Shock!

február 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Deep Purple: Burn

0214dp01

Február 17-én ismét teltház előtt lép fel Budapesten a Deep Purple, akik számtalanszor tanúbizonyságot tettek örökifjúságukról, és minden bizonnyal ismét elkápráztatják majd a magyar közönséget a ’70-es évek megunhatatlan klasszikusaival. Ennek ellenére a mai napon nem valamelyik örökbecsű Mark II-féle lemezről kell megemlékeznünk, hanem a zenekar egyik legnagyobb szakítópróbája után született Burnről, amely egyrészt az egész világgal megismertette David Coverdale és Glenn Hughes nevét, másrészt pontosan negyven évvel ezelőtt került a boltokba.

A Deep Purple a ’70-es évek elejének egyik legkreatívabb, legnagyobb hatású és legnépszerűbb zenekara volt, ám a kivételes tehetségekhez kivételes egók is társultak a bandában. Mindez odáig vezetett, hogy mire a csapat 1972-ben sikerei csúcsára ért a Machine Head albummal és a grandiózus Made In Japan koncertanyaggal, Ritchie Blackmore gitáros és Ian Gillan énekes már gyakorlatilag nem is bírt megmaradni egy légtérben. A következő év januárjában piacra dobott Who Do We Think We Are lemezt már tulajdonképpen csak a menedzsment taposta ki időre az emberileg teljesen kifáradt zenekarból, és ugyan az anyag még így is jól sikerült, abban azért a többség a mai napig egyetért, hogy az In Rock – Fireball – Machine Head mesterhármashoz képest némileg visszalépést jelentett. Mindez végül ahhoz vezetett, hogy 1973 nyarán, egy japán turné után Ian Gillan távozott a csapatból, Roger Glover basszerrel egyetemben. Jon Lord: „Ritchie egy bizonyos módon látta a dolgokat, Gillan pedig más szemszögből. Roger inkább Gillan nézeteit osztotta, a másik Ian és én pedig Ritchie-éit.” A Deep Purple Mark II felállása 1973. június 29-én, Oszakában állt utoljára együtt színpadon (utána egészen az 1984-es újjáalakulásig kellett várni a következő alkalomra).

megjelenés:
1974. február 15.
kiadó:
EMI / Warner
producer: Deep Purple

zenészek:
David Coverdale - ének
Ritchie Blackmore - gitár
Glenn Hughes - basszusgitár, ének
Jon Lord - billentyűk
Ian Paice - dobok

játékidő: 41:37

1. Burn
2. Might Just Take Your Life
3. Lay Down, Stay Down
4. Sail Away
5. You Fool No One
6. What's Goin' On Here
7. Mistreated
8. 'A' 200

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

Nem volt kérdés, hogy Blackmore, Lord és Ian Paice továbbviszi a zenekart, azt azonban mindhárman tudták: Gillant és Glovert nem lesz egyszerű pótolni. A basszerkérdés szimplábbnak tűnt, főleg, hogy Roger már hónapokkal korábban jelezte társainak: nem kíván tovább maradni a Purple-ben. A csapat így idejekorán megkezdhette az utód keresését – Blackmore még Phil Lynott-tal is zenélgetett ekkoriban, nyilván nem véletlenül –, és végül meg is találták a legmegfelelőbb arcot a Trapeze-ben játszó Glenn Hughes személyében. Noha zeneileg teljesen más vizekről érkezett, Hughes azonnal elkápráztatta Lordékat, hiszen nem csak a négyhúrost kezelte elképesztő magabiztossággal, hanem énekesként is elsőrangú teljesítményt nyújtott. Átütő ereje, döbbenetes hangterjedelme révén igazából simán oda lehetett állítani Gillan mellé, de teljesen eltérő stílust képviselt, vagyis a legrosszabb indulattal sem mondhatta rá senki, hogy klón.

Hughes „fekete hangjának” egyébként ebből a szempontból is jelentősége volt, ekkoriban ugyanis komolyan felmerült, hogy ha Glover – és nyilvánvalóan a fő feszültségforrás Gillan – kikerül az egyenletből, négyesben folytatják tovább. Érdekesség, hogy Glenn az Electric Light Orchestrától is kapott ajánlatot a Purple-lel párhuzamosan, de Blackmore-ékat választotta: 1973 júliusában hivatalosan is leigazolták, mint a zenekar új basszusgitárosát. Hughes: „A Deep Purple tradicionális, fehér rock’n’roll volt, egyértelmű brit zene, a Trapeze meg amolyan igazi súlyos, funkos-groove-os amerikai. Lord, Paice és Blackmore egyaránt a hangszere virtuóza volt, emellett pedig egyenként is remek dalszerző mind. Az eltérő stílus biztosan közrejátszott benne, hogy engem választottak, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy teljesen másképp játszom, mint Roger Glover. Roger alapvetően a riffeket követte, én azonban mindenütt megtaláltam a réseket. De szó sem volt funkról, sokkal inkább a groove-okra mentünk rá. Állandóan mindenki a funk szóval dobálózott, pedig az ilyesmi tényleg az amerikai színtérhez tartozott, a Purple-ben nem ebbe az irányba mentek a dolgok. Utólag kiderült, hogy több mint egy éven át figyeltek előzetesen: számos alkalommal megnéztek Amerikában és Angliában, nekem meg persze fogalmam sem volt erről. Szóval pontosan tudták, milyen stílusban basszusgitározom, és éppen azért tetszettem meg nekik, mert valami mást akartak: egy bluesosabb irányt, ami egyszersmind melodikusabb is a basszustémák vonatkozásában. A másik, hogy egy másodénekest is kerestek – a hangomat nyilván nem igazán lehetett figyelmen kívül hagyni, és ezt jó előre tisztáztam is velük. Be sem léptem volna, ha nem énekelhetek.”

