Shock!

szeptember 22.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Spiritual Beggars: Sunrise To Sundown

spiritualbeggars_cRitka az olyan zenekar, amit az ember gyakorlatilag tényleg bármikor szívesen hallgat – nem tagadom, nálam Mike Amott Spiritual Beggarse e szűk körbe tartozik, méghozzá mindegyik korszakával. Az igazán true arcok ma is elsősorban a Spice-szal készített, morózusabb, Sabbath/Trouble-vonalú doomos cuccokra esküsznek tőlük, másoknál a JB-éra belazultabb, a súlyos riffelés mellett is már inkább rockos dinamikájú középkorszaka a favorit, és mára megjelentek azok is, akiknek a most is tartó, Apollo Papathanasio nevével fémjelzett éra a szíve csücske minden korábbinál változatosabb megközelítésével. Én nem tudok ilyen különbséget tenni a banda pályaszakaszai között: a mostani fejezetet megkezdő Return To Zero legalább akkora favoritom, mint az Another Way To Shine vagy a Demons volt a maga idejében.

megjelenés:
2016
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

Nem véletlenül kezdtem ezzel, mert az új album – már a harmadik Apollóval a mikrofonnál – ismét magabiztosan foglalja majd el a helyét ebben a sorban. Igazság szerint fogalmam sincs, min múlik, kinél mi jön be leginkább egy nagyjából egyenletes teljesítményt nyújtó bandától, és azt sem tudom, másokkal ellentétben én miért kattantam rá automatikusan, gyakorlatilag azonnal Mike-ék összes albumára, mióta csak megismertem őket a '90-es évek második felében. Annyi bizonyos, hogy Amott dalszerzői stílusa és gitárjátéka még az éránként-lemezenként másként adagolt összetevők, fűszerek ellenére is összekeverhetetlen, és nála jobban bizony kevesen érzik a mai felhozatalból a '70-es évek muzsikáit. Viszont a Beggars megszólalása ezzel együtt is mindig sajátos volt, Mike gitársoundja eleve modernebb, karcosabb tónust ad a daloknak, hiába származik gyakorlatilag az összes fogás a régi mesterektől. És hát ugye a dalok, a lényeg, a mag, amit sokszor talán túlfetisizálni látszunk, pedig valójában nem lehet elégszer és eléggé hangsúlyozni: minden azon áll vagy bukik, hogy egy zenekar meg tud-e mozdítani az emberben valamit a dalaival.

Márpedig Mike és a Spiritual Beggars mindig is meg tudott, és tulajdonképpen érdekes, de annak dacára sem érzem kopni ezirányú képességeiket, hogy a Sunrise To Sundown már a kilencedik nagylemez a sorban. Pedig Amottnak közben még a nem kevésbé termékeny Arch Enemy is ott van... De igazából ez is olyasmi, amit nem kell megfejteni. A lényeg annyi, hogy az új album nyílegyenesen rongyol előre a Return To Zerón és az Earth Blueson meglelt csapáson. A mai Beggarsben már annyira sincsenek korlátok, mint a régiben, pedig itt mindig is a fel- és elszabadult zeneiségű, jammelős érzetű nótákon volt a hangsúly: békésen megfér egymás mellett akár egy dalon belül is Tony Iommi Michael Schenkerrel, Ritchie Blackmore Frank Marinóval, de tényleg a teljes hősi panteon felvonul legalább egy-egy dalrészlet, téma erejéig a Beatlestől kezdve a Creamig, a Grand Funk Railroadtól a Uriah Heepig.

Nem szívesen cincálom ízekre a lemezt, mert ugyanúgy imádom lepörgetni akár egymás után többször is, mint az eddigieket. Nagy favoritjaim ugyanakkor máris akadnak: a Deep Purple-re hajazó Diamond Under Pressure, a direkt módon pumpáló, szimpla és gyilkos refrénnel ellátott Hard Road, az epikus érzetű, a Dio-féle Rainbow monumentalitását megidéző No Man's Land (ahol nyilván a refrén szövege sem véletlen, habár a leállós középrész meg pont beatleses), a szárnyaló szólódíszítésekkel megbolondított Dark Light Child vagy a kimért tempóban menetelő, már-már rockoperás magasságokba emelkedő, finom zongorafutamokkal is operáló Southern Star zárás egyaránt maximális pontszámot érdemlő dolgozatok. De még az ezeknél egy fokkal kevésbé karakteres nótákra sem tudok rosszakat mondani. Sajnálom, fan vagyok, nem tagadom.

