Shock!

február 23.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Steve Harris: British Lion

Szerintem nem él a világon Iron Maiden rajongó, aki nem lepődött meg azon, hogy a brit heavy metal szörnyeteg főnöke és basszusgitárosa, a vaskezű és betonfejű Steve Harris több mint harmincöt évnyi zenekari munka után hirtelen szólóalbumot jelentet meg. Nekem például szilárd meggyőződésem volt, hogy 'Arry még álmában is kizárólag a Maidennel foglalkozik, és hasonló lojalitást vár el mindenkitől a fedélzeten. Mindezt az is alátámasztja, hogy Steve a régmúltban például egy cseppet sem nézte jó szemmel Bruce Dickinson vagy Adrian Smith önálló szárnypróbálgatásait. Erre tessék: most kiderül, hogy a basszer évek óta zenélget a Maiden turnék szüneteiben egy British Lion nevezetű formáció tagjaival, akiket a '90-es évek elején még intenzíven patronált, aztán végül az eredeti banda szétszéledése után újjászervezte az egészet, és egyben a projekt élére is állt. E kollaboráció eredménye a British Lion lemez, ami végül – érthető üzleti szempontok miatt – Steve saját neve alatt került a boltokba.

megjelenés:
2012
kiadó:
EMI
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 36 Szavazat )

Szólóalbumot készíteni alapvetően akkor van értelme, ha az azt elkövető zenész olyan elképzeléseit szeretné rajta kibontani, amik az anyabanda irányvonalába nem passzolnának bele. Harris kapcsán őszintén szólva komoly kétségeim voltak azt illetően, rendelkezik-e egyáltalán ilyen ötletekkel, hiszen a metal színtér egyik legkarakteresebb stílusú basszeréről beszélünk, akinek jellegzetes játéka mindenre rányomja a bélyegét, és dalszerzőként hasonlóan markáns figura. Nem akarom demagóg módon lesarkítani az egész témát a galoppozásra, hiszen Steve-ben mindig is sokkal több rejlett ennél, és az sem igaz, hogy kizárólag ilyesmiben képes gondolkodni, de tény: nem nagyon tudtam elképzelni róla, hogy kibújjon a bőréből. Még akkor sem, ha az előzetes interjúkban egyébként azt igyekszik hangsúlyozni, hogy ez a projekt nem a Maiden mezsgyéjén halad, hanem hard rockosabb, lazább zenében utazik. A másik kérdőjel annak kapcsán rajzolódott ki bennem, hogy a Harris által az elmúlt évtizedek során patronált és ezerrel nyomott brit bandák többsége bizony finoman szólva is a középszer mocsarában dagonyázott, akár a Dirty Deedsről, akár saját lánya, Lauren Harris produkciójáról beszélünk. Vajon az egykori British Lion romjain alakult saját csapat jobb ezeknél? A végeredmény alapján utóbbi kérdésre sajnos nemleges a válasz.

Fontos kiemelni, hogy összetéveszthetetlen stílus ide vagy oda, az album tényleg nem maidenes. Harris hangzását és játékát azonnal fel lehet ismerni, de a pattogó futamokat visszafogta, és zeneileg is sokkal inkább jellegzetes melodikus brit hard rockról van szó, mintsem az anyazenekar iskolateremtő heavy metaljáról. Leginkább olyan nevek ugranak be a muzsikáról, mint a klasszikus UFO vagy a Thin Lizzy, de akár a Magnum epikus, történetmesélős vonalát is említhetném. Ez önmagában tök jól hangzik, maga a lemezanyag viszont sajnos nem valami érdekfeszítő, hanem pont olyan, amitől tartottam: teljesen jellegtelen dallamos rockzenét hallunk tíz dalon át, ami nem zavaró, ha éppen szól, de ha lepörgött, talán fel sem tűnik majd. És azért valljuk be, Harristől zenészként és dalszerzőként baromira nem ezt szoktuk meg. Még a Maiden legtöbbet köpködött, Blaze Bayley-korszakos albumain is szerepelnek olyan nóták, amiket az ember a messze nem ideális énekhang ellenére sem tud ignorálni. Itt ilyesminek nyoma sincs, sajnos végtelenül eseménytelen 52 percről beszélünk.