0214dp04

Mint a fenti nyilatkozatból is lejön, Hughes a mai napig tartja magát ahhoz a verzióhoz, hogy felé soha senki nem prezentálta a négyfős bandáról szóló elképzeléseket, és úgy tudta, Paul Rodgers lesz a Purple új szólóénekese. Mindez rímelt a bluesosabb muzsikáról szóló tervekre, és Blackmore már korábban is szeretett volna együtt zenélni a Free frontemberével, ám a dolog végül most sem jött össze. Rodgers: „Ausztráliában koncerteztünk a Purple-ékkel, és ott adtuk az utolsó bulinkat is Free-ként. Nagyon jól megtaláltam a hangot Jon Lorddal, így számot cseréltünk. Később fel is hívtak, hogy akkor jöjjek, de mivel pont akkor alapítottam meg a Bad Companyt, így aztán nem jött össze a dolog.” A zenekar meglőtten és tanácstalanul állt Rodgers nemleges válasza után, hiszen B tervvel nem rendelkeztek. Így aztán maradt a legegyszerűbb megoldás: hirdetést adtak fel a Melody Makerben.

A források nem egyeznek azt illetően, hogy az északkelet-angliai Saltburnből elszármazott David Coverdale jelentkezett-e a hirdetésre vagy sem – Lord későbbi nyilatkozataiból arra lehet következtetni, hogy nem, és nagyjából százötven szalag eredménytelen meghallgatása után a billentyűsnek jutott eszébe: annak idején, amikor a Purple lecserélte Rod Evanst Gillanre, látott egy nagyon jó énekest, és beszéltek is egymással a lehetséges közös munkáról. Coverdale: „Valamikor 1969-ben nyitózenekarként játszottam a The Government nevű bandámmal a Purple előtt a Sheffield Universityn. Jon Lord a koncert után megkeresett, és diszkréten elkérte a telefonszámomat, miközben halkan azt mondta: arra az esetre, ha az új emberükkel nem működnének a dolgok… Még a szüleimmel éltem és nem volt telefonunk, szóval megadtam neki a címemet. Persze mint tudjuk, a dolgaik remekül működtek az új emberükkel, de ettől még hónapokon át minden reggel az volt az első dolgom, hogy kirohantam a postaládához, hátha van benne valami… Leírhatatlanul nagyot emelt a munkamorálomon ez az egész.” David neve 1973-ban ismét Lord jóvoltából került be a kalapba, és meghallgatáson találta magát a Purple-ben. „Marha ideges voltam természetesen, de eltökélt is egyben. Jon már az első alkalommal is nagyon kedvesen, barátságosan és megnyugtatóan lépett fel, segített, hogy el tudjak lazulni.”

Blackmore-t állítólag nem nyűgözte le túlságosan Coverdale megjelenése – az énekesen volt némi túlsúly, és viseltes ruhái sem éppen egy leendő Purple frontembert mutattak –, blueson edződött, képzett, erőteljes hangja azonban egyből megtetszett neki. Lord: „David friss szemléletet hozott a zenekarba. Nagyszerűen tudott énekelni, hangszerként használta a torkát, és a hangszíne is nagyon tetszett mindenkinek. A legnagyobb eltérést a vokálok használata jelentette a korábbiakhoz képest: szabadabban, lazábban kezeltük ezt a kérdéskört, mint Iannel, és a fejlődés azonnal érezhető volt. Sikerült előrelépnünk.” Egy zseniális énekes helyére tehát két zseniális énekes érkezett, amiben számos kiaknázható lehetőség rejlett, főleg, hogy Hughes és Coverdale az elejétől fogva remekül kijött egymással.

0214dp03

A csapat a korabeli rockvilágban legendássá vált Clearwell kastélyban már 1973 nyarának végén megkezdte a munkát a következő nagylemezen: szeptemberben itt mutatták be az új felállást a sajtónak is, miközben dolgoztak az új dalokon. A zenei rész összerakásával nem volt gond: Blackmore-nál és Lordnál hegyekben álltak a jobbnál jobb dalötletek, Hughes pedig szintén ontotta magából a használható témákat. Coverdale azonban meglehetősen nehezen oldódott fel a nehéz természetű Blackmore, a szintén híresen keményfejű Glenn, illetve Paice társaságában: „Jon kicsit később csatlakozott hozzánk, így négyesben kezdtünk el jammelni. Ide-oda tébláboltam, hol konyakot, hol skót whiskyt szopogatva, és igazából fogalmam sem volt róla, mi a jó eget csináljak, mert annyira új volt számomra az egész szituáció… Később tudtam csak meg, hogy Jon felhívta Ritchie-t, és érdeklődött, mi az ábra velem. Ritchie azt válaszolta neki, hogy minden oké, csak még nem énekeltem semmit… Amikor Jon végre megérkezett, ittunk pár pohárkával, aztán lementünk a próbaterembe, és Isten tudja csak, mennyi ideig játszottunk folyamatosan: ült a Hammondjánál, és nyomtuk ketten a Beatles dalokat, a jazznótákat, a bluesokat. Lassan a többiek is beszivárogtak, és beszálltak a mókába – én pedig hirtelen ott találtam magamat a világ legjobb zenekarában.” Innentől kezdve már gördülékenyen haladt a munka. „Totál ismeretlen voltam, de az elejétől fogva részt vehettem a lemez megírásában. A fő zeneszerző nyilvánvalóan Ritchie volt, de azonnal kaptam egy kazettát az éppen formálódó nótákkal, és el is kezdtünk dolgozni a szövegeken Glenn-nel.”

