Shock!

augusztus 16.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Death Angel: felsőfokú intenzitás

Death Angel - Mark OseguedaMark Osegueda élőben is olyan, mint a színpadon: legjobb esetben is legfeljebb 160 centis magassága ellenére igazi energiabomba, akiből csak úgy dől a szó, ráadásul nemcsak szeret, de tud is beszélni. A Death Angel legendás énekesével a banda második budapesti koncertje előtt beszélgettünk az A38 Hajó backstage részében.


Utoljára valamivel több mint négy éve játszottatok Budapesten, méghozzá meglehetősen különleges körülmények között...

(elvigyorodik) Több értelemben is speciális volt az a buli, sőt, igazából az egyik legkülönlegesebb koncert volt, amit a Death Angel csak valaha is adott. A mai napig emlegetjük azt az estét, olyan elsöprő volt a közönség reakciója, és az az egészben a legdurvább, hogy a koncert kis híján elmaradt... Rengeteget késtünk a határon történtek miatt, és amint elkezdtünk játszani a helyi kölcsöncuccon, a reakciók minden várakozásunkat felülmúlták.

Az egyik legintenzívebb koncert volt, amin csak valaha is megfordultam.

Elképesztő volt, elképesztő! A falakon folyt lefelé az izzadság, mindenki szélesen vigyorgott és olyan hangulat kerekedett, ami nagyon-nagyon ritka egy zenekar életében. Úgyhogy amikor először megnéztük a mostani turné előtt a menetrendet és megláttuk, hogy Budapest is rajta van, csak annyit tudtunk hajtogatni, hogy „Igen! Igen!" (nevet) Ráadásul utána kiderült, hogy még egy szabadnapunk is lesz a városban... Úgyhogy körülnéztünk, elmentünk este egy kicsit bulizni, utána normálisan kialudtuk magunkat, amire nagy szükség is volt, mivel ma megint nem fogok ágyba kerülni reggel 9 előtt. (vigyorog) Ráadásul most a saját cuccunkon játszhatunk, ami azért mindenképpen kényelmesebb. Nem mintha a múltkori felszerelésekkel bármi gondunk lett volna végül, sőt...

Új lemezetek, a Killing Season és az előző The Art Of Dying között közel négy év telt el. Nem sok ez egy kicsit?

(nevet) Hát igen, a dolgok megint amolyan Death Angelesen alakultak, de ezúttal mindez a mi döntésünk volt. Kihoztuk a The Art Of Dying lemezt, és utána majdnem másfél évet végigturnéztunk a világ minden részén. Eközben azonban két kisgyerek is született a csapat háza táján: Robéknál és Denniséknél is megérkeztek az első babák, akiktől életük első egy évében majdnem végig távol voltak. Így aztán teljesen érthető volt, hogy most egy kicsit velük akarnak lenni, nem pedig eltűnni megint egy évre otthonról pont akkor, amikor a gyerekek már éppen képesek lettek a kommunikációra. Persze csinálhattunk volna egy lemezt, de akkor sem indultunk volna turnézni, hiszen mindenki azt akarta, hogy Rob és Dennis a srácaival lehessen. Ez viszont a rajongókkal szemben nem lett volna fair húzás, így aztán inkább kihagytunk egy kis időt. Most már a gyerekek is nagyobbak, óvodába járnak, és jobban megértik, miért tűnik el az apjuk néha hosszú hónapokra. Vagyis készen állunk minden idők legkimerítőbb és legvadabb Death Angel turnéjára!Death Angel - Mark Osegueda

A Killing Season jóval céltudatosabb és egységesebb, mint az előző album, az azonban egyértelmű, hogy most sem ott próbáltátok meg felvenni a fonalat, ahol annak idején az Act III-vel letettétek. Ezen már legutóbb is sokan meglepődtek.

Az Act III és a The Art Of Dying között több mint 13 év telt el, és ugyan mielőtt megírtuk a legutóbbi lemezt, évekig turnéztunk együtt, a dalszerzésben ismét egymásra kellett hangolódnunk. Úgy gondolom, ez hallatszik is az Art albumon, azzal együtt, hogy összességében büszkék vagyunk rá, és szerepel rajta néhány olyan nóta, ami örökre része lesz a koncertprogramunknak. Elég sokféle ötlet szerepelt ott, és emiatt az anyag nem is egységes az elejétől a végéig. Most más volt a helyzet, hiszen teljesen határozott elképzelésekkel láthattunk neki a munkának: egy agresszív, nyers, gördülékeny lemezt akartunk készíteni, és amikor visszahallgattuk az első demófelvételeket, mindannyian tudtuk, hogy jó úton járunk. Valóban jóval céltudatosabb, kerekebb és sötétebb is a Killing Season, mint az előző lemezünk.

