Shock!

Wo Fat egy gonosz kínai gengszter/kém neve a nemrég felmelegített egykori amerikai sikersorozatban, a Hawaii Five-O-ban. Ez a Wo Fat viszont texasi, névadójánál kevésbé gonosz, és sokkal inkább pszichedelikus stoner/blues rockban utazik, mint kémkedésben. A dallasi trió tavalyi mesterműve, a Noche Del Chupacabra stílusában az elmúlt év egyik legerősebbje volt, azóta is csak nehezen tudom megbocsátani magamnak, hogy egy sort sem írtam róla. Na, nem baj, hiszen itt van a negyedik sorlemez, a Black Code, ami épp hogy csak egy hangyapöcsnyit marad el elődje mögött, amúgy pedig kis változtatásokkal szépen megy tovább a megkezdett úton. Amit legkönnyebben a szokásos bandanevekkel lehetne körülírni: Kyuss, Black Sabbath Ozzyval, C. O. C., ám azzal a fontos pluszinformációval, hogy Wo Faték világában nagyon-nagyon erősen fúj az amerikai dél szele, olyannyira, hogy még a ZZ Top nevét sem lenne hülyeség idecitálni.

Nézzük például rögtön az ötszámos anyag nyitódalát, a Lost Highwayt, ami persze olyan fuzzosan recseg-ropog, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de a stoner jelleg mellett legalább ugyanolyan markánsan ott vannak a blues gyökerek is, ráadásul Kent Stump énekes/gitáros olyan dallamokat hoz, amik simán elmennének egy southern bandában is. Ezt a hatást csak felerősíti az a jammelős örömzene-feeling, amibe a negyedik perc tájékán váltanak, remek szólóval, fülig érő vigyort sugárzó hangulattal, és már ekkor éreztem, hogy ismét meg lettem véve kilóra. Pláne, mikor meghallottam a soron következő címadó elején azt a zsíros blues rock riffet, majd Kent John Garciára hajazó dallamait. A dal amúgy tíz perc fölé kúszik, nyilván nem véletlenül, a felétől itt is akkora jammelésbe váltanak, hogy öröm hallgatni, és kezdenek szép lassan bekúszni holmi pszichedelikus megoldások is, amik a későbbiekben még fel is erősödnek.

A hármas Hurt At Gone már megint egy akkora kifacsart ZZ Top riffel nyit, hogy Rolling Rockunkat kilögybölve, révülten nyúlunk a cowboykalap után, és bizisten, ez a dal tényleg akkora southern boogie feelinggel bír, hogy minden reménye meglehet rá, hogy helyi amerikai rockrádiók kedvencévé váljon (már persze ha a hét perc feletti hossz nem ijeszti el őket). Mi más követhetné, mint a korong legnehezebb tétele, a ritmikailag több jól elkülöníthető részből felépített, majd' tizenhárom elborult percet nyújtó The Shard Of Leng, amiből csak úgy csöpög a pszichedélia, és egyértelműen bizonyságot nyer, hogy a srácok a Hawkwindért is oda meg vissza vannak, mint ahogy az is, hogy a Tim Wilson/Michael Walter összeállítású ritmusszekció sem gyenge amatőrökből áll. Persze itt is az a legpofásabb, amikor szépen magukba borulva jammelnek hosszú perceken keresztül, és ennek tényleg annyira spontán hangulata van, amit csak ritkán érzek, még ebben a spontaneitást oly előszeretettel hangoztató műfajban is. A záró, és szintén tíz perc felett járó Sleep Of The Black Lotus újfent tökéletes elegyét nyújtja az előbb riffelős, majd kozmikus jambe torkolló hangulatmuzsikának, és ahogy szépen véget ér a móka, helyből kedvem is támad az ismétlésre.

Lehet, hogy nagy revelációkkal nem jár a Wo Fat muzsikája, ezúttal tán kevésbé is szutykos és kreatív, mint a Chupacabra volt tavaly, de azt bizton állíthatom, hogy ezt a stoner-blues-pszichedelikus-country masszát abszolút elsőligás minőségben tolják. És most, hogy a hasonló zenéket értő kézzel ápoló Small Stone-hoz kerültek, minden adott is hozzá, hogy tovább lovagoljanak előre az ismertté válás rögös utakkal tarkított kanyonjába.