A zenekar gyorsan elkészült az új zeneanyaggal, ami mindenkinek megelégedésére szolgált, és a Machine Head munkálataihoz hasonlóan ismét Montreux-ben kezdték meg a felvételeket az év novemberében. Coverdale ugyan kissé aggódott a saját rutintalansága miatt, de ok nélkül: a kor viszonyainak megfelelően pikk-pakk felrántott album mindenkinek tetszett, még magának Blackmore-nak is. Ezután már csak a mélyvíz következhetett: élőben is be kellett mutatkozniuk. A zenekar először egy kisebb bemelegítő koncertet játszott volna Koppenhágában, ám ez valamiért elmaradt, így aztán Coverdale és Hughes merő kényszerűségből végül egy többezres csarnokban debütált a Deep Purple-ben 1973. december 9-én, méghozzá úgy, hogy David korábban soha nem is látta élőben a csapatot: „Másik emeleten kaptam szobát a hotelben, ahol nagyon komolyan rákészültem a bulira. Eközben a többiek azt hitték, bepánikoltam és elmenekültem, így aztán össze-vissza rohangászott a stáb a környéken, és utánam kiáltoztak. Aztán felbukkantam, és egyből mindenki: hála az égnek, itt van! Ekkor döbbentem rá, hogy ők is nagyon idegesek. Ez volt az első alkalom, amikor alászálltam a Zónába, legalábbis én így hívom: ez nagyjából azt jelenti, hogy nem érdekel, más mit csinál körülöttem, én mentálisan már a fellépésre készülök. Utána este kialszanak a fények, hallom a hihetetlen morajlást odalentről: mi ez? Elemlámpákkal felvezetnek minket a színpadra, és hirtelen ott állok. Ez volt az első alkalom, hogy az Are you ready? kiáltással nyitottam a bulit, mert így kicsit sikerült oldanom a lefagyottságomat, és a hely hirtelen felrobbant! Ennyi volt, a mai napig így csinálom minden koncerten… A vicces azonban az volt, hogy ugyan együtt dolgoztam a többiekkel a Clearwellben, és sok időt töltöttünk együtt, soha nem láttam őket azelőtt élőben. Álltam ott a mikrofonommal, és néztem: Krisztusom, mit csinál Ritchie? És Jon? Az ott mi volt? Ahogy figyeltem őket, amint megdolgozzák a közönséget az összes show-elemmel, én is úgy éreztem, hogy odalentről nézem őket…”

0214dp07

A sikeres bemutatkozást még pár további európai buli követte decemberben, majd január 20-án, Párizsban megkezdődött az új felállás első teljes turnéja. A Deep Purple nem árult zsákbamacskát: a koncerteket helyből négy új dallal nyitották, pedig a Burn címet kapott új album csak február közepén került a boltokba, a Gillan és Glover fémjelezte felállástól pedig mindössze három dal maradt meg az ekkori műsorban: a Smoke On The Water, a Space Truckin’ és a Highway Star, de értelemszerűen ezeket is alaposan átdolgozták, Coverdale és Hughes adottságaira szabták.

Az 1974. február 15-én kiadott Burnön egyáltalán nem hallatszott, hogy egy mindössze néhány hónapja együtt dolgozó csapat műve: egységes hangzású, a dalokat tekintve változatos és a Purple tagjainak kreativitását, virtuozitását maximális mértékben kiaknázó album. A lazább, bluesosabb megközelítés tényleg megáll, és Hughes zenei hatásai is egyértelműek, mindebből azonban a nyitó címadó dalban még vajmi kevés érződik: jellegzetes Blackmore-gyors ez a Highway Star nyomdokain, a banda történetének egyik leggyilkosabb riffjével, hatalmas pörgetésekkel Paice-től, elementáris erejű refrénnel és a zenekar fénykorához abszolút méltó gitár-billentyű összjátékkal. Mind David, mind Glenn parádés teljesítménnyel indít, és a két eltérő karakterű torok ráadásul tökéletesen ki is egészíti egymást. Ennél impozánsabban aligha lehetett volna indítani egy új érát…

A Might Just Take Your Life már lassít az ütemeken: komótosan menetelő téma bluesos zsírossággal, ahol Lord hammondos szőnyegei mellett elsősorban Coverdale – majd később Hughes – viszi a prímet, a vastagon vokálozott bridge és a refrén pedig azonnal a fülbe ül. A Lay Down, Stay Down sok szempontból tipikus Purple, a gurgulázó alaptéma összekeverhetetlen, a pittyegő zongorafutamokkal feldobott, blues/soul fűszerekkel gazdagon megszórt kórus azonban már egyértelműen Hughes befolyását tükrözi a maga fekete hatásaival (nem mellesleg egyik örök kedvenc Blackmore-szólóm is itt hallható, a háttérben Lord stílusos zongorájával egyenesen leírhatatlan a hatás). A Sail Away talán a legnyíltabban funkos téma masszívan csattanó basszusfutamaival és kemény groove-jával – pikáns, hogy Hughes-nak ebben ennek ellenére pont nem volt benne a keze, pedig elsőre teljesen olyan, mintha csak az egészet ő írta volna. Ez tényleg nem tipikus Deep Purple, de nekem egyenesen az egyik kedvencem az albumról, hihetetlenül feelinges téma, amelyben mindkét énekes ismét hatalmasakat énekel. A You Fool No One Ian Paice nagy pillanatait hozza el, a dobos végig káprázatos dolgokat üt benne, de magát a dalt ismét Hughes dominálta szerzőként a maga funkos felhangjaival – ezek egyébként remekül passzolnak a tipikus blackmore-i és lordi védjegyekhez.

