Shock!

május 21.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Doors: Strange Days

1214doors01Amikor bő fél évvel ezelőtt, Ray Manzarek halála kapcsán megemlékeztem az első Doors lemezről, még nem sejtettem, hogy kiengedem a szellemet a whiskeys palackból. Ugyanis bármennyire is imádtam őket korábban, hosszú-hosszú évek óta csak nagyon elvétve hallgattam Doorst, és akkor is csak egy-két számot, nem pedig teljes lemezeket. Az elmúlt hónapokban azonban már ki tudja hányszor végigfutott a teljes diszkográfia (igen, a Morrison nélküli lemezek is), és meg kellett állapítanom, hogy így, a tinédzserkori rajongást jócskán levetkőzve, dolgaikat nagyobb rálátással figyelve éppen úgy tetszenek, mint anno. Valami ilyesmi az időtlen zenék egyik legfőbb tulajdonsága, és mivel egynémely kommentben is felmerült, hogy nem ártana egy megemlékezés a kettes lemezről sem, úgy döntöttem: folytatom a mennyet és poklot egyaránt megjárt, végletekig zaklatott zenekar történetét.

megjelenés:
1967. szeptember 25.
kiadó:
Elektra
producer: Paul A. Rothchild

zenészek:
Jim Morrison - ének
Ray Manzarek - billentyűk
Robby Krieger - gitár
John Densmore - dobok

játékidő: 35:25

1. Strange Days
2. You're Lost Little Girl
3. Love Me Two Times
4. Unhappy Girl
5. Horse Latitudes
6. Moonlight Drive
7. People Are Strange
8. My Eyes Have Seen You
9. I Can't See Your Face In My Mind
10. When The Music's Over

Szerinted hány pont?
( 45 Szavazat )

Annál is inkább, mert a Strange Daysnek valóban ebben a rovatban a helye, a debütáló lemez után mindössze néhány hónappal később piacra dobott, annak vonalát mindenben továbbvivő, és azt kiteljesítő lemez ugyanis épp olyan remekmű, mint elődje. Én is maximum csak azért jelölöm meg az első lemezt kedvencemként, mert azon van a The End. Mondjuk, akkor ezen meg a When The Music's Over.

Na szóval, 1967-et írunk, a négyes szempontjából messze a legfontosabb évet mind közül, és túl vagyunk a bemutatkozó lemez megjelentetésén, viszont még előttünk annak földcsuszamlásszerű sikere, a Light My Fire első helyezése a Billboard-listán, és az Ed Sullivan Show-béli botrányos szereplés is. A csapat egyszerűen szétjátssza magát, túlzás nélkül minden fellépést elvállalnak, amit felajánlanak számukra, ami által nem csak óriási rutint szereznek és végleg összecsiszolódnak, hanem teljesen bekerül a nevük nem csak a Los Angeles-i klubok vérkeringésébe, hanem hirtelenjében az egész USA zenei életének közepén találják magukat. Jim Morrison pedig szépen lassan megindul azon az úton, amely során mind inkább kezd hatalmassá, talán már túl naggyá is nőni a rajongók, a zeneipar, és kicsit bizony saját maga szemében is.

