Shock!

június 27.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Michael Monroe: Sensory Overdrive

Michael Monroe: Sensory OverdriveAhogy említettem is Michael Monroe nemrég kijött koncertlemezének kritikájában, a kultikus frontembernek mindig szüksége volt egy tuti gitáros/dalszerző társra ahhoz, hogy igazán emlékezetes teljesítménnyel rukkoljon elő. A Hanoi Rocksban Andy McCoy, a Not Fakin' Iten és a Demolition 23 lemezen Little Steven, a Jerusalem Slimben pedig Steve Stevens adta a kreatív páros másik felét, az albumok pedig nem okoztak csalódást egyetlen rajongónak sem.

Most pedig – a szintén nem éppen kispályás Sami Yaffa (Hanoi Rocks/New York Dolls) és Steve Conte (New York Dolls) mellett – a szakma egyik legmarkánsabb és egyben legnehezebben kezelhető figuráját vette maga mellé, akinek tehetségéhez nem fér kétség. Ahhoz viszont, hogy meddig bírja egy olyan bandában, ahol nem ő a főnök, már annál több...

megjelenés:
2011
kiadó:
Spinefarm
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Jellemző módon a The Wildheartsot jegelő Ginger már most morog amiatt, hogy jelenlegi bandája az énekes nevét viseli, és ez – valljuk be – nem sok jót ígér a jövőre vonatkozóan. Akármi is történik, egy lemezt már biztosan alkotott ez a rajongók legszebb álmaiból előlépő felállás, és a jó hír az, hogy – nem megfeledkezve Steve Conte gitártémáinak fontosságáról – a két fő arc stílusa, egyénisége gyakorlatilag egyforma mértékben nyomja rá a bélyegét a dalokra. A mindkettőjüknél jellemző hatások legtöbbje érezhető, egyedül Ginger hagyta most otthon a keményebben riffelős énjét, vagyis az utolsó Wildheartsokra jellemző komplex agymenéseket vagy Everlone-szintű súlyosságokat senki ne várjon.

A legtöbb szerzeményben sikerrel teljesítik a küldetést: egyszerre rúgnak seggbe és csalnak mosolyt az arcunkra a húzós, punkos rock'n'rollal. Ilyen a Got Blood? vagy az überpusztító szájharmonikával súlyosbított Bombs Away (aminek a címét nyilván az utolsó Joystixről csenték). A Later Won't Wait annyira Ginger-féle, kissé rágógumi-ízű pop-rock, hogy akár egy szólóanyagára is feltehette volna – egészen a középrészig, ahol viszont Monroe egy olyan elszállós, melankolikus szaxofonszólót nyomat, amilyet még nem nagyon hallhattunk tőle: és a legfurcsább, hogy mégis működik! A Gone Baby Gone-ban aztán eltévednek egy cseppet a country irányába, de a két záró tétellel szerencsére szépen kiköszörülik a csorbát (utóbbi már a koncertlemezen is rajta volt más címmel, és nem más háttérmormog benne, mint Lemmy). Mindez összesen azért nem lenne elég egy masszív kilenceshez, csakhogy ott van még a (szinte biztosan Ginger által írt) Superpowered Superfly, ami egy maximálisan eltalált pop-rock jóság a Cheap Trick iskola legszebb hagyományai jegyében, annyi brit hatással átitatva, amitől azonnal a '90-es évek Londonjában érzi magát az ember. Ezzel aztán jól indul a tavasz!

Azt ugyan most még nem lehet teljes biztonsággal megmondani, odakerül-e majd ez a lemez a Not Fakin' It vagy a Demolition 23 alapművek mellett, de az biztos, hogy a két rock'n'roll ikon most sikerrel hozta ki egymásból a (közel) maximumot!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.