0214dp06

Ha mondhatok ilyet, a What’s Goin’ On Here az album party rock témája: a szöveg („Roll me over slowly, I've been drinkin' all night / Help me, make a move, I can't stand the light”), Blackmore játékos futamai és Lord klimpírozása egyaránt a kocsmázós-piálós-csajozós vonalat erősíti, a címadó mellett ráadásul ez a lemez legragadósabb, legslágeresebb szerzeménye is egyben. Szintén hihetetlenül eltalált darab, csak úgy árad belőle a ’70-es évek fel- és elszabadult, de ugyanakkor az arányokra is maximális mértékben tekintettel lévő zeneisége. Mindez fokozottan igaz a Mistreatedre, amely azonban témájában pont ellenkező irányba mutat: Blackmore és Coverdale közös száma szívszaggató, gigászi blues-ballada az összetört szívről, amely egyben sokáig David elsőszámú védjegyének is számított (noha kis túlzással később a Rainbow-ban Ronnie James Dio is a magáévá tette, annyira hitelesen és a saját képére formálva adta elő a koncerteken). A síró gitárfutamokra és Coverdale hatalmas átéléssel előadott soraira épített dal a Burn mellett bizonyára a Mark III legismertebb szerzeménye, és a Deep Purple életmű egyik csúcspontja is egyben. A Lord bizarr moogos effektjeire, Paice kalapáló ritmusaira és Ritchie összekeverhetetlen játékára épített ’A’ 200 instrumentálisa már inkább csak amolyan levezetés utána az album végén, bár egyébként ezt is tanítanivaló gördülékenységgel építették fel.

Noha kétesélyesnek tűnt a fogadtatás, a Burn zenei ereje és az új leosztás lendülete egyből meggyőzte a közönséget: a lemez a harmadik helyre mászott a brit listákon, ami jól illett a sorba (az In Rock negyedik, a Fireball és a Machine Head első, a Who Do We Think We Are pedig szintén negyedik lett korábban), az Egyesült Államokban pedig kilencedik lett, amely a Machine Head hetedik és a Made In Japan hatodik helye után a banda történetének legjobb eredménye volt a tengerentúlon. Nyugat-Németországban az élen nyitottak. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy működőképes-e a Mark III: a megújult zenekar hatalmas sikerrel turnézott, és amikor az év tavaszán átmentek az Egyesült Államokba, egyenesen úgy tűnt, hogy a népszerűség új szintjére értek. Ebben egyébként a több mint 250 ezer néző előtt lejátszott, április 6-ai California Jam fesztivál is nagy szerepet játszott, amelyet a televíziók képernyőjén sokmillió ember követett figyelemmel. A Purple főzenekarként lépett fel a rendezvényen olyan nagyságokkal egyetemben, mint a Black Sabbath, az Eagles vagy az Emerson, Lake & Palmer, ám a buli után mindenki róluk beszélt, Blackmore ugyanis éppen rossz napot fogott ki, és hozta a formáját.

0214dp05

A gitárost eleve feldühítette, hogy a szervezők dupla kordont állítottak fel a színpad elé: az első traktusban a sajtó munkatársai kaptak helyet, akik folyamatosan mászkáltak ide-oda, miközben a fizető nézők csak sokkal messzebbről élvezhették a bulit. Ritchie emiatt alapból rosszkedvűen készült a fellépésre, és a helyzetet csak súlyosbította, hogy a szervezők – a szerződésben foglaltakkal ellentétben – még naplemente előtt ki akarták küldeni őket a színpadra. Blackmore-t természetesen nem olyan fából faragták, hogy engedjen a zsarolásnak, így több mint egy órán át váratta a hatalmas tömeget, mielőtt felléptek, amikor azonban a koncert közben még a kamerákat is kerülgetnie kellett, teljesen kijött a sodrából: simán összezúzta az egyik tízezer dolláros berendezést, majd utána több gitárt és erősítőt is lehajigált a színpadról. Miután egy pirotechnikai malőr is bekövetkezett a nagy káoszban, ennek tetejébe odafent kigyulladt egy erősítő, ami kisebb tüzet is okozott a deszkákon. A Purple-nek végül helikopteren kellett távoznia a helyszínről, mert a tűzbiztonsági személyzet és az ABC stábja egyaránt felelősségre akarta vonni Blackmore-t. Végül megúszták az esetet némi kártérítéssel, a következő napokban azonban mindenki róluk beszélt.

A zenekar a szerződéses kötelezettségek miatt már az év nyarán, a folyamatos turnézás néhány hetes szüneteiben nekilátott a következő albumnak, ekkorra azonban megjelentek az első repedések a tagok között. Nehéz eldönteni, honnan indultak ki ezek pontosan: az origó minden bizonnyal Blackmore és Hughes között lehetett, az ő viszonyukban ugyanis nagyon komoly zenei nézeteltérések jelentkeztek. Ritchie egyre kevésbé volt képes tolerálni Glenn funkos-soulos hatásait, amelyek jóval dominánsabbá váltak a friss témákban, és ez az emberi oldalon is súlyos vitákhoz vezetett, Hughes masszív kokainozással súlyosbított lobbanékonysága pedig nyilvánvalóan nem a megoldás irányába hatott (mint ahogy a menedzsmentben ekkortájt bekövetkező változások sem, így ugyanis senki sem akadt, aki képes lett volna elsimítani a problémákat). Miután a zenekar kerek perec elutasította Blackmore kérését, hogy rögzítsék a következő lemezre a Quatermass Black Sheep Of The Family dalának saját változatát, a gitáros megsértődött, és magához képest a háttérbe vonult a munkálatok során. Noha emberileg jól kijöttek, Glenn ekkor már állítólag Coverdale-lel is nagy csörtéket vívott a zenei oldalon, mivel nem mindig tudtak megegyezni, pontosan ki mit és mikor énekeljen.