Jimbónak ebben az évben mélyül el végleg a kapcsolata egy gyönyörű, porcelánbőrű és vöröshajú fiatal lánnyal, Pamela Susan Coursonnel, akivel az év elején össze is költözik. Pamela, a „Cinnamon Girl" sajnos kicsit abba a sorba illeszthető, mint Yoko Ono és Courtney Love, a főhőst magának kisajátítani vágyó, összes addikciójában osztozó, és azokon igazából csak rontó, épp ezért a zenekar más tagjaival szép lassan állandó összetűzésbe kerülő végzet asszonya ő, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy '67 nyarán még minden szép és jó, Ray-jel például kimondottan baráti a kapcsolat. (Pamela párjához hasonlóan, őt mindössze három évvel túlélve szintén huszonhét évesen fog elhunyni, heroin-túladagolás következtében.) És végül ez az év is, amikor Jim megismeri Tom Bakert, Andy Warhol háziszínészét is, akivel haláláig megtartja zaklatott, se vele/se nélküle barátságát, és aki első számú ivócimborává válik. (Baker sorsa is árulkodó: ő sem öregen, ágyban, párnák közt halt meg, sokkal inkább alig 42 évesen egy lepukkant New York-i drogtanyán, a már jól ismert okból, azaz heroin-túladagolásban.) Amúgy pedig tombol a vietnámi háború, a hippik mindinkább elözönlik a kaliforniai nagyvárosokat, a huszonöt éves Muhammad Alit pedig megfosztják világbajnoki címétől, amiért megtagadta a katonai szolgálatot. („Semmi bajom a vietkongokkal. Egyikőjük sem hívott soha niggernek." – nyilatkozta.)

1214doors06

A Doors pedig már májusban – mindössze négy hónappal a debüt megjelentetését követően! - megkezdi a munkát a kettes sorszámú lemezen a hollywoodi Sunset Sound Studiosban, miközben továbbra is mindenhol ott vannak. Egyrészt hajtja-űzi őket Holzman és Rothchild az Elektrától, másrészt pedig nekik sincs ellenükre az őrült rohanás, hiszen a tarsolyukban ott várja több mint egy teljes lemeznyi dal a megjelentetést! Már éppen a felvételek vége felé járnak, mikor érkezik a bombahír: július 25-én a Light My Fire number one lesz, és ez merőben új helyzetet teremt. Az Elektra fejesei azonnal befejeztetik velük a már amúgy is majdnem teljesen kész felvételeket, amelyek ekkor már kicsit más légkörben zajlottak, mint első ízben. Egyrészt a csapat tagjai rekord mennyiségű piát, füvet, hasist és LSD-t szállítanak be magukkal a stúdióba, emellett pedig ott mindenféle holdkórosok bukkannak fel velük. Olyanok, mint például a korszak másik legendás zenekara, a szintén második lemezére készülő Jefferson Airplane tagjai. Morrison pedig mind nehezebben kezelhetővé válik. John Densmore: „Jim ekkoriban előszeretettel kerülte el a stúdiót, amennyiben az énekfelvételek miatt nem volt végképp szükséges, hogy ott legyen. Ilyenkor néha olyan volt, mint egy megszállott költő, máskor pedig olyan, mint egy holdkóros piás."

1214doors02A második lemezre vonatkozó, megnőtt várakozást jól jelzi, hogy közel 500 ezer előrendelést adtak le rá, amit csak tovább fokozott, amikor szeptember 04-én - az anyagot beharangozandó – megjelent a Doors harmadik kislemeze, a People Are Strange (B-oldalán az Unhappy Girllel). A People Are Strange muzikálisan egy rendkívül fogós dal, némi kikacsintással az európai kabarék és kuplék világára, szövegileg azonban nagyon komor, a magányról, a kívülállásról és az idegenség-érzetről valló darab. A magam részéről egyik kedvencem a Doors-életműben ez az eredetileg a Laurel-kanyon belsejében megírt Robby Krieger/Jim Morrison-szerzemény, a nagyközönséget azonban minden bizonnyal igencsak meglepte, hogy a hatalmas siker árnyékában egy ilyen jéghideg hangulatú dalt jelentetnek meg a srácok, amit az is bizonyít, hogy a tizenkettedik helynél tovább nem is jutottak vele a listákon. Pláne, hogy a másik oldalon szereplő Unhappy Girl még rá is játszik a hangulatra, nyúlós-karcolós dallamai, fájón csengő gitárhangjai méltók a szomorú címhez.

