Shock!

április 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Last In Line: Heavy Crown

1118lilcKözhelyes a kérdés, mégis fel kell tennem: vajon ki mert volna akár még pár évvel ezelőtt is nagy összegben fogadni arra, hogy Vivian Campbell egyszer az életben még melodikus metalt fog játszani? Én biztosan nem. Az ír gitáros az elmúlt évtizedekben verbálisan és muzikálisan egyaránt konzekvensen tagadta kezdeti, Ronnie James Dio oldalán kibontakozott karrierjének gyümölcseit, Def Leppard-béli munkássága, illetve tíz esztendővel ezelőtti blues albuma alapján pedig sok mindent lehetett prognosztizálni, fémzenés hátraarcot azonban semmiképpen.

Mindezek ellenére sem gondolom, hogy a fickó a világ legnagyobb hipokritája lenne. Miért is ne értékelhetné át az ember büntetlenül a nézeteit és az életét, úgy meg aztán főleg, hogy évek óta a rákkal harcol? A Dio-tábornál persze ez mit sem számított, alaposan megkapta a magáét a Last In Line életre hívásáért. Nem mellékesen, pont azon emberek kiabáltak a leghangosabban, élükön Wendy Dióval, akik pár hónappal Ronnie James halálát követően Dio Disciples néven útnak indítottak egy késői DIO-muzsikusokat jó nevű bérzenészekkel kiegészítő haknibrigádot, a könnyű pénzkeresés reményében. Akkor ki is a képmutató?

megjelenés:
2016
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Viviannél legalább azt lehet tudni, hogy nem a pénz mozgatja, hisz' a Leppardban valószínűleg már megkereste azt az összeget, ami elég lehet néhány emberöltőre. Attól pedig még senki nem lesz farizeus, ha örömét leli abban, hogy újra együtt játszhat egykori zenésztársaival, és ezzel még mások érdeklődését is felkelti. Én magam egyébként mindig is erőteljes ambivalenciával figyeltem, ahogy anno Ronnie Dio, David Coverdale és Lou Gramm is rendszeresen leszedte Campbellről a keresztvizet különböző interjúk alkalmával, mert mégis miként lehet az, hogy a fent említett úriemberek által összeférhetetlennek tartott gitáros a híresen földön járó, szuperkúl arcokból álló Def Leppardban mégis lehúzhatott negyed évszázadot?

Nem szaporítom tovább a szót a – valószínűleg – keményfejű ír védelmében, mert úgyis a tények döntenek, és döntöttek is. Ugyanis azt még a morális kételyeken túljutni képtelen, hardkór DIO-híveknek is el kell ismerniük, hogy Campbell, Vinny Appice és szegény Jimmy Bain triója zeneileg megkérdőjelezhetetlen eredményre jutott a kiváló torkú Andrew Freeman társaságában. Talán nem követek el felségárulást, és mondom ezt Ronnie Dio feltétlen híveként, hogy a Heavy Crown saját műfajában főzi le az utolsó pár, valljuk meg, nem túl ötletes DIO-lemezt. A négyes semmi mást nem csinált, csak szépen felvette az 1985-ben elejtett fonalat, aminek eredménye egy regresszív megközelítésű, erősen a '80-as évek derekát idéző, ám mai csavarokat is rejtő anyag lett. Persze, ettől még nem szükséges hanyatt esni, mert sok hasonló próbálkozást láttunk már, itt azonban működött az, ami az esetek többségében nem szokott. Talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy noha az eltéveszthetetlen attitűdöt közvetítő hangszeres csapat teszi legitimmé a produkciót, a relevanciát a több lábon álló, gyilkosan fogós dalok, és egy Dio-iskolán nevelkedett, ám saját jogon karakteres énekes szolgáltatja.