0214dp08

Az 1974 novemberében kiadott Stormbringer sokkal inkább magán viselte Hughes keze nyomát, mint a Burn: szintén kiváló album, amely nem mellesleg nagy sikert is aratott, Blackmore azonban az elejétől kezdve elégedetlen volt vele, és hangot is adott nemtetszésének a sajtóban. Mindez végül odáig vezetett, hogy a következő év tavaszán a gitáros vette a kalapját, kilépett a zenekarból, és Ronnie James Dióval a mikrofonnál megalapította a Rainbow-t. Blackmore: „Elsősorban a kiadói nyomás keserítette meg a Purple-beli működésemet. Aláírtunk egy szerződést, amelynek értelmében három kiadványunk lett volna egy évben, és elég gyorsan bebizonyosodott, hogy ez egyszerűen túl sok. Semmi gond nem volt azzal, hogy évente leszállítsunk egy jó lemezt: két hónapot dolgoztunk rajta, aztán elkészült. Ez a tempó viszont nonszensz volt. A Machine Headre hat hetünk volt, tök jól összeállt. A Burnre egyenesen fél évet szántunk, szóval az is. Utána viszont ott volt a kényszer, és úgy éreztem magam, mint aki egy terméket állít elő, és közben mind saját magával, mind a közönségével szemben őszintétlen. Tudom, hogy a többiek között is akadt olyan, akit zavart ez az egész. De ezzel most nem a kiadó ellen beszélek, mert mi meg aláírtuk a szerződést, amit elénk tettek. Viszont amikor ilyen körülmények között még turnéznod is kell, akkor egyszerűen túl nagy lesz a nyomás.”

Ritchie persze azt sem tagadta soha, hogy hosszabb távon nem volt maximálisan elégedett Coverdale-lel és Hughes-zal sem: „Mindig is problémás volt megtalálnom azt az énekest, akivel maximális mértékben együtt tudok működni. Dave-vel és Glenn-nel is mindig volt egyfajta határvonal a gitár- és az énektémák között: igazából soha nem tudtam maradéktalanul keresztülvinni azt, amit akartam, mert a saját stílusukban interpretálták az elképzeléseimet. Amiről egyébként mindig azt gondoltam: igen, ez jó. Aztán felvettük, és megállapítottam, hogy igen, tényleg rendben van a dolog. De soha nem gondoltam azt, hogy hűha, ez valami óriási!” Utólag közvetetten maga Hughes is elismeri, hogy szerződtetése tulajdonképpen eleve bekódolta a későbbi feszültségeket: „Azt hiszem, Ritchie-nek egyedül David Coverdale-t kellett volna bevennie a Deep Purple-be, ha bluesosabb irányba akart elmozdulni, engem pedig nem lett volna szabad beállítania a csapatba. Mivel így David és én is énekeltünk, a zenekar egy súlyos és kemény bluesbanda helyett inkább az Everly Brothers hard rock verziójává változott. Roppantul élveztem a Deep Purple-ben eltöltött idő minden egyes percét, de azért akkor sem voltam egy második Roger Glover. Én vittem be a csapatba a funkos hatásokat meg egy csomó más zenét is, így nem is csoda, hogy a későbbiekben Ritchie rendszerint engem tett meg bűnbaknak a változásokért…” Coverdale: „Nekem új emberként mindenképpen tisztelnem kellett a Deep Purple-höz tapadó képet. Próbáltam belevinni némi bluest, de ennyi. Ritchie mindenesetre óriási mentor volt számomra, én pedig igen szorgalmas tanítványa lettem arra a rövid időre, amíg együtt dolgoztunk. Elképesztő zenész, akivel eleinte remekül megtaláltam a hangot, de ahogy haladt előre az idő – méghozzá egy viszonylag rövid perióduson belül –, egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Ennek oka elsősorban a személyiségünk eltérő voltában keresendő. De akkor is nagyon szerettem vele dolgozni, és az életem egyik csúcspontjaként emlékszem vissza arra a szakaszra. Óriási hatást gyakorolt rám.”

0214dp02

Utólag belegondolva tulajdonképpen nevetségesen rövidnek tűnik az a nem egészen két év, ameddig a Deep Purple Mark III felállása kibírta együtt, az így készített két lemez azonban még az előzmények fényében is örök klasszikus. Maguk a tagok is tisztában vannak e korszak különlegességével: Coverdale máig rendszeresen előszedegeti a Burnt, a Stormbringert és a második Mark III-as album nagy líráját, a Soldier Of Fortune-t a Whitesnake-kel, de Hughes is szokott játszani ebből az érából. A két énekes bevallottan szeretett is volna legalább egy speciális koncertet összehozni az utóbbi években ebben a leosztásban, de Jon Lord 2012-es halála után ez már semmiképpen sem jöhet össze. Bár maga Lord egy 2010 őszén adott interjú szerint kissé szkeptikus volt a dologgal kapcsolatban: „Szerintem ez egy eltúlzott álom. Tudom, hogy sokan szeretnék, ha valósággá válna, de ehhez be kellene vonni Ian Paice-t is, aki ugyebár a jelenlegi Deep Purple felállásban is érintett. Ők pedig épp új stúdiólemezt és további turnékat terveznek. Nemrég kaptam egy emailt Davidtől, és úgy tűnik, Glenn és Ritchie is benne lenne, habár nem tudom pontosan, Glenn hogy áll a dologhoz a Black Country Communion mellett... Szó se róla, szeretnék megint Ritchie-vel zenélni, de semmit sem kell készpénznek venni, ami a Mark III-at illeti. Azt is be kell vallanom, hogy David hangjával kapcsolatban is akadnak kétségeim..." A jelenlegi állás szerint a maximum néhány közös új dal lehet Coverdale-től és Hughes-tól, de a semminél nyilvánvalóan ez is több, főleg annak fényében, hogy a február 17-én Budapesten is fellépő Deep Purple felállás természetesen semmit sem játszik ebből az érából.

