Shock!

október 25.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Little Caesar: American Dream

Elég keveset tudnék hozzátenni a Little Caesart illetően ahhoz, amit a visszatérő Redemption lemezről annak idején leírtam, illetve amit Ron Young énekes néhány héttel ezelőtt elmondott nekünk a vele készített interjúnkban. Ha nem ismered őket, a lényeg annyi, hogy a bluesos hard rockban utazó banda 1990-ben egy olyan albumot hozott ki a Geffennél, amit azóta is egyként istenít mindenki, aki csak ismeri, ám a csillagok szerencsétlen együttállása miatt végül fennakadtak a zeneipar zátonyain, és nem tudtak érdemben előrelépni. Az 1992-es Influence szintén roppant jól sikerült, de ez már inkább csak amolyan levezetést jelentett számukra, és végül fel is adták a harcot. Az utóbbi években ismét aktívak, de bevallottan hobbicsapatként működnek, egyik tag sem a zenélésből él. Young és társai ennyi idő után nyilván minden illúziójukkal leszámoltak már a Little Caesar ismertebbé válását illetően, a cél ennek szellemében annyi, hogy szórakoztassák saját magukat, és lehetőleg minél több helyre eljussanak koncertezni a lemez révén.

megjelenés:
2012
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Az American Dream éppen ennek megfelelő anyag: pontosan hallatszik rajta, hogy tét nélkül játszó arcok készítették, akik a világon senki elvárásainak sem akartak megfelelni, és meg is engedhették maguknak mindezt, lévén se kiadó, se menedzsment, minden a lehető legegyszerűbb, „csináld magad"-módon zajlik náluk. Ebből fakadóan az itt hallható tizenegy nóta abszolút időtlen rock'n'roll zene, ami a '70-es évek közepén éppúgy működőképes volt, mint 1990-ben vagy most, kimondott divatnak azonban sosem számított. A Little Caesar ráadásul ma is úgy érzi ezt a világot, mint rajtuk kívül kevesen, vagyis az albumot bármikor jól esik hallgatni. Young hangja ugyan kissé megöblösödött ahhoz képest, amilyennek az első két anyagon megszerettük, de továbbra is a szíve legmélyéből énekel, ehhez nem is férhet kétség. Joey Brasler és Loren Molinare gitárosok is úgy hozzák a csikorgó, nyers riffeket és a szívszaggató szólókat, ahogy azt annak idején a Jimmy Page-hez, Paul Kossoffhoz, Mick Ralphshoz hasonló mesterek kőbe vésték, és a dalok is rendben vannak.

Szándékosan írtam azt valami elrugaszkodottabb jelző helyett, hogy „rendben vannak", túl sok különlegességet ugyanis a fentieken túlmenően nem tartogat a produkció, és ezt szerintem szintén betudhatjuk a tét nélküli jellegnek. A Little Caesar tagjai nyilvánvalóan 2012-ben is imádnak zenélni, de mivel semmit sem kell bizonyítaniuk, és a kölyköknek sem a rockerkedésből vesznek hamburgert, nem is nagyon erőltették meg magukat. Aki hozzám hasonlóan szereti a bandát, biztosan élvezettel hallgatja majd az olyan lendületes nótákat, mint a nyitó Holy Roller, a címadó tétel vagy a Drama Queen, bólogat a kimért Prisoner Of Love-ra, nyertes mosollyal vezet az In My Mirror országúti rockjára, elringatózik az Is Your Crazy, Getting Lazy? Belazult bluesára, majd elégedetten mosolyog, amikor Ron kiereszti a hangját a lírai Only A Memory Awayben. Ezen túlmenően azonban nincs itt sok érdekesség, ezt még a csapat feltétlen híveként is el kell ismernem. A Redemptionhöz képest egységesebb, összerántottabb az anyag, de új hívek toborzására ugyanúgy alkalmatlan, mint az előző mű.

Mindez persze igazából nem probléma, én a magam részéről már annak is örülök, hogy egyáltalán létezik és zenél a banda. Rendszeresen szól is nálam az anyag, mióta hozzáférhető, szeretem, hallgatom, dúdolom magamban. Ha viszont arra vagy kíváncsi, miért lábad könnybe a Little Caesar név hallatán ma is sok rockrajongó szeme, arra az első albumon találod meg a választ, nem itt. Ha objektíven nézzük az összképet, nyugodtan vonj le egy pontot az én elfogult értékelésemből, az ugyanis legalább annyira szól a bandához fűződő emlékeimnek és zsigeri vonzódásomnak, mint az új daloknak.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.