Bár elvileg tavalyi megjelenésről van szó, több okból sem akarnám szó nélkül hagyni a nyolcas számú Tarantino-mozi filmzenéjét – és ezen okok között a nemrégiben begyűjtött Oscar-díj még nem is szerepel. Objektíven nézve persze annak sincs különösebb jelentősége, hogy az Aljas nyolcas jó eséllyel az év filmje lesz számomra (persze, tudom, valójában a tavalyi évé), mégis, természetesen ez a tény adta meg számomra az alaphangot a CD meghallgatásához. Egyszerűen szüksége volt rá a szervezetemnek. Jó előre lelőve a poént, illetve megerősítve az Andor által a filmkritikában elmondottakat: se Tarantino, se Morricone életművének nem lesz csúcspontja ez a műsor, ennek ellenére vétek lenne lemondani róla.
Mindenekelőtt illik tisztában lenni azzal, hogy miért is nagy dolog, amiért újra a 88. életévében járó, de ma is aktív olasz zeneszerző-zseni neve szerepel egy westernfilm stáblistáján. Egyszerűen azért, mert Morricone ilyesmire bő három évtized (Aranyeső Yuccában, 1981) óta nem ragadtatta magát, pláne esélytelennek látszott a kooperáció egy olyan rendezővel, aki... szóval, mondjuk úgy, hogy nem viselkedett mindig kellő tisztelettel az öreggel szemben. Végül aztán mégiscsak összejött a közös munka, amelyhez Morricone nem csupán a nevét és vadonatúj muzsikáját adta, de arra is vállalkozott, hogy áttúrja az archívumát, és a film hangulatához illő, korábban ki nem adott munkáit is exhumálja.
Jelen anyagon ugyan nem szerepel, de a filmbe bekerült ily' módon néhány részlet a Carpenter-féle A dologhoz és a Boorman által rendezett Ördögűzőhöz írt zenéiből is. Tarantino persze nem tagadta azért meg teljesen önmagát, és nem állhatta meg, hogy a korábban is bevált módon, önjelölt DJ-ként, saját kedvenc dalai közül is felsorakoztasson néhányat. Ettől és a filmből átemelt dialógusoknak köszönhetően széttördelt lett kissé a végeredmény (legalábbis a klasszikus zenék hallgatói számára), de a történet így is működik, és főleg képes megteremteni a Nyolcas adrenalintól csöpögő, mégis jéggé fagyott hangulatát. A spoken word inzertek nyelvezete miatt pedig az is biztosra vehető, hogy a potenciális hallgatóság széplelkű része messzi ívben kerüli majd el ezt a környéket.
Maga a zene az ígéreteknek megfelelően valóban a carpenteri minimáltémákra hajazó horror/western hibrid, hangsúllyal az előbbin, nagyzenekari előadásban. A Dusan Mihely által irányított cseh filharmonikusok felelnek a hangjegyek fülbe ültetéséért, tőlük pedig valódi jutalomjátékot hallhatunk. A teljes anyag 70 percen túlra terjeszkedik, így aztán nem kell lemondanunk olyan „rejtett" csemegékről sem, mint a film utólag felderített poénja Jennifer Jason Leigh magánszáma végén. Igen, Kurt Russellen kívül, úgy tűnik, mindenki más tisztában volt azzal, hogy az ott nem egy kellékhangszer, amit éppen összetörni készül. Így semmisült meg a film vérmocskos oltárán egy százötven éves akusztikus gitár, sikított fel Jennifer, és született meg a legenda.
Mert ezért vagy azért, de az Aljas nyolcast évek múlva is emlegetni fogjuk. Az élmény pedig Morricone zenéjével együtt válik szürkeállományba égően alattomossá.
Hozzászólások