A Stormbringer épp a már említett funkos vonal miatt vitatottabbnak számít (én mondjuk azt is nagyon szeretem), a banda egyik legsikeresebb lemezének számító Burnbe azonban semmilyen szinten nem lehet belekötni: számomra egyértelműen ez a Deep Purple egyik csúcsalkotása, és biztosan nem csak azért, mert annak idején otthon megvolt bakeliten, és tesója mellett ezt hallottam először a zenekartól. Ez az anyag felnőtt fejjel, a komplett életmű ismeretében is mindenképpen az egyik legkerekebb, legeltaláltabb produkciójuk.

 

Hozzászólások 

 
+1 #16 doomanoid 2014-03-02 15:27
Ezt örömmel hallom, az az egyik kedvenc Purple lemezem. :)
Idézet
 
 
+1 #15 Draveczki-Ury Ádám 2014-02-26 20:26
Idézet - doomanoid:
A cikk hozza a várt minőséget :)
A szintén idén 40 éves Stormbringerről várható hasonló?

Persze, akkor már úgy teljes a kép. :)
Idézet
 
 
+1 #14 doomanoid 2014-02-26 17:39
A cikk hozza a várt minőséget :)
A szintén idén 40 éves Stormbringerről várható hasonló?
Idézet
 
 
+3 #13 tehtube 2014-02-20 12:37
Gratulálok, klassz cikk. Annyi aprósággal korrigálnám hogy az A200 nótnak nem moogos effektekjei, vagyis Moog szintetizátorra l előállított hangjai vannak. Jon Lord akkoriban csakis ARP szintetizátorok at használt.
Idézet
 
 
#12 Palinkas Vince 2014-02-18 21:55
Idézet - kamikaze:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
mindenre sajnos nekünk sincs kapacitásunk


Csak sajnos Bolin miatt (aki egyébként jó, de nem idevaló gitáros volt) nem igazán Purple.


Őszintén: kit érdekel ez? Nem az a lényeg, hogy élvezzük a zenét, ami zseniális? Sajnálom, de tőlem nagyon idegen ez az "igen, de" hozzáállás.
Egyébként nem akarom reklámozni, de a NOL-on volt egy igen jó cikk a tegnapi koncertről - végre egy olyan ősrajongói vélemény, amivel én is azonosulni tudok.
Idézet
 
 
+1 #11 kamikaze 2014-02-18 21:36
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
mindenre sajnos nekünk sincs kapacitásunk


Gondolom a stábtagok előbb a saját elsőszámú kedvenceikről akarnak írni és azt az archívumban látni, csak utána más albumokról, érthető. A Purple 1968-76 közötti lemezei közül szerintem az első 3, a WDWTWA és a Stormbringer nem klasszikusok, de a többi igen. Most hosszú lenne kifejteni, hogy miért, de az utóbbiról annyit azért megjegyeznék, hogy a leggyengébb album, amin Blackmore gitározott. Nagyon érződik rajta, hogy a készítésekor már egészen máshol járt az esze, nem érdekelte az egész, másképp nem hiszem, hogy ebben a formában hozzájárult volna a megjelenéséhez. Az utána következő Come Taste The Band pl. sokkal jobb! Csak sajnos Bolin miatt (aki egyébként jó, de nem idevaló gitáros volt) nem igazán Purple. A Concerto ... is bizonyos szempontból klasszikus, de az meg nem illik a Shock profiljába. És azzal is egyetértek, hogy a Perfect Strangers volt az utolsó igazán nagy dobásuk, pedig az azóta kiadott lemezeik sem rosszak, csak hát ma már nagyon más időket élünk. Persze mindettől függetlenül bármilyen lemezkritikát szívesen olvasok (most pl. a Kiss debütöt), de azt nem ígérem, hogy mindennel egyet is értek. :)
Idézet
 
 
+1 #10 Palinkas Vince 2014-02-18 21:33
Idézet - kamikaze:
Idézet - Palinkas Vince:
Ezt, hogy a Who Do We Think "gyengécske", már sokadszorra hallom/olvasom, de sose tudtam mire vélni.


Nem rossz, de nem is klasszikus. A '70-es években Gillannal készített 4 stúdiólemez közül mindenesetre a legkevésbé fontos album. Egynek elmegy, de semmi extra, no persze az ő szintjükön!

Idézet - Palinkas Vince:
Pont azért kell inkább a Burnre meg a PS-re felhívni a figyelmet, mert sokan nem képesek elszakadni az általad is említett szentháromságtó l.


Előzőleg úgy tippeltem volna, hogy van talán fontossági sorrend is. Lehet, hogy hihetetlen, de a fiatalabb generációból sokan mégsem ismerik ezeket az albumokat! Hallani persze hallottak már róluk, de konkrétan nem igazán érdekli őket (tisztelet a kivételeknek)! Mondván, hogy nagyfaterék zenéje, és különben is rosszul szólnak. Különösen fájó, hogy sokszor nem is értik ezen lemezek korszakalkotó jelentőségét. Pedig, hogy egy idevágó klasszikust idézzek: ,,Tényleg ne kelljen most felsorolni, hány és hány zenekar szólna másképp (vagy éppen sehogy), ha a Deep Purple nem keményít be az In Rockkal negyvenkét éve." PV. :) Pontosan, ez a lényeg, ezért nagyobb ennek a lemeznek a jelentősége, mint a többié, na és persze hatalmas dalok vannak rajta! Fején találtad a szöget!