És most minden dalt te énekelsz...

Bizony! De azért hagytam némi helyet Robnak is a háttérvokáloknál. (vigyorog)

Úgy tudom, a producereteket, Nick Raskulineczet (többek között Foo Fighters, Rush, Shadows Fall kollaboráns – D.Á.) egy szintén jól ismert cimborátokon, Danko Jones-on keresztül ismertétek meg...

Jó haverok vagyunk Danko Jonesszal, habár az első találkozásunkra csak ő emlékszik, mi nem. Ez ugyanis egy torontói dedikáláson történt még a Death Angel feloszlása előtt, amikor Danko még kissrác volt, és a mai napig őrzi is az ott aláíratott dolgokat. Hosszú-hosszú évekkel később a finnországi Tuska fesztiválon léptünk fel, és odajött hozzánk: „sziasztok, srácok, a nevem Danko Jones, nagy rajongótok vagyok", valami ilyesmit mondott, nekem pedig egyből leesett, hogy pár nappal előtte láttam egy klipjét az MTV-n. Azért elég jellegzetes neve van ahhoz, hogy ne felejtse el az ember... Nagyon jól összehaverkodtunk, és utána is folyamatosan kapcsolatban maradtunk, küldözgettük egymásnak a pólókat, miegymás... Aztán amikor legutóbb San Franciscóban játszottak, én nyitottam nekik a másik bandámmal, az All Time Highs-zal, ami egyébként jóval rock'n'rollosabb zene, mint a Death Angel. Szóval vittem Dankónak egy vadiúj Death Angel kapucnis pulcsit, aminek baromira örült, és talán két héttel később, amikor besétált benne a stúdióba, hogy elkezdje felvenni az új lemezét, a producere, Nick Raskulinecz baromira megörült neki, ugyanis ő is óriási Death Angel rajongó. Egyből felkapta az egyik gitárt, és elkezdte nyomni a Seemingly Endless Time riffjét! Eléggé lehidaltunk a dologtól, amikor Danko felhívott vele, hiszen Nick alapvetően más típusú zenékben utazik, mint a miénk, de innentől már gyorsan ment a dolog. Dankón keresztül küldtünk Nicknek pár demót, hátha lenne kedve és ideje ahhoz, hogy velünk dolgozzon, gondoltuk, csak érdemes megnézni, mi sül ki a dologból... Igaz, hogy előtte még nem melózott olyan csapattal, mint mi, de nagyon jól megtaláltuk a hangot.

Kicsit beszéljünk a régi dolgokról is! Nemcsak számomra rejtély, hogy miért oszlottatok fel annak idején minden idők egyik legjobb thrash lemeze után. Oké, ott volt egy csomó üzleti gond, no meg persze a buszbalesetetek is, amiben Andy súlyosan megsérült, de tényleg a befejezés volt az egyetlen lehetőség?

Iszonyatosan fiatalon kezdtük el ezt az egészet. Nemcsak fogalmunk sem volt a zeneipar üzleti oldaláról, de nem is érdekelt minket a dolog. Kizárólag játszani akartunk, a többivel egyáltalán nem foglalkoztunk. És mások persze jól ki is használták a tudatlanságunkat... Emiatt aztán egy rakás olyan papírt írtunk alá a kezdeti időkben, amiket nem lett volna szabad, és ezek csak évekkel később kezdtek el kísérteni minket, amikor a banda neve már komoly piaci értéket képviselt. Vagyis bejött egy csomó pénz a Death Angelből, csak éppen mi nem láttunk belőle semmit... Death Angel - Mark OseguedaFolyamatosan egyezkednünk és tárgyalnunk kellett a különböző menedzserekkel, ügyvédekkel, lemezcégi emberekkel, hogy megkapjuk, ami jár nekünk, és egy idő után a fejünkre nőtt ez az egész. Az Act III album turnéján már odáig fajult a dolog, hogy a napból kizárólag az esti koncert néhány órája erejéig érezhettük magunkat jól, mert a többi időben kizárólag tárgyalásokat folytattunk, hogy kilábaljunk a csávából. Ilyen körülmények között nem nehéz elveszíteni a szemed elől az eredeti célokat, amik miatt kissrácként elkezdtél matatni a hangszereden... Olyan volt szembesülni a zeneipar igazi természetével, mintha csak jól arcul csaptak volna minket. A sok járulékos dolog egyszerűen megölte a muzsikálás örömét. És aztán minden szarság betetőzéseként jött a balesetünk, ami után megelégeltem a dolgot, és azt mondtam: „srácok, tekintsük ezt egy égi jelnek, nekem ennyi elég volt." Itt pedig vége lett a sztorinak.

