Shock!

szeptember 15.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Steven Tyler: We’re All Somebody From Somewhere

steventyler_cÉvek óta húzódik már ez a szólóprojekt, amin persze semmi meglepő nincs: ha valahol Steven Tylerről szólnak a dolgok, az ember csakis a totális káoszt veheti biztosra, ehhez pedig alighanem mindenki hozzászokott már az elmúlt negyvenakárhány évben. Az énekes végül azért csak összehozta karrierje első hagyományos szólóalbumát, és mentségére szolgálhat, hogy a We're All Somebody From Somewhere dalszerzők, stúdiós szakemberek, zenészek egész hadseregével készült egy végletekig szétszabdalt, évekre elnyúló munkafolyamat során – így nem is csoda, hogy ennyit ült rajta.

Arról persze lehet vitázni, mennyire reálisak azon remények az Aerosmith frontemberének részéről, miszerint ilyen múlttal, 68 évesen valaki új fejezetet indíthat a pályafutásában, de lelke rajta, nekem alapvetően ezzel sincs semmi bajom. Akármennyire is közel áll hozzám az Aerosmith munkássága, a legutóbbi lemez is elég nyilvánvalóvá tette, amit amúgy régóta tudtunk: abban a formációban már nincs igazi puskapor, kreatív szempontból mindent elmondtak, ami bennük volt. Vagyis nem hibáztatom Stevent, amiért nem elégítik ki a nagy hakniturnék, és másba is szívesen belekap. Megjegyzem, nem tesznek mást az őt a country-kalandért pikírt stílusban cseszegető többiek sem, hiszen Joe Perrynek ott a szólókarrierje meg a Hollywood Vampires, Brad Whitford ismét Derek St. Holmesszal játszik, Tom Hamilton meg a Thin Lizzyvel koncertezget, mielőtt jövőre nekifognának a sokéves búcsúturnénak.

megjelenés:
2016
kiadó:
Dot Records
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Tyler jóelőre beharangozta, hogy nem hard rockot játszik majd ezen az albumon, ami szintén érthető, hiszen az ember alapvetően azért készít önálló lemezt, mert valami olyat szeretne mutatni magából, ami főcsapatának profiljába nem fér bele. Nos, utóbbi megállapítás persze csak szegről-végről áll meg, ha mondjuk az Aerosmith Marti Frederiksen-dominálta rádiópopos korszakát vesszük alapul – számomra Steven ezen anyaga sem lenne nagyobb szentségtörés a banda neve alatt, mint mondjuk a Just Push Play album egyes témái, netán a karrier bizonyára abszolút mélypontját jelentő, a 2002-es válogatásra írt Girls Of Summer single. A dolog másik oldalát pedig az jelenti, hogy kis szódával a We're All Somebody From Somewhere egyes dalai akár normál Aerosmithnek is elmennének. Viszont Steven alapvetően nem hazudott, az anyag nagyobbik része valóban az Egyesült Államokban az utóbbi években olyannyira népszerű, gyakorlatilag az aréna- és rádiórock szerepét átvevő country-pop-rock hibrid stílusban fogant.

Egy dolog biztos: az album vérprofin megírt és meghangszerelt muzsikát rejt, ezen nincs értelme vitázni, de különösebben csodálkozni sem, hiszen Tyler olyan vérprofi dalkovácsokkal írta az albumot, mint T Bone Burnett, Dann Huff (lásd még Giant), az említett Marti Frederiksen és Jaren Johnston. Innentől fogva a kérdés annyi, bejön-e valakinek ez a zenei világ vagy sem. A magam részéről nem vagyok különösebb country-fan, viszont pár dalt ezzel együtt is kiemelkedőnek tartok az anyagról. Ezek véletlen pont a legrockosabbak, de hát ez van, én sem bújhatok ki a bőrömből, meg teljesen hálistennek Steven barátunk sem – így megkockáztatom, hogy még ha valamiféle objektivitásra törekszem, akkor is ezek az album legkiemelkedőbb momentumai. Mindenképpen ide sorolhatjuk a single-ként már elég régóta ismert, lájtosra vett, de kiváló dallamokkal és tízpontos refrénnel operáló Red, White & You-t és persze a két legaerosmithesebb témát, az Only Heavent és a The Good, The Bad & The Uglyt is. Utóbbiak közül az első ráadásul Tylerék '80-as, '90-es években megélt korszakát, a második pedig a '70-es évek ősrockosabb vonalát idézi, vagyis ebből a szempontból is teljes a kép. Nálam egyértelműen ez a három dal a csúcs, viszont a modernebbre hangszerelt témák között is akadnak erősek: a fülledt, párás nyári hangulatot tükröző címadót például nagyon jól eltalálták, de a Hold On (Won't Let Go) effektszőnyeg alá rejtett western-feelingje is kifejezetten hangulatosra sikeredett, és itt is roppant erősek a dallamok.

Ami a lemez többi részét illeti, ezek mellett – nekem – túl sok a ballada, és eléggé kaptafára is készültek, viszont tagadhatatlanul szépen megírt, kerek szerzemények ezek is, amelyek hallatán szinte látja maga előtt az ember az ifjúságuk felett romantikusan elmélázó wyomingi és dél-dakotai háziasszonyokat, miközben kertészfarmerben klopfolják a marhahúst. A Piece Of My Heart feldolgozása viszont nem tesz hozzá sokat a lemezhez, a Janie's Got A Gun country-átirata meg kifejezetten béna. Ez a nóta eleve annyira tökéletes, hogy nem is lett volna szabad bolygatni. Viszont csodaszépen szól az album, Tyler pedig azzal együtt is énekes őstehetség, hogy hangja a hetedik iksz felé gyalogolva nyilván sokat kopott már a fénykorhoz képest. De ahogy hajlítja a dallamokat, abba ma is beleborzong az ember, ezen sincs mit vitázni.

A mérleg így felemás: a fentebb kiemelt öt dal nagyon tetszik, a maradék meg nem annyira az én stílusom, de végső soron így nyáron, háttérzeneként ezekkel is elvagyok, ha éppen úgy alakul, rossznak pedig biztosan nem nevezném őket. Legyen mondjuk hét pont a végeredmény, aztán majd meglátjuk, mire jut Steven ezzel az anyaggal.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.