Érdemes elolvasni egy ismert zenei blog aktuális Gillan-interjúja alatti kommenteket. A hozzászólól többsége leragadt 71-72-ben és ez a közvélekedés - ettől még az In Rock megkerülhetetle n, de az is tény, hogy elmondtak már róla mindent. A fiatal biztos bele fog botlani valahol, Burnbe vagy pláne a Come taste-be már kevésbé, mert azok már esetleg azok szerint akiktől hall a Purple-ről, már "gyengécskék".
Jólesik az idézet, de én ennél többet nem is nagyon akarnék a témában mondani, nemhogy kisdoktorit írni róla. Akkor már ezerszer inkább egy Slaves and Masters klasszik
Idézet
 
 
+1 #9 kamikaze 2014-02-18 20:24
Idézet - Palinkas Vince:
Ezt, hogy a Who Do We Think "gyengécske", már sokadszorra hallom/olvasom, de sose tudtam mire vélni.


Nem rossz, de nem is klasszikus. A '70-es években Gillannal készített 4 stúdiólemez közül mindenesetre a legkevésbé fontos album. Egynek elmegy, de semmi extra, no persze az ő szintjükön!

Idézet - Palinkas Vince:
Pont azért kell inkább a Burnre meg a PS-re felhívni a figyelmet, mert sokan nem képesek elszakadni az általad is említett szentháromságtó l.


Előzőleg úgy tippeltem volna, hogy van talán fontossági sorrend is. Lehet, hogy hihetetlen, de a fiatalabb generációból sokan mégsem ismerik ezeket az albumokat! Hallani persze hallottak már róluk, de konkrétan nem igazán érdekli őket (tisztelet a kivételeknek)! Mondván, hogy nagyfaterék zenéje, és különben is rosszul szólnak. Különösen fájó, hogy sokszor nem is értik ezen lemezek korszakalkotó jelentőségét. Pedig, hogy egy idevágó klasszikust idézzek: ,,Tényleg ne kelljen most felsorolni, hány és hány zenekar szólna másképp (vagy éppen sehogy), ha a Deep Purple nem keményít be az In Rockkal negyvenkét éve." PV. :) Pontosan, ez a lényeg, ezért nagyobb ennek a lemeznek a jelentősége, mint a többié, na és persze hatalmas dalok vannak rajta! Fején találtad a szöget!
Idézet
 
 
-1 #8 Chris92 2014-02-16 16:36
Idézet - Palinkas Vince:
Idézet - Chris92:
Mélységes egyetértés a cikkel és az alattam kommentelővel, hatalmas anyag, ami megérdemelten tartozik a klasszikusok közé. Emlékszem, hogy mikor sorba szépen haladtam a Deep Purple lemezek hallgatásában mekkora felüdülés volt hallani a gyengécske a Who Do We Think We Are után. :)


Ezt, hogy a Who Do We Think "gyengécske", már sokadszorra hallom/olvasom, de sose tudtam mire vélni. Pláne hogy ilyen körülmények között készült. Egy gyenge vagy középszerű számot mondj már róla.


A Woman from Tokyo és Rat Bat Blue kivételével az összes többi szám különösen a Marly Long, Super Trouper, Smooth Dancer hármas, de az Our Lady is mélypont.
Idézet
 
 
+4 #7 Draveczki-Ury Ádám 2014-02-16 15:26
Idézet - kamikaze:
Nem tudom viszont szó nélkül hagyni a 40 éves jubileum kapcsán azt, hogy mi van a többi, legalább ilyen fontos albumukkal (In Rock, Fireball, Machine Head, Made in Japan), melyek az elmúlt években voltak ugyanilyen évfordulósak, és sajnos elmaradt a bemutatásuk. Ekkora ziccert nem lehetett könnyű kihagyni. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a rovatba eddig egyetlen lemezük − a Perfect Strangers − került be, az is csak Jon Lord halála kapcsán afféle nekrológként Ádám tollából, hát? Egy olyan bandától, ami stílusteremtő, a magyarországi 40 +-os rockertársadalo m nagyrészt rajtuk (is) szocializálódot t, 1987 óta viszonylag rendszeresen koncerteztek nálunk, de nem folytatom, aki akarja úgyis érti. Szóval jó volna, ha a többi etalon lemezük is bekerülne, vagy ezeket az 50-es évfordulóra tartogatjátok?

Tény, hogy kimaradtak, jogos a felvetésed, de mindenre sajnos nekünk sincs kapacitásunk. De előbb-utóbb ugyanúgy az összes régi Purple is bekerül majd ebbe a rovatba, mint ahogy a Led Zeppelin témát is záros határidőn belül felgöngyölítjük . És mivel ezek tényleg megkerülhetetle n lemezek, ez többnyire valószínűleg konkrét apropó nélkül történik majd.
Idézet
 