Megtehetném, hogy a meglehetősen semmilyen, színtelen hanggal rendelkező, néha már-már irritálóan energiamentes stílusban éneklő Richard Taylor nyakába varrom az album szürkeségét, ez azonban igazságtalanság lenne. Az énekes tényleg az egymástól megkülönbözhetetlen orgánumú AOR/hard rock torkok iskolapéldája, ráadásul jóval több helyen tűnik bizonytalannak, mint az illendő lenne (főleg a magasak hatnak furcsán tőle), ezeket a dalokat azonban még egy Dickinson-kaliberű figura is legfeljebb paraszthajszálnyival lenne képes a középszer fölé emelni. Hiába akadnak itt-ott jól elkapott témák, finom hangszerelési megoldások, hiába egységes az összkép, ha egyszer a hallgató szűk egy óra alatt egy pillanatra sem érzi úgy, hogy megmozdítana benne valamit az album. És ennek következtében sajnos kissé anakronisztikusnak is hat ez a veretes szigetországi hard rock, pedig nem kellene, hogy így legyen. Csak hát ugye körülbelül mindent hallottunk már ezen a vonalon az elmúlt harmincöt évben, amit el lehetett játszani, és a jellegtelenség menthetetlenül együtt jár a milliószor hallott panelek kidomborodásával.

Akadnak ugyan jobb pillanatok a meglehetősen dögtelen, egybefolyó dalmasszában – így a talán legtöbb maidenes áthallással bíró Us Against The World, a lendületesebb The Chosen Ones vagy a These Are The Hands, amiben végre ott rejlik az izgalom némi csírája –, de a lemez ezekkel együtt is menthetetlenül a léc alatt marad. A hangzás hiányosságai is csak tovább fokozzák a bajokat, pedig egy modernebb, erőteljesebb megszólalással talán jobban hallgattatná magát a British Lion. Lehet Steve akármilyen jó muzsikus, producerként a Maidennél is csúnyán leszerepelt annak idején, és sajnos itt is ugyanazok a furcsa arányok köszönnek vissza, mint akkoriban, a dinamika, az erő pedig teljességgel hiányzik a megszólalásból. Azt meg már inkább meg sem említem, hogy az anyag egy elég komoly nyúlással indít, a This Is My God főtémáját ugyanis egyértelműen a Dream Theater Falling Into Infinity lemezének You Not Me dalából emelte át Harris mester.

Ha ezt az albumot egy ismeretlen csapat készítette volna, akkor is középszerűnek tartanám, de legalább nem kellene, hogy érdekeljen a dolog. Így azonban még kissé illúziórombolónak is tűnhetne az anyag léte - már persze ha nem tudnánk Steve-ről legkésőbb a '90-es évek közepe óta, hogy ő sem tévedhetetlen. Még az a szerencse, hogy jövőre ismét teljes fordulatszámmal felpörög a Maiden gépezete, és az újabb európai retro-turné közepette bizonyára mindenki elfelejti majd neki ezt a teljességgel értelmetlen és felesleges kiruccanást.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
0 #8 Nagy István 2016-11-21 20:47
Koncerten sokkal jobban szóltak a számok!A lemez "langyos"hangzása után élőben sokkal jobb volt!A zenekar Steve Harris vezetésével jól teljesített,az ének is dögösebb volt.
Idézet
 
 
0 #7 Korpusz 2012-10-11 15:52
... vagy Eyes Of The Young
Idézet
 
 
0 #6 Korpusz 2012-10-11 15:36
Jó kis lemez ez! A hangzás lehetne izmosabb, de amúgy nagyon kellemes hallgatnivaló.
@szarezazujharr is: pl. The Chosen Ones...
Idézet
 
 
+3 #5 Chris92 2012-10-09 22:41
Korrekt kritika, a lemez meg totál langyosvíz.
Idézet
 
 
-6 #4 szarezazujharris 2012-10-09 14:48
"Leginkább olyan nevek ugranak be a muzsikáról, mint a klasszikus UFO vagy a Thin Lizzy"

Bocs, de hol van ebben klasszikus Lizzy? Fülmosás firkász uram!!!
Idézet
 
 
+5 #3 Dead again 2012-10-09 14:38
Hát ez csúnya bukás lesz.
Idézet
 
 
+5 #2 FJL 2012-10-09 08:25
Valóban, ehhez képest Blaze Bailey munkássága is kiemelkedő. Sőt, az új albuma rendesn király! De ez a British Lion inkább altató, mint vadállat!
Idézet
 
 
+3 #1 Equinox 2012-10-09 07:18
Nagyon korrekt kritika. Nem is lehúzás, köpködés, elismerésem. Meghallgatom majd én is, de tényleg vmi ilyesmire számítottam vhol, tulajdonképpen.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.