne meg. De van itt vámpí­r szerelem is a Love Bites képében. A dallamok, a riffek, a gitárszólók és a hangulata miatt számomra ez a legjobb és legkedvesebb Judas Priest lemez. Sőt, a gitárszólók klasszikus zenei hozzáértéssel vannak megkomponálva, a 2 gitáros annyira komoly szerepet szánt nekik, hogy a borí­tón előszőr itt tüntetik fel külön, hogy melyik részt ki játszza.
Egy igazi mestermű.
Idézet
 
 
+6 #17 DéeL 2015-05-15 14:13
Testvérem az összes Klasszikushockb a írt cikked kitűnő. Manapság egyre többször/sokszor hallgatom a Screaming/Defenders párost, több akkori videót is megnéztem és sosem értettem miért fikázták sokan és sokszor Dave Hollandet. Ha annyira szar ütős lett volna, akkor azok a lemezek nem lettek volna olyanok, mint amilyenek lettek, ráadásul a banda köszönettel tartozhat neki. A Ram It Down is káprázatos.
Idézet
 
 
+12 #16 faktor69 2014-01-18 12:53
Nálam a HEAVY METAL album!
Remekmű, persze az írás is.

Akkoriban először a Heavy Metal kedvelőinek című rádióműsorból vettem fel kazira, úgy ismertem meg, szép élmények voltak.
Idézet
 
 
+2 #15 Neondreamer 2014-01-09 06:43
Hollanddel mi a helyzet azóta, hogy börtönbe került?
Idézet
 
 
+6 #14 Gábor 2014-01-08 21:33
Dave Holland volt a Priest Phil Rudd-ja... :)
Idézet
 
 
+12 #13 Equinox 2014-01-08 11:43
Idézet - Marcelinho:
Köszi a beszámolót, tényleg etalon a lemez. Szerintem a Priest még a Painkiller lemezzel tudta elérni ezt a tökéletességet, illetve a Sad Wings albummal, érdekes, hogy mindhárom album teljesen más zenét tartalmaz. :D

Nem vagyok egy Turbo-fan de számomra a gyenge Priest lemez definíciója inkább a Ram it Down (még ha az oldalnyitó számok zseniálisak is.)

Nálam se, a Ram It Down és a Turbo se ütött igazán, csak bizonyos számok. Defenders és Screaming két testvér, két zseniális lemez, ez egy kicsivbel jobb. Az első 4 számnál jobb lemezkezdést a metalzene történelmében nem hallottam.
Idézet
 
 
+10 #12 zebraman 2014-01-07 13:22
Az első cd lemezeim egyike volt a Defenders még a kilencvenes évek elején, akkor hallottam először, de azóta is imádom, pedig már rég nem vagyok metalos, sokféle (de nem rádióbarát) zenét szeretek.
Négy ilyen dallal nyitni egy albumot! Fantasztikus lemez, és valóban, nem csak a dalok minőségiek, hanem atmoszférája is van, igazi időutazás, múltba és jövőbe egyaránt.
Idézet
 
 
+13 #11 zd 2014-01-06 23:36
Több mint 22 éve ismertem meg ezt a lemezt és azóta is a legkedvesebb Priest lemezem,pedig a többit is imádom.

Köszi a cikket nagyon jó lett.
Idézet
 
 
+13 #10 Marcelinho 2014-01-06 22:37
Köszi a beszámolót, tényleg etalon a lemez. Szerintem a Priest még a Painkiller lemezzel tudta elérni ezt a tökéletességet, illetve a Sad Wings albummal, érdekes, hogy mindhárom album teljesen más zenét tartalmaz. :D

Nem vagyok egy Turbo-fan de számomra a gyenge Priest lemez definíciója inkább a Ram it Down (még ha az oldalnyitó számok zseniálisak is.)
Idézet
 
 
+5 #9 kmaker 2014-01-06 21:52
Remek lemez, kár hogy az újabb dolgaik nem fognak meg annyira. :)
Idézet
 
 
+8 #8 BlackBarbar 2014-01-06 18:08
Abszolut Etalon ez a LEMEZ!! Egyik kedvenc JP lemezem.Hihetetlen hogy ezelott 30 eve jott ki!
Idézet
 
 
+11 #7 kaffer 2014-01-06 17:49
Hú de jó kis írás. Alig gyengébb magánál a lemeznél :), pedig az bizony nálam a Priest legjobb alkotása, Painkiller ide vagy oda..
Idézet
 
 
+5 #6 Bathory Gabor 2014-01-06 17:42
Idézet - Necrofaust:
Remek írás Dávid! Tengernyi élményem fűződik a lemezhez, lakatlan szigetre is magammal vívős kategória :)


Ki? Bali Dávid? :)
Idézet
 
 
+6 #5 JP Hungary 2014-01-06 17:39
Valóban játszottak ott '82 ben is, de ez a randalírozás 1984. június 18.-án volt!:)

Itt egy fotó, ami alátámasztja:
https://scontent-a-ams.xx.fbcdn.net/hphotos-prn1/19234_276155621053_6367500_n.jpg
Idézet
 
 
+6 #4 Chris92 2014-01-06 17:34
Nekem a Defenders mindig is olyan volt mint egy Screaming B-oldal. Viszont ezt ne negatívumként tessék érteni, hanem úgy, hogy ahhoz hasonlóan feszes, acélos és emlékezetes metálhimnuszokk al teli lemez. A cikk meg kiváló.
Idézet
 
 
+10 #3 Necrofaust 2014-01-06 16:53
Remek írás Dávid! Tengernyi élményem fűződik a lemezhez, lakatlan szigetre is magammal vívős kategória :)
Idézet
 
 
+1 #2 Draveczki-Ury Ádám 2014-01-06 16:44
Idézet - JP Hungary:
Hallottatok arról, amikor a Defenders turné New yorki koncertjén a közönség annyira megőrült a showtól, hogy kiszaggatták az ülésekből a szivacsbetéteke t és százával a színpadra dobálták? Állítólag a takarításkor még két élő kígyót is találtak. Ezek után nem csoda, hogy ki is tiltották a Priestet a Madison Square Garden-ből.

Nem lehetett semmi!:D

Amúgy élvezettel olvastam a cikket, személy szerint pedig én jobban szeretem a Defenders-t mint az elődjét.

Az a Screaming turné volt még emlékeim szerint. :) Valami 200 ezer dollár kár keletkezett az arénában :D
Idézet
 
 
+16 #1 JP Hungary 2014-01-06 16:41
Hallottatok arról, amikor a Defenders turné New yorki koncertjén a közönség annyira megőrült a showtól, hogy kiszaggatták az ülésekből a szivacsbetéteke t és százával a színpadra dobálták? Állítólag a takarításkor még két élő kígyót is találtak. Ezek után nem csoda, hogy ki is tiltották a Priestet a Madison Square Garden-ből.

Nem lehetett semmi!:D

Amúgy élvezettel olvastam a cikket, személy szerint pedig én jobban szeretem a Defenders-t mint az elődjét.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.