1967. szeptember 25-én aztán megjelenik a Strange Days, aminél találóbb címet nem is választhattak volna második lemezükre. A lemez kulcsszava a „strange" - különös, furcsa, idegen, kívülálló, mindezt egyben jelenti ez a tíztételes dalfüzér, ami véleményem szerint a legpszichedelikusabb hangulatú Doors lemez is egyben. Minden más anyaguknál álomszerűbb, néha jólesően, a legtöbbször azonban gyötrőn, mindemellett azonban igazi slágerek tárháza. Ott van például a címadó: valójában ez sem más, mint egy gyötrő rémálom megjelenítése egy hideg és idegen világról, szürreális képekkel tarkítva, ám olyan zenei megoldásokkal, amiket akár csak egy meghallgatást követően is képtelenség kiverni a fejünkből! Ray orgonája olyan zaklatott futamokat hoz, amiket csak a legnagyobbak tudnak, ráadásul itt még Morrison is besegít, Moog szintetizátoron (kizárólag ebben az egy számban). A Krieger-Densmore páros pedig tanítani valóan zökkenti előrefelé a dal menetét a nagyívű és csontig hatoló refrénig, ebben ráadásul igen nagy segítségükre van a hét dalban basszusozó session zenész, Douglas Lubahn is, aki amúgy a következő két Doors sorlemezen is szerepelni fog majd. (Csak zárójelben: ehhez a számhoz köthető minden idők tán legjobb Doors-feldolgozása, amit a Prong követett el Manzarek közreműködése mellett egy 1995-es, úgyszintén Strange Days címre keresztelt, egyébiránt remek sci-fi/drámához.)

A You're Lost Little Girl ezt a kínzó elveszettség-érzést erősíti, LSD-től csöpögő szerzemény, amilyenből később is jócskán fogunk még kapni, és azt is jól megfigyelhetjük, hogy a lemez összességében mennyivel lassabb lett elődjénél. A pattogó tempójú, rendkívül slágeres Love Me Two Times – mely később szintén kijött kislemezen - mondjuk pont nem jó példa, ez ugyanis az egész korong legenergikusabb dala, háttérben a legszebb blues rock hagyományokkal, szövegét pedig Robby követte el, egy Vietnámba behajózó barátja utolsó otthoni éjszakáját megjelenítve. A már említett Unhappy Girlön át érünk el ahhoz a Horse Latitudesig, amit szavakkal nehéz lefesteni. A Doors egyik legfelkavaróbb munkája ez, valójában nem is dal, hanem egy lázálomszerű Morrison vers spoken word előadása a viharos tenger hullámait megvadult és a tengerbe vesző lovakká alakító képekkel, miközben a csapattagok totális kakofon zajongást visznek végbe Ray vezényletével.

1214doors05

Kell is utána a Moonlight Drive viszonylag könnyedebb, bár azért kellően kábszeres hangulata ahhoz, hogy kisimuljanak a ráncok fejünkön. Ez volt amúgy a legelső vers, amit Morrison elszavalt Manzareknek, azon a híres-neves Venice Beach-i délutánon, a strandon, és bizony eddig kellett várniuk arra, hogy megfelelően sikerüljön felvenniük. Akárcsak a My Eyes Have Seen You-t, ami a People Are Strange-et követően jön el, pulzáló basszusa és könnyed romantikájú szövege az első lemez I Looked At You-ját idézi, bár annál sokkal jobb. Az I Can't See Your Face In My Mind fura szerelmes dal, ami különös pszichedeliájával az End Of The Night ikertestvére is lehetne, delíriumos képei és végtelenül ellazult hangulata az idegenül csilingelő üveghangokkal tökéletesíti be a lemez álomvilágát.

És akkor legvégül érkezik a kolosszális When The Music's Over, a csapat kettesszámú monumentális mesterműve, ami – kár lenne tagadni – totálisan a The End mintájára született. Több tételből álló, Densmore szikár dobütéseivel tagolt, kiugró zenészi és vokális teljesítményeket felvonultató darab, ami amúgy még szintén a Whiskey A Go-Go-s időkből származik, amely itt-ott leplezetlenül idézi meg a Soul Kitchent, máshol a Break On Through-ot, és a maga nemében kvázi tökéletes. A csúcspontig mindvégig fokozódó felépítése és bibliai képekkel telepakolt szövege, tizenegy perces hossza, meg persze a híres „We want the world, and we want it NOW!!!" – üvöltése miatt a koncertek mindenkori extatikus csúcspontját jelentette, pláne onnantól kezdve, hogy a Doors már nem szívesen játszotta el élőben a The Endet.