Az albumot indító Devil In Me talán nem támasztja mindezt kellően alá, mert itt aztán tényleg kendőzetlen a DIO-izmus, mind a riffek és a dallamok, mind a szöveg tekintetében olyan dózisban köszön vissza a Holy Diver-feeling, hogy ez csak szándékos lehet. Ugyanakkor a folytatásban egyszer s mindenkorra világossá válik, hová is tart ez a korong. Nyilván, a Holy Diver és a Last In Line lemezek világa irányadónak tekinthető a teljes albumot illetően, ám Vivianék arányérzéke nem engedte, hogy ez utánérzés-jelleggel rátelepedjen a hallgatnivalóra, és kínos nosztalgiává degradálja azt. És itt a történet kulcsa, legalábbis számomra: bármennyire is evidens, hol leledzik a gyökere ennek az albumnak, és bármennyire is meghatározó arculatot kölcsönöz neki ez, mégis képes izgalmasan hatni, mert értő kezek formálták. És ez az a nehezen megfogható nüansz, amitől sokkal több ez a lemez, mint a Craig Goldy-féle Resurrection Kings műve, vagy a hasonszőrű kortárs produkciók zöme. Nagyon nem mindegy, ki, hogyan és miért fog neki a múltidézésnek. Ég és föld a különbség a kikívánkozó mondanivaló motiválta zeneszerzés és a gazdasági előnyök generálta, nagyüzemi zenegyár között.

Visszatérve a konkrét dalokra, a másodiknak érkező Martyr egyike a két gyors témának, és noha zeneileg nem különleges történet, a Freeman-gyerek valami elképesztően nagyot énekel benne. Nincs ez másként a Starmakerben sem, ezt az epikusabb megközelítésű, lassan terebélyesedő darabot is elsősorban az énekdallamok teszik felejthetetlenné, de Vivian riffjei is imádnivalóak, a refrént hangsúlyozó slide-téma pedig minden pénzt megér, akárcsak a pazar szóló. Nem kevésbé szerethető a közepes sebességgel haladó, nagyon diós alapokra épülő Burn This House Down, az I Am Revolution viszont talán az egyetlen kevésbé sikerült szerzemény ebből az eresztésből. Háromperces, sallangoktól mentes, gyors rock & roll, amiben csak a szóló emlékezetes, viszont megmenteni még az sem tudja az unalomba fulladástól. A hatos sorszámot viselő, némi doom-hatástól sem mentes Blame It On Me alaposan kiköszörüli a csorbát, újra előbújik Dio szelleme, ami csak fokozódik az elképesztően karakteres riffel kezdődő, ritmusváltásokban bővelkedő, túlzás nélkül óriási Already Dead percei alatt.

Érdekes a dalfüzér íve, mert a hangszeresek diós múltjához leginkább köthető tételek kivétel nélkül a korong első felében tobzódnak, míg az utolsó négy szám jóval modernebb felfogást képvisel. Ettől függetlenül valahogy összesimul, és egységes képet fest az egész, ami szintén a csapat hozzáértését mutatja. A Curse The Day kimondottan modern hangvételben fogant, Vivian gitárja és a dallamok egyaránt a mai kor követelményeinek tesznek eleget, a főként éles hangulati különbözőségekkel operáló Orange Glow fojtott verzéit pedig egy kiválóan eltalált, heroikus refrén fejeli meg. Utóbbi dal akár az első Kill Devil Hill-albumon is ott lehetne, ha már Vinny Appice ül a dobszéken, de ez a címadó kapcsán szintén megállapítható. Tanulmány, ahogy a ködös verzéből átfordítják a nótát valami teljesen másba, Andrew Freeman itt is remekel, és kitűnő érzékkel használja ki, hogy hangszálai olyasfajta füstös, bluesos tónusra is képesek, amiért például Robert Masont (Lynch Mob, Cry Of Love, Warrant) és Kal Swant (Lion, Bad Moon Rising) is annyira szeretjük. A The Sickness hat percében klasszisokhoz méltó módon zárja a lemezt a kvartett, itt éppolyan tökéletesen ülnek azok a finom váltások, melyek a korong több szerzeményét is különlegessé teszik, Andrew lehengerlő refrénje pedig tényleg minden igényt kielégít.

Vivian gitározásának megfejtését szándékosan hagytam a végére. Simán lehet, hogy a mai kölyköknek ez a fajta, nem kimondottan a technikát előtérbe helyező, régisulis játékmód nem mond semmit, na de kérem szépen: hát nem érnek fel záz, nyolc húron bemutatott arpeggióval azok a gyönyörű frázisok, az az utánozhatatlan íz, az az ezer közül felismerhető dallamformáló képesség? Campbellnél minden hangnak súlyos jelentése van, és noha már nem villog annyit, mint régen, szólói továbbra is mágikusak. Égi manna az ilyen, manapság már ritkaságszámba menő gitározás az ezt értő és értékelő fülek számára.

