Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Stuck Mojo: Here Come The Infidels

stuckmojo_cVégül eléggé másként sült el a Stuck Mojo újjáéledése, mint azt eredetileg tervezték. A pár év inaktivitás után ugyebár arról volt szó, hogy Rich Ward gitáros és Frank Fontsere dobos a legsikeresebb felállásban állítja ismét vágányra az atlantai rap metalosokat, Bonz rapperrel és Corey Lowery basszer/énekessel. Némi koncertezés után azonban ismét előjöttek a személyi feszültségek meg a régi problémák (bármit is jelentsen ez...), így utóbbi két tag megint távozott. A helyükre ezután két új ember érkezett Robby J. Fonts énekes és Len Sonnier basszer személyében, és végül velük készült el a Here Come The Infidels, a banda tulajdonképpeni visszatérő albuma.

A Stuck Mojo esetében igazság szerint van mit helyre tenni ezzel az anyaggal, a banda utolsó produkciója, a The Great Revival ugyanis érthetetlenül zavarosra sikeredett, pedig előtte gyakorlatilag nem is csináltak gyenge albumot, mindegyiket nagyon lehetett szeretni. Így aztán nem vártam előzetesen mást, mint egy definitív Mojo-művet, ostoba és testidegen elhajlások nélkül, a bandától megszokott stílusban. És persze igyekeztem nem táplálni irreális reményeket a végeredménnyel szemben, hiszen elég nyilvánvaló, hogy új Risingot ennyi év után nem készít már ez a banda sem. Rich és Frank főcsapata ma már eleve a Fozzy, a Mojo csak amolyan szerelemi jellegű side-projekt a maroknyi, ám fanatikus rajongótábor számára – ennek megfelelően ők is tudhatják, hogy a hívek a klasszikus hangzást akarják.

megjelenés:
2016
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Ami egyébként alapvetően dominálja is a lemezt, viszont nem kizárólagosan, és kissé más formában is, mint ahogyan a Pigwalk – Rising – Declaration Of A Headhunter triászon tündökölt. Hangulatilag, arányait tekintve még a kései Southern Born Killershez áll legközelebb a Here Come The Infidels, de ez a párhuzam sem makulátlan. Igazság szerint Robby J. alapvetően más karaktert ad a daloknak, mint Bonz vagy Lord Nelson, amit nem akarok mindenáron a bőrszín számlájára írni, de tény: a Mojóban mindig is markáns kontrasztot jelentett a jellegzetesen fekete rapperhang meg a hagyományosan dallamos énektémák kettőssége, ami most eltűnt. Ráadásul mivel a dallamos énektémákat is Robby nyomja, sokkal egységesebb az ének, mint eddig bármikor. A friss versenyző amúgy jól tolja, szó se róla, viszont a rappelős részeknél kevésbé markáns, kevésbé erőszakos a hangja, mint elődeinek, a dallamos betétek esetében pedig elég nyilvánvalóan most is Rich írhatott mindent. Ha már itt tartunk, a hangszínük sem tér el olyan nagyon sokban egymástól, de a főnök ezúttal megmaradt a vokálozásnál meg a legfeljebb színesítésként alkalmazott, brutál üvöltözésnél.

A lényegi kérdés persze az, hogy milyenek a dalok. Nos, jók, de világrengetőnek összességében azért nem érzem a lemezt, még azzal együtt sem, hogy kifejezetten szívesen hallgatom, mióta hozzáférhető. Ward gitárjátéka olyan, amilyennek megszerettük, az egész metalszakma egyik legalulértékeltebb riffmestere ő, de nyilvánvalóan túllépett már a maga legtermékenyebb, legkreatívabb korszakán, így Pigwalk-, Twisted-, Trick-, Southern Pride-, Drawing Blood-szintű meganóták ezúttal nem születtek. Viszont tempókat, hangulatokat tekintve kellően változatos az anyag ahhoz, hogy ne unjon rá az ember. A The Great Revival megmagyarázhatatlanul cukros kísérletei hálistennek nem tértek vissza, az album gerincét hamisítatlan Mojo-darák alkotják: a zúzda kezdésből kibontakozó címadó nyitás, a hatalmas groove-okkal operáló Rape Whistle, a szövegében a rap/rock-fúzió pionírjai előtt tisztelgő Verbal Combat, netán a lüktető-pulzáló, irgalmatlanul fogós Tambourine mindenkinek ínyére lehetnek, aki csak valaha is szerette ezt a bandát. Nem is beszélve a Charles Bronsonról, amely szerintem egyértelműen a Here Come The Infidels legjobbja. De a záró Blasphemyről is csak szépeket tudok mondani, mert nagyjából mindent egyesít magában, amiről ez a formáció szól.

Itt-ott egyébként hallatszik, hogy Rich agyilag ma már elsősorban a Fozzynál jár: a fogós refrénnel ellátott The Business Of Hate heavymetalos riffelése elég egyértelmű áthallásokat rejt, akárcsak a zakatolós Worst Person On Earth vagy a szintén kórusban erős I Am Legion. A legmesszebbre ugyanakkor a Fire Me-ben merészkednek, ami konkrétan Fozzy-szám, nem Stuck Mojo. Jónak jó amúgy, de arról már lehet vitázni, mennyire szerencsés itt szerepeltetni. A másik radikálisabb kísérlet a zongorás intróból kibontakozó Destroyer, ahol minden fronton nagyobb szerepet kapnak a hip-hopos elemek, mint a többi dalban – szerintem ez is tök jól megy a bandának, de garantáltan lesznek, akik ezt már soknak találják, főleg az album közepére illesztve.

Mint a fentiekből is leszűrhető, jól sikerült a Here Come The Infidels, ráadásul Andy Sneap óriási hangzást biztosított a lemeznek, viszont klasszikus értékű kinyilatkoztatásról nem beszélhetünk, csak egy rajongóknak készített, szerethető cuccról. Én rajongó vagyok, így sokat hallgatom majd az albumot, és őszintén remélem, hogy egy európai turné azért kinéz majd a bandának ebben a felállásban, jó lenne őket ismét élőben látni (bár a szerzői kiadás alapján inkább nem valószínűsítek semmit). De ha nem ismered őket, inkább a fent említett három album valamelyikével kezdd az ismerkedést, és csak utána folytasd ezzel.

 

Hozzászólások 

 
+12 #4 The vigilante 2016-07-22 13:17
Ennél trumpistább lemez idén már nem lesz!
Idézet
 
 
+5 #3 Igor Igorovics 2016-07-21 21:42
Hát ez elég jó lett! Kár, hogy ma már nem pörögnek úgy, mint régen. Talán majd most!
Idézet
 
 
+7 #2 MV 2016-07-21 15:13
A lemezt még nem hallottam teljes egészében, de azokból a számokból, amit korábban közzétettek, számomra visszajött a régi fíling. :)
Idézet
 
 
+7 #1 notreadam 2016-07-21 13:37
Kezdésnek nem is rossz. A következő biztosan még jobb lesz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.