Mára hallhatóan Per Wiberg is igazi oszloppá nőtte ki magát a bandában Mike mellett, változatos, ízléses játéka mindenütt ott van, és ugyan sosem tolakszik, de nem tudsz rá nem odafigyelni. Amottot meg tényleg nem lehet eleget méltatni, egyike a műfaj kevés 21. századi gitárhősének: riffjei is gyilkosak, akár Iommi vezeti a kezét, akár a kisebbik Schenker, szólófronton pedig aztán tényleg megunhatatlan, ahogy játszik, akár végtelenítve is tudnám hallgatni ultramelodikus, ízes futamait. Amiket például a szintén nagy kedvenc, Kyuss-rokon főtémákat is felvillantó Lonely Freedomban elereszt, attól már elsőre is égnek állt minden szőrszálam, valódi mágus a faszi. De gyakorlatilag bármelyik megmozdulását említhetném. A finomabb, akrobatikusabb toroknak számító Papathanasio leigazolása meg elég bátor húzás volt Spice és JB öblösebb, mélyebb, őserejűbb megközelítése után, de én a mai napig csak a lehető legjobb döntésként tudok tekinteni Mike ezen húzására. Apollo nagy hangterjedelmű, érzelemgazdag, színes hang, tökéletesen illik a dalokhoz. A Sharlee D'Angelo / Ludwig Witt ritmusszekcióra is érdemes odafigyelni, és természetesen a vintage-re vett, mégis 21. századi erővel megdörrenő hangzás is perfekt.

Mint mondtam, tudom, hogy mindenkinek más jön be ettől a zenekartól, így bizonyára lesz, aki azt mondja a Sunrise To Sundownra, hogy köszi, ez most nem annyira, mások meg egyből a kedvenceik közé emelik majd a csapattól. Nekem így, pár hét után még erősebbnek is tűnik ez az album a legutóbbinál (amit amúgy szintén nagyon szeretek), aztán majd hosszabb távon eldől, hányadán állok vele a teljes diszkográfiát tekintve. Most mindenesetre boldog vagyok, hogy itt van, és hallgathatom.

 

Hozzászólások 

 
+1 #14 NOLA 2016-05-02 11:49
Nagyon kellemes muzsika hallható ezen az albumon (is)..., és pontosan ez a baj, hogy nekem ez már csak "kellemes".
Sajnos engem az "újjabbkori" SB lemezek nem tudnak 100%-osan lekotni. Háttérzenének még mindig nagyon jól mukodik, de valahogy nekem ez már túlságosan fel van "hígulva", az én fulemnek sok ez a zongora/orgona.
Azt hiszem, hogy nálam már orokké az elso korszakuk lesz a kedvenc, onnan is a Mantra III a legnagyobb. Tudom, hogy ezt a lemezt nem is nagyon szereti a tábor, de nekem megis ez a legnagyobb kedvencem.
Idézet
 
 
+6 #13 Knapp Norbert 2016-04-08 20:11
Mea culpa! Ez az első lemez, amit hallottam a SB-től: Hogy én miről maradtam le! Most én is ott tartok, hogy nem tudom, hogy melyik lemezükkel folytassam az ismerkedést, de erős a gyanúm hogy egyikkel sem hibázhatok nagyot! Előbb hallottam a lemezt, utána olvastam a kritikát, kíváncsian, hogy a számomra észrevehető "áthallások" nem csak az én képzeletem szüleményei-e, de látom, hogy ez nektek is átjött. (mondom, először hallgatok SB-t) A 'Diamonds..' nekem elég egyérteműen mutatja, hogy jó sokszor hallgatták a 'Might just take your life'-ot a Deep Purple-től. De ezek mind pozitívumok a számomra. Úgy néz ki, hogy ismét új kedvencet avatok.
Idézet
 
 
+6 #12 shmonsta 2016-04-08 00:41
Hát ez nagyon szuper lett. A Deep Purple, a Whitesnake meg a többi klasszikus van megidézve folyamatosan, de nem a zenét, hanem a hangulatot csórták el, valami elképesztően ügyesen. Ennyire még egyik retro banda sem jutott közel a célhoz szerintem.
Idézet
 
 
+3 #11 Scud 2016-04-04 13:34
Idézet - redriot:
Idézet - Scud:
Ha el akarom kezdeni hallgatni őket, de èn a doom helyett inkább a Blues-os èrára lennèk kìváncsi, már ha van olyan, melyik albummal kezdjem? Köszi!