Ami a hangzást illeti, az első osztályú tartalom mellé szerencsére prémium-kategóriás megszólalás társul Jeff Pilson (Dokken, Foreigner) jóvoltából, gyönyörűen telt, arányos és organikus a sound. A teljességhez most már csak annyi kéne, hogy Jimmy Bain tragikus halála ellenére is turnéra menjen valahogy az alakulat, hisz' valószínűleg Jimmy sem akarná, hogy azelőtt véget érjen a sztori, mielőtt igazán elkezdődött volna. A potenciál nagyon megvan ebben az anyagban, szóval tényleg annyi a kérdés, hogy a dalok nagyszerűségéért jelentős mértékben felelős Jimmy nélkül van-e értelme folytatni... Meglátjuk.

 

Hozzászólások 

 
+2 #14 Gábor 2016-02-27 01:28
Idézet - Svet:
Idézet - Gábor:
"a Heavy Crown saját műfajában főzi le az utolsó pár, valljuk meg, nem túl ötletes DIO-lemezt"

Jó lemez, de fasorban sincs bármelyik DIO-lemezhez képest.


Szerintem sem.
A Master of the Moon-t például soha nem értettem miért fikázzák...Nekem az az egyik legkedvencebb DIO albumom.

Nekem is!
Akárcsak az Angry Machines...
Viszont a Killing nem jön be nálam.
Idézet
 
 
#13 tama1975 2016-02-26 08:30
Jó kis lemez, de 9 pont (figyelemmel a Shock értékelési elveire) kicsit soknak tűnik érte.
Idézet
 
 
+1 #12 frotniers 2016-02-26 07:08
Nevemből tán kitűnik, hogy nem vagyok nagy heavy hardrock fan, a könnyedebb, dallamosabb műfajok közelebb állnak a szívemhez, ennek megfelelően Def Leppi fanként kezdtem el figyelni a lemezre, merthogy Cambell játszik benne. Persze ettől függetlenül tisztában voltam vele, hogy miről van szó, hisz Dio-t tiszteltem, tisztelem mind a mai napig és bár attól, hogy nem a szívem csücske a műfaj, 1-1 Rainbow - Purple lemez még nálam is le szokott játszódni, így ennek megfelelő kíváncsisággal, laikusként kezdtem figyelni rá. Aztán megláttam, hogy frontiers records - na itt sajnos már alapból esett vagy 5 pontot a skála - tudom ez prekoncepció, de akkor is- utána kijött az első két igazából semmit mondó dal, aztán tegnap eljutottam oda, hogy sikerült meghallgatnom a lemezt. Hát minden negatív várakozásomat felülmúlta és ez egy bitang erős dallamos hard rock lemez, nagyon súlyos megszólalással, riffekkel és dögös énekkel. Dobtam tőle egy hátast és fog nálam pörögni, az biztos!
Idézet
 
 
#11 Svet 2016-02-25 20:42
Idézet - Gábor:
"a Heavy Crown saját műfajában főzi le az utolsó pár, valljuk meg, nem túl ötletes DIO-lemezt"

Jó lemez, de fasorban sincs bármelyik DIO-lemezhez képest.


Szerintem sem.
A Master of the Moon-t például soha nem értettem miért fikázzák...Nekem az az egyik legkedvencebb DIO albumom.
Idézet
 
 
-1 #10 Gábor 2016-02-25 20:07
"a Heavy Crown saját műfajában főzi le az utolsó pár, valljuk meg, nem túl ötletes DIO-lemezt"

Jó lemez, de fasorban sincs bármelyik DIO-lemezhez képest.
Idézet
 
 
+4 #9 Tulus 2016-02-25 19:29
Dio büszke lenne erre a lemezre! Ennyi a lényeg.
Idézet
 
 
+3 #8 Svet 2016-02-25 14:16
Őszintén szólva engem meglepett ez a lemez. Amikor megláttam hogy a Frontiers-nál jön ki, már elkezdtem temetni hogy ez is biztos csak egy olyan tucat aor/hard rock album lesz amiket előszeretettel árusítanak a taljánok, de nem. Annak ellenére hogy frontiers kiadvány kifejezetten ötletes és kilóg a sorból annak ellenére hogy kb. minden hangját hallhattuk már az első 3 DIO albumon (és én helyenként érzek benne pici Def Lepp-et is). Szóval kellemes csalódás lett belőle. Tényleg egy jó album, bár az énekesbe bele tudnék kötni, csak most nincs kedvem.
(Iszonyatosan átlagos tucathang a csávó. - Bocsi)
Idézet
 
 
+6 #7 Levus 2016-02-25 12:50
Idézet - Levus:
Igazad van, a legtöbb művész olyan, mint egy gyerek..