És honnan tudtátok több mint egy évtizeddel később, hogy itt az ideje ismét feléleszteni a Death Angelt?

Az az egészben a legérdekesebb, hogy nem volt szó ilyesmiről. Mindannyian örökre lezárt fejezetként tekintettünk a Death Angelre, és egyikünk sem gondolta, hogy valaha is visszatérünk még ezen a néven. Jól jellemzi az egész hozzáállásunkat, hogy habár folyamatosan kapcsolatban voltunk egymással, sőt, a banda javarésze ilyen-olyan leosztásokban együtt is zenélt tovább, szinte egyáltalán nem nosztalgiáztunk a régi emlékeken, Death Angel nótákat pedig sosem játszottunk, ha éppen lekeveredtünk együtt valami próbaterembe. Persze az évek során rengeteg ajánlat jött hozzánk mind San Francisco környékéről, mind Európából, de mindet elhárítottuk, pedig bizonyos szervezők már egyetlen Death Angel koncertért is igen komoly összeget fizettek volna. Mi azonban mindig nemet mondtunk. Aztán 2001-ben Rob, Andy és én éppen a Swarm nevű bandában zenéltünk, és egy turné kellős közepén jelentkezett nálunk Chuck Billy, akinél akkoriban diagnosztizálták a rákot. Éppen a műtétjéhez szükséges pénz előteremtésén munkálkodott a Thrash Of The Titans jótékonysági buli megszervezésével, és megkérdezte Robot, hogy nem lépne-e fel a koncerten a Death Angel is. Nem mondom, hogy azonnal rávágtuk az igent, de némi agyalás után azt mondtuk: végülis csak egy alkalomról van szó minden további kötelezettség nélkül, ráadásul egy barátunkért és a rákkutatásért játszanánk. Szóval ha valaha megcsináljuk, akkor ez rá a megfelelő időpont, mert tényleg csak egy jó ügyet szolgál, nem pedig valakinek az anyagi érdekeit. Igent mondtunk. Az összes fellépő zenekar közül mi hagytuk ki a legtöbb időt, több mint egy teljes évtizedet, és amint kiléptünk a színpadra, a közönség egyszerűen megbolondult. Olyan hangulat alakult ki, hogy a végén jóformán nem is akartuk befejezni a koncertet... Death Angel - Mark OseguedaOké, mondtuk, akkor csináljunk egy önálló bulit is Friscóban, hogy elnyomhassunk pár dalt, amit a jótékonysági koncerten kihagytunk! Amint ezt a fellépést leszerveztük, szinte egyből teltházas lett, és megérkeztek az első ajánlatok Európából, elsősorban a nagy fesztiválokról. Egymásra néztünk: „rég voltunk Európában, és most már legalább megint tudjuk a nótákat!" (nevet) Az első európai bulinkat Hollandiában játszottuk, ahol egyébként szintén elővételben elment az összes jegy, és a közönség olyan szinten őrült meg, hogy arra még a Thrash Of The Titans fényében sem számítottunk. Innentől kezdve nem volt megállás. Jöttek az újabb és újabb turnéajánlatok, mi pedig két vagy három komplett turnét nyomtunk le új lemez nélkül csak Európában, óriási sikerrel. A végén pedig már egyre többen sürgettek egy új albumot is. Na, nem mondom, akkor azért egymásra néztünk! „Hé, 13 éve egy hangnyi Death Angel zenét sem írtunk!" (nevet) De végül nekiugrottunk, és ebből született a The Art Of Dying.

Mi a legfőbb különbség az 1990-es és a 2008-as Death Angel között?

Először is sokkal boldogabbak vagyunk, mint bármikor előtte, másrészt jobban megéljük és megbecsüljük mindazt, ami megadatott nekünk. A korai időkben semmi tudatosság nem volt bennünk. Kölykök voltunk, nagy ujjongás közepette bezsúfolódtunk a buszba, aztán hajrá. Komoly sikereket arattunk, amiket aztán elvettek tőlünk úgy, hogy nem is tudtuk őket alaposan kiélvezni. Ma már jóval céltudatosabb a zenekar.