1214doors04

Az első lemezhez hasonlóan ismét Bruce Botnick hangmérnöki és Rothchild produceri vezényletével készült, a borítón - a különös hangulatot rendkívül jól megragadva - karneváli csepűrágókat tartalmazó lemez elég nagy sikert aratott, a Billboard harmadik helyéig is eljutott, később pedig platinalemezzé vált, azonban a vele szemben támasztott hatalmas elvárásokat jól jelzi, hogy az Elektránál még ezt is kisebb csalódásként élték meg! Paul A. Rothchild: „Később mindannyian úgy éreztük, hogy ez volt a csapat legjobb lemeze. Ugyanakkor kereskedelmi szempontból ez volt a legkevésbé sikeres is, hiszen ez kelt el a legkevesebb példányban. Pedig akkoriban azt hittük, hogy nagyobbá válhat, mint bármi, amit a Beatles készített!" A csapat nimbusza persze még egyre csak nőtt tovább, aminek egyik legjelentősebb kiváltó oka a híres-neves fotósorozatok elkészítése volt, köztük azzal a félmeztelen-nyakláncos-kitárt karú képpel, mellyel később Morrisont totálisan és menthetetlenül azonosították és azonosítják mind a mai napig.

A Gyíkkirály tehát egyre inkább ébredezett, és kezdte átvenni az uralmat Jimbo élete és cselekedetei felett. Ennek az útnak jelentették egy-egy állomását azok a hírhedt események, amik ekkoriban történtek vele delíriumos hallucinációi során, élükön a '67. december 09-én lezajlott New Haven-i incidenssel. A Connecticut-i New Haven Arena backstage-ében történt, hogy Jim felcsípett egy tizennyolc éves rajongócsajt, a pásztorórának azonban egy zsaru felbukkanása vetett véget. Rendőrünk aztán nem ismerte fel az együttes frontemberét, azt hitte, egy illetéktelen behatolót csípett el, és rövid szóváltást követően közvetlen közelről pofán fújta Jimbót egy gázspray-vel. A helyzet tisztázását követően bocsánatot kért ugyan az énekestől, ám Jim – érthetően – nem igen tudott egy vállrándítással elsiklani az eset felett, ezért aztán később el is mesélte azt a színpadon, a Back Door Man előadása előtt, miközben a felsorakozott rendőröket inzultálta, és ezzel végtelenül feltüzelte a tömeget, aki balhézni kezdett. A vége az lett, hogy Morrisont a színpadról bilincsben vitte el a rendőrség, majd a közönség (és az újságírók) soraiból is számos embert állítottak elő. Az énekest csak hajnali kettőkor bocsátották – 1500 dollár óvadék ellenében – szabadlábra, az eset pedig hatalmas publicitást kapott. Érthetően, ez volt ugyanis az első (ám Jim életében sem az utolsó) eset a történelemben, amikor valakit a színpadon vettek őrizetbe a szervek. Morrison és a Doors innentől kezdve menthetetlenül a hatóságok reflektorfényébe került, amit soha nem sikerült már magukról levakarniuk, pláne, hogy önmaguk is mindent megtettek ennek ellenében.

1214doors03

A Doors útja ennek ellenére még mindig felfelé vezetett, hogy aztán harmadik lemezükkel, a Waiting For The Sunnal, '68 nyarán végképp felüljenek Amerika - és a világ - zenei életének trónjára, lévén ez lesz majd az első (és egyetlen) lemezük, amely megjelenését követően első helyen nyitott a Billboard listáján. De ez már egy másik történet – még az is lehet, hogy fél év múlva ezt is elmesélem.