Ja és ha körülnézek, több példa is van rá, hogy a feleségek rátelepednek zenészekre.. :D
Idézet
 
 
+5 #6 Levus 2016-02-25 12:49
Igazad van, a legtöbb művész olyan, mint egy gyerek..
Idézet
 
 
+6 #5 Palinkas Vince 2016-02-25 12:42
Idézet - Levus:
Dio is egyike volt sajnos azoknak, akik elkergették maguktól a jó zenészeket, nem volt egy stabil alap, ami zenekarrá formálta volna hosszú éveken át a csapatot körülöttük.
Hogy mindezt a pénzéhség, vagy az Ego diktálta, az teljesen mindegy.
Teljesen érthető, hogy ilyen kvalitású zenészek, pláne erejük teljében nem nyugodtak bele a bérzenész pozícióba, pláne ha olyan sokat tettek hozzá magához a zenéhez.
Mindig nagyon szerettem a Campbell -féle Dio lemezeket, a játéka tényleg egyedi.
De említhetném akár Vinnie Vincentet, vagy még jobban Jake E. Lee -t, akivel meg Ozzyék szúrtak ki teljesen hasonló módon.



Nyilván bőven tettek ők is azért, hogy kikerüljenek, maga Vivian is elismerte. Ugyanakkor Appice többször visszament, sőt a Heaven and Hell-ben is ott volt megint. Goldy és Aldrich is többször megfordult a DIO-ban. Baint is le kellett időnként cserélni, majd visszament, ha épp összeszedte magát.
Nyilván ha Ronnie tovább élt volna, előbb-utóbb eljutottak volna a kibékülésig Viviannel. De ez van. A jelen helyzetből viszont tényleg kihozták a legjobbat. Őszintén szólva a Disciples önálló nótái baromira nem izgatnának, még ha a DIO műsorukat meg is nézném. Szóval 1:0

Hatékony menedzsment nélkül valszeg a legtöbb híres zenész a cipőjét sem tudja bekötni, nemhogy munkáról meg díjazásról tárgyalni. Jake E. Lee is biztos ilyen. Gitárosnak zseni, de a Badlands utáni pályafutása (vagy annak nemléte) elég sokat mond.
Idézet
 
 
+6 #4 Levus 2016-02-25 12:21
Dio is egyike volt sajnos azoknak, akik elkergették maguktól a jó zenészeket, nem volt egy stabil alap, ami zenekarrá formálta volna hosszú éveken át a csapatot körülöttük.
Hogy mindezt a pénzéhség, vagy az Ego diktálta, az teljesen mindegy.
Teljesen érthető, hogy ilyen kvalitású zenészek, pláne erejük teljében nem nyugodtak bele a bérzenész pozícióba, pláne ha olyan sokat tettek hozzá magához a zenéhez.
Mindig nagyon szerettem a Campbell -féle Dio lemezeket, a játéka tényleg egyedi.
De említhetném akár Vinnie Vincentet, vagy még jobban Jake E. Lee -t, akivel meg Ozzyék szúrtak ki teljesen hasonló módon.
Idézet
 
 
+5 #3 Palinkas Vince 2016-02-25 10:28
Az előzetesektől nem voltam elájulva, de kissé a Strange Highways érát meg az itt is említett KDH-t juttatta eszembe és ez viszont tetszett. Egyben hallgatva viszont tényleg nagyon működik a lemez, abszolút régi DIO és kivétel nélkül mindenki kurva jó. Sose volt előttem világos, hogy tulajdonképpen miért ment el Appice a DIO zenekarból, mert Vinnie tényleg mindent visz ezzel a sounddal és stílussal.
Idézet
 
 
+5 #2 methanor 2016-02-25 10:13
A sok semmitmondó,rut in lemez után végre van egy olyan,amelyikbe n van fantázia. Aki szereti a 80-as évek hard rock,heavy metal zenéit,az nem fog csalódni.Klasszikus témák,jó szólók. Bár én minden gitár alapba belehallottam a heaven and hell riffjét,ez a nosztalgiának tudható be.Mondjuk az énekes egy tucat hang,de nem zavaróan.
Idézet
 
 
+6 #1 Final Command 2016-02-25 09:45
Köszi a beszámolót, meghoztad a kedvem az albumhoz, pedig már régen nem hallgatom ezt a stílust, de ezt most feltettem és eddig bejön :).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.