A zeneipar azért elég sokat változott a feloszlás és az újjáalakulás között eltelt években...

Lemezeket eladni valóban sokkal nehezebb manapság, turnézni viszont lényegesen egyszerűbb, hiszen az internet révén összehasonlíthatatlanul több emberhez jut el egy-egy zenekar vagy koncert híre, mint azelőtt. Azt hiszem, ez valamilyen szinten kompenzálja a csökkenő lemezeladásokat: ami az egyik oldalon elveszett, azt kipótolja a másik. Igazából egy dolgot sajnálok nagyon: azt, hogy kezd kiveszni az egész dologból az ártatlanság. Annak idején hónapokig vártuk egy-egy új album megjelenését. Naponta bementem a helyi lemezboltba és szétnéztem, mik az újdonságok, közben meg a haverokkal folyamatosan csereberéltük egymás között a demókazettákat. Minden nap kimentem a postaládához és remegő kézzel nyitottam ki, aztán amikor végre megérkezett a 3-4 héttel korábban Európából megrendelt kazetta, leírhatatlanul boldog voltam. Ennek úgy tűnik, örökre vége van, és a mai srácok már nem is ismerik ezt az érzést. „Ó, kijött az új album, leszedem a netről", aztán két kattintással ott van a gépükön. Eltűnt az izgalom, a varázslat.Death Angel - Mark Osegueda

A thrash mezőny viszont rég tűnt ilyen erősnek, mint mostanság. Mi újság a műfaj fellegvárában, a Bay Areában? Érezni valami pezsgést?

Igen, valami mozgolódni kezdett. Nemcsak a régi nagyok tértek vissza, de van egy rakás új banda is, és némelyikük baromi jó, ilyen például a Hatchet. Tudod, a dotcom-crash az évtized elején eléggé megrogyasztotta San Franciscót, akkoriban bezártak a klubok, a próbatermek, eléggé meghalt az egész színtér a gazdasági visszaeséssel együtt, és nem lehetett tudni, visszajön-e még valaha a régi hangulat. Mára azonban ismét bezárulni látszik a kör: nyílt egy csomó új koncerthelyszín, egy rakás próbaterem és stúdió, újjáalakult egy sor régi banda és létrejött egy csomó nagyon tehetséges fiatal zenekar is. Nagyon jó látni mindezt.

Kapcsolatban vagytok a színtér régi nagyjaival?

Persze, Kirk Hammett például az ősidők óta ott van a legjobb barátaim között, folyamatosan hívjuk egymást, ha turnén vagyunk, akkor is. Három és fél évig laktam a házában, óriási arc és nagyon-nagyon rendes srác, tényleg igazi barát. De a többi régi nagy banda tagjait is gyakran látom, a Testamentéket, az Exodusékat... Eleve lejárunk egymás bulijaira és azokra a koncertekre is, amik mindannyiunkat érdekelnek.

Hallottad már az új Testament lemezt?

Az egészet még nem, csak pár dalt, de azok nagyon tetszettek, biztos állat lesz az album! Andy már hallotta az összeset, és bejött neki.

Melyik volt életed legjobb turnéja?

Hú, ez nagyon nehéz kérdés... Az egyik legnehezebb mindenképpen az Ultra-Violence lemezé volt, ahol egy kisbusszal utaztunk teljesen lehetetlen körülmények között, de így visszatekintve azt az izgalmat később talán egyetlen másik turnén sem éreztük, amit akkor. A másik különösen jó koncertsorozat az újjáalakulásunk utáni legelső európai kör volt, amikor ismét szembesültünk vele, hogy mennyire fantasztikus érzés keresztülutazni az egész kontinensen, és mindenütt valami mással, egymástól teljesen eltérő kultúrákkal szembesülni.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

(füttyent) Hé, haver, ne szúrj ki velem! Ez rohadt nehéz kérdés! Lássuk csak... Az AC/DC-től a Highway To Hell, a Black Sabbath-tól a Sabbath Bloody Sabbath és a Led Zeppelin III.

Mi az abszolút thrash metal dal?

(hosszasan gondolkodik) Nem tudok dönteni a Battery és a Creeping Death között.

Imádjuk a hülye kérdéseket: mi az élet értelme?

Ó, ne aggódj, én is imádom a hülye kérdéseket! (nevet) Ez viszont nem is volt hülye. Az élet értelme talán az, hogy kerülj ki mindenből a legjobb eredménnyel úgy, hogy a legjobb formádat nyújtod hozzá.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.