 
+2 #6 Palinkas Vince 2014-02-16 15:21
Idézet - kamikaze:
Először is emelem kalapom ezen sziporkázó, nagyon jó és helyes megállapításoka t tartalmazó kritikára! A lemez természetesen jókora klasszikus, nem is kérdés, hogy 10 pont. Ahogy mondani szokták, Gloverék távozása után sokan 1 lyukas garast nem adtak volna Lordéknak a folytatást illetően, de sikerült nekik. Hiszen Gillan személyében egy világklasszis énekest kellett pótolniuk, ami szinte lehetetlennek látszott, mégis megoldották. Nem is akárhogy! Úgy tudtak megújulni, hogy nem klónokat állítottak a távozók helyére, hanem az elődeiktől jelentősen eltérő karakterű zenészeket igazoltak. Akikkel ugyan kissé más stílusban, de lényegében sikerült megtartani a korábbi jellegzetes Purple hangzás főbb védjegyeit is.
Nem tudom viszont szó nélkül hagyni a 40 éves jubileum kapcsán azt, hogy mi van a többi, legalább ilyen fontos albumukkal (In Rock, Fireball, Machine Head, Made in Japan), melyek az elmúlt években voltak ugyanilyen évfordulósak, és sajnos elmaradt a bemutatásuk. Ekkora ziccert nem lehetett könnyű kihagyni. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a rovatba eddig egyetlen lemezük − a Perfect Strangers − került be, az is csak Jon Lord halála kapcsán afféle nekrológként Ádám tollából, hát? Egy olyan bandától, ami stílusteremtő, a magyarországi 40 +-os rockertársadalo m nagyrészt rajtuk (is) szocializálódot t,


Pont azért kell inkább a Burnre meg a PS-re felhívni a figyelmet, mert sokan nem képesek elszakadni az általad is említett szentháromságtó l. Talán nem is lehet már mit elmondani a Machine Headről.
Nem emlékszem már amúgy, de pont Lord halála kapcsán mintha felmerült volna az is, hogy a klasszikusok kerüljenek sorra vagy máshogy legyen, de az a cikk lett a vége. Az ötvenedik évfordulók meg azért nincsenek annyira messze, mi az a 6-7 év? :)
Idézet
 
 
+5 #5 Palinkas Vince 2014-02-16 15:15
Idézet - Chris92:
Mélységes egyetértés a cikkel és az alattam kommentelővel, hatalmas anyag, ami megérdemelten tartozik a klasszikusok közé. Emlékszem, hogy mikor sorba szépen haladtam a Deep Purple lemezek hallgatásában mekkora felüdülés volt hallani a gyengécske a Who Do We Think We Are után. :)


Ezt, hogy a Who Do We Think "gyengécske", már sokadszorra hallom/olvasom, de sose tudtam mire vélni. Pláne hogy ilyen körülmények között készült. Egy gyenge vagy középszerű számot mondj már róla.
Idézet
 
 
+6 #4 bluevoodoo 2014-02-15 19:51
Nagyon jó a cikk megint! :) A korszakból nekem nagy kedvenc kordokumentum a Made In Europe live felvétel, gyerekkoromban sokat hallgattam:

https://www.youtube.com/watch?v=oumRjY7-jb4
Idézet
 
 
+14 #3 kamikaze 2014-02-15 10:54
Először is emelem kalapom ezen sziporkázó, nagyon jó és helyes megállapításoka t tartalmazó kritikára! A lemez természetesen jókora klasszikus, nem is kérdés, hogy 10 pont. Ahogy mondani szokták, Gloverék távozása után sokan 1 lyukas garast nem adtak volna Lordéknak a folytatást illetően, de sikerült nekik. Hiszen Gillan személyében egy világklasszis énekest kellett pótolniuk, ami szinte lehetetlennek látszott, mégis megoldották. Nem is akárhogy! Úgy tudtak megújulni, hogy nem klónokat állítottak a távozók helyére, hanem az elődeiktől jelentősen eltérő karakterű zenészeket igazoltak. Akikkel ugyan kissé más stílusban, de lényegében sikerült megtartani a korábbi jellegzetes Purple hangzás főbb védjegyeit is.
Nem tudom viszont szó nélkül hagyni a 40 éves jubileum kapcsán azt, hogy mi van a többi, legalább ilyen fontos albumukkal (In Rock, Fireball, Machine Head, Made in Japan), melyek az elmúlt években voltak ugyanilyen évfordulósak, és sajnos elmaradt a bemutatásuk. Ekkora ziccert nem lehetett könnyű kihagyni. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy a rovatba eddig egyetlen lemezük − a Perfect Strangers − került be, az is csak Jon Lord halála kapcsán afféle nekrológként Ádám tollából, hát? Egy olyan bandától, ami stílusteremtő, a magyarországi 40 +-os rockertársadalo m nagyrészt rajtuk (is) szocializálódot t, 1987 óta viszonylag rendszeresen koncerteztek nálunk, de nem folytatom, aki akarja úgyis érti. Szóval jó volna, ha a többi etalon lemezük is bekerülne, vagy ezeket az 50-es évfordulóra tartogatjátok? Szerintem sokan örülnének ugyanilyen szintű igényes írásoknak róluk is.
Végül egy kellemes hallgatnivaló ettől a felállástól, benne olyan stíluselemekkel , ami a zenekart ekkoriban jellemezte és szupersztárrá tette. Itt előbb Lord, majd Paice, Blackmore, Hughes és Coverdale is nagyot alakít, aztán persze Ritchie bemutatja minden idők egyik legnagyobb gitárszólóját is! Aki véletlenül nem ismerné, kötelező darab!!! http://www.youtube.com/watch?v=OHBmmlejCOU
Idézet
 
 
+6 #2 Chris92 2014-02-15 09:53
Mélységes egyetértés a cikkel és az alattam kommentelővel, hatalmas anyag, ami megérdemelten tartozik a klasszikusok közé. Emlékszem, hogy mikor sorba szépen haladtam a Deep Purple lemezek hallgatásában mekkora felüdülés volt hallani a gyengécske a Who Do We Think We Are után. :)
Idézet
 
 
+10 #1 grand magus 2014-02-15 09:12
Jaj mekkora lemez már megint!Nem is értem azokat akik oda ,meg vissza vannak a retro bandákért{1-2-3 kivételtől eltekintve}
Miért nem ezeket a zenéket hallgatják.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.