Az Ad Astra albumtól kezdve azért már nem annyira doomos a zene, de még a legkorábbi albumokon is vannak bugisabb nóták. Választhatsz esetleg énekes alapján is hogy hol kezded az ismerkedést. Mindhárman első osztályúak de nagyon eltérőek és meghatározták a lemezeik hangulatát:

-Az Ad Astrával bezárólag Spice volt a torok: karcos, szemtelen, nyers, hangos. Tőle ez a lemez a kedvencem. A korábbiak elszállósabb, stoneresebb témák. Azok is jók de az a stílus kevésbé áll közel hozzám mint a későbbiek.

-Az On Fire és a Demons lemezeken JB hallható. Mélyebb tónusú, bluesosabb hang, igazi őserővel. A Demons egy iszonyat energikus, nagyon hangos lemez. Az On Fire némileg visszafogottabb , zeneileg már közelebb áll az újabb albumokhoz. Ha tetszik JB éneke és bírod a klasszikus heavy metalt akkor csekkold Grand Magust is! :)

-2010-től Apollo az énekes. Nagyon technikás, képzett, az elődjeitől jóval sokoldalúbb énekes, de talán hiányzik belőle Spice karcos dühe vagy JB ősereje. Nem rosszabb egyik sem a másiktól, mindhárman egyéniségek. Majd megtalálod a kedvenced!
Na kellemes alámerülést a Beggars világában. Irigyellek is kicsit mert most jó pár garantáltan agyeldobós hallgatnivaló vár rád! :)


Hálás köszönetem, neki is látok. :9
Pár dalt már hallottam tőlük, de így azért céltudatosabb leszek. Respect neked!
Idézet
 
 
#10 pumpika666 2016-04-03 16:09
Idézet - ivàn norbi:
Megèljük a bpesti koncertet?

inkább egy rockmaraton, rockpart-fesztiválos fellépés esélyesebb lenne, sima koncerten 2-300 főre nem hiszem, hogy be mernék vállalni az itthoni szervezők, bár láttunk már csodát
Idézet
 
 
+2 #9 ivàn norbi 2016-04-03 01:20
Megèljük a bpesti koncertet?
Idézet
 
 
+3 #8 ntsouth 2016-04-02 23:12
Minden szóval egyetértek. Nem egy azonnal ható lemez, de A retro rock zenekarra az ember szívesen "pazarolja" az időt. :)
Idézet
 
 
+14 #7 redriot 2016-04-02 18:32
Idézet - Scud:
Ha el akarom kezdeni hallgatni őket, de èn a doom helyett inkább a Blues-os èrára lennèk kìváncsi, már ha van olyan, melyik albummal kezdjem? Köszi!


Az Ad Astra albumtól kezdve azért már nem annyira doomos a zene, de még a legkorábbi albumokon is vannak bugisabb nóták. Választhatsz esetleg énekes alapján is hogy hol kezded az ismerkedést. Mindhárman első osztályúak de nagyon eltérőek és meghatározták a lemezeik hangulatát:

-Az Ad Astrával bezárólag Spice volt a torok: karcos, szemtelen, nyers, hangos. Tőle ez a lemez a kedvencem. A korábbiak elszállósabb, stoneresebb témák. Azok is jók de az a stílus kevésbé áll közel hozzám mint a későbbiek.