 

Hozzászólások 

 
+9 #7 Zsolti 2014-01-12 18:44
Nagyon király cikk volt, köszönöm én is!
És igen, a Soft Parade (ami egy elvetélt Sgt. Pepper utánérzés volt leginkább...) kivételével minden lemezüknek helye volna itt. :)
Idézet
 
 
+13 #6 traveller79 2014-01-01 00:07
Ismét egy nagyszerű cikk,köszönöm!K ülön tetszik,hogy nem ragadjátok ki a történetet a kontextusból.
Már régen akartam írni: ha már Doors volt,szerintem érdemes lenni írni pár korabeli meghatározó lemezről.A progresszív rockbandákat más már említette,szóva l azokat most nem említem.Néhány:
Jimi Hendrix-Are you experienced? (1967)
Electric Ladyland (1968)
Cream-Wheels of fire (1968)
Iron Butterfly-In-a-gadda-da-vida (1968)
Blue Cheer-Vincebus eruptum (1968)
MC 5-Kick out the jams (1969)
Blind Faith (1969)
Atomic Rooster-Death walks behind you (1970)
Jethro Tull-Aqualung (1970)
Idézet
 
 
+15 #5 NOLA 2013-12-16 15:17
Kamaszkorom kíséro zenéi kozé tartozott a The Doors is, foleg ezzel az albummal.
De egyébként nekem mindegyik klasszikus toluk...:-)
Idézet
 
 
+23 #4 Nagy Andor 2013-12-15 11:09
Örülök, hogy tetszett!:)

Davis könyve pedig valóban jó, én is ajánlom, ám sokkal érdekesebb az a képeskönyv/interjúgyűjtemé ny, amit Ben Fong-Torres szerkesztett a Doors túlélő tagjaival. Azt tényleg bárkinek csak ajánlani tudom! Az igazi pedig nyilván az lenne, ha akár Manzarek, akár Densmore könyve (a dobosnak ráadásul már több is van) megjelenne végre magyarul, mert azért a legérdekesebb mindig az, hogy az hogyan élte meg, aki mindvégig benne volt.
Idézet
 
 
+27 #3 GTJV82 2013-12-14 21:04
Nagyszerű írás, egy példátlan albumról! KÖSZÖNÖM!
Valóban, én is reklamáltam ezt az albumot a rovatba, hiszen az első lemez "ikertestvére" szinte.
Amúgy (talán a Soft Parade kivételével) minden Morrisonos album helyet követel(ne) magának ebben a rovatban, úgyhogy várjuk a "történet" további "mesélését"! :)

UI: melegen ajánlott irodalom a Doors-hoz:
"Stephen Davis: Jim Morrison élete, halála, legendája"
Idézet
 
 
+29 #2 frincs 2013-12-14 12:36
Annak idején nem úgy volt, hogy azt a lemezt töltjük le, amelyiket akarjuk, hanem jutott az embernek, amihez vhogy hozzáfért.
Így adódott, hogy én a Soft Parade-del ismertem meg őket, hallgatnom is kellett rengeteget, míg megszerettem (metalos lévén nem volt sima ügy), sőt, mire egyáltalán felfogtam, hogy mi történik. Aztán, hogy már "megszereztem" a diszkográfiájuk at, derült ki számomra, hogy a Doors általában nem olyan. És ez a lemez lett a kedvencem, pont a végig jelenlévő delejező pszichedeliája miatt. Persze a debüt, és a Waiting sem sokkal marad el mögötte, úgyhogy előre is üdvözlöm a fél év múlva esedékes folytatást!
Továbbá ajánlom az SP-t is mindenki figyelmébe! (a zárószám eleje a The Enddel vetekszik, bár ez tényleg nem jellemző)
Idézet
 
 
+29 #1 Chris92 2013-12-14 10:51
Újabb remek fejezet a rocktörténelemr ől a Shock hasábjain. Talán egyszer ha hallottam ezt a lemezt, de a cikk felbátorított az újabb próbálkozásra.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.