-Az On Fire és a Demons lemezeken JB hallható. Mélyebb tónusú, bluesosabb hang, igazi őserővel. A Demons egy iszonyat energikus, nagyon hangos lemez. Az On Fire némileg visszafogottabb , zeneileg már közelebb áll az újabb albumokhoz. Ha tetszik JB éneke és bírod a klasszikus heavy metalt akkor csekkold Grand Magust is! :)

-2010-től Apollo az énekes. Nagyon technikás, képzett, az elődjeitől jóval sokoldalúbb énekes, de talán hiányzik belőle Spice karcos dühe vagy JB ősereje. Nem rosszabb egyik sem a másiktól, mindhárman egyéniségek. Majd megtalálod a kedvenced!
Na kellemes alámerülést a Beggars világában. Irigyellek is kicsit mert most jó pár garantáltan agyeldobós hallgatnivaló vár rád! :)
Idézet
 
 
+4 #6 edg 2016-04-02 16:48
Nálam is a Demons a kedvenc, na meg bármelyik azelőtti is nagyon tetszett. Apollót eleinte nem tudtam hova tenni, nem tetszett a váltás, de valahogy most nem volt vele különösebb bajom. Nem rossz album ez, a gitárjáték ismét meggyőzött.
Idézet
 
 
+3 #5 Scud 2016-04-02 14:07
Ha el akarom kezdeni hallgatni őket, de èn a doom helyett inkább a Blues-os èrára lennèk kìváncsi, már ha van olyan, melyik albummal kezdjem? Köszi!
Idézet
 
 
+1 #4 Nagy Andor 2016-04-02 13:01
Idézet - björn:
Úgy látszik én leszek a kontra, szerintem ez a lemez unalmas. Nálam a Demons volt a 10/10 pontos lemezük, meg addig majdnem mind végülis. Ha ehhez mérjük ez bizony csak 6 vagy max. 7/10. Semmire sem emlékszem ha lejár a lemez.... Jobban szól mint az Earth Blues, de azon jobb dalok voltak.

Én veled értek egyet. Sajnálom, de nálam egyértelműen ez az eddigi leggyengébb SB lemez. Igaz, én Apolloért nem rajongok különösebben, de a két előd is jobban tetszett. 7 pont nálam is (jelenleg).
Idézet
 
 
#3 björn 2016-04-02 12:44
Úgy látszik én leszek a kontra, szerintem ez a lemez unalmas. Nálam a Demons volt a 10/10 pontos lemezük, meg addig majdnem mind végülis. Ha ehhez mérjük ez bizony csak 6 vagy max. 7/10. Semmire sem emlékszem ha lejár a lemez.... Jobban szól mint az Earth Blues, de azon jobb dalok voltak.
Idézet
 
 
+3 #2 Chris92 2016-04-02 11:12
Remek lemez lett ez is, igaz most kicsit több idő kellett mire igazán beérett. Ami nagyon tetszett benne, hogy alapjaiban az Earth Blues stílusát viszi tovább, viszont sok tekintetben vissza is nyúl a Beggars korábbi korszakaihoz (elég csak a Dark Light Child és a Lonely Freedom kettősére gondolni). A gitármunka, Apollo éneke, a ritmusszekció és Wilberg orgonája megint fenomenális szintű, a No Man's Land közepén lévő zongorabetét pedig mekkora! :D
Imádom ezt a bandát, soha nem okoztak eddig csalódást.
Idézet
 
 
+5 #1 redriot 2016-04-02 08:51
Nagyon vártam már ezt a kritikát!
Gondban lennék ha meg kéne határoznom hogy melyik Beggars album a kedvencem: számomra az Ad Astrától kezdve 10 pontos remekmű mindegyik.
Az új anyag talán közelebb áll hozzám mint az Earth Blues - alapjaiban ugyanaz az irány, de valahogy súlyosabb, vastagabb a hangzás - a Hard Road hallgatása közben jelen sorok bepötyögése is nehezen megy a headbangelési ingertől. :D Ebben a nótában pl. mekkora finomság már mikor a szólót kifuttatja Amott és utána Wiberg még megvirnyogtatja a Hammondot mielőtt újra támad az a mammut súlyú riff - imádom! :)
Apollo éneke és Amott játéka eddig is hibátlan volt de a billenytűket most mintha sikerült volna még jobban integrálni a zenébe és a dohogó-dobogó-lüktető dobsound is markánsabb jobban illik a képbe.
Az egyetlen negatívum amit írni tudnék hogy kissé aggódom a következő album miatt - ezt a stílust szerintem már nem lehet tökéletesebbre csiszolni. Azért bízom Amott zsenijében mert eddig még nem okozott csalódást.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.