Átböngésztem, milyen benyomást tett rám ez a germán banda, amikor – nem is oly rég – a bemutatkozó albumukról írtam. Hmm... mit is mondhatnék? Nem zengtem örömódát, az zicher. A friss ismertetőből pedig azt kell látnom, hogy míg a dobosukat lecserélték, a mikrofon mögött ugyanaz a fószer zengedez, akit anno alaposan lehúztam. Ez alighanem azt jelenti, hogy a muzsikustársak – velem ellentétben – elégedettek voltak a teljesítményével. Hurrá...
Az ijesztő borító ellenére (most őszintén, nem olyan a rajta lévő fickó, mint egy különösen rosszkedvű Glenn Danzig, némi Resident Evil beütéssel?!) kiváló muzsika hallható a Made for the Violent Age-en. A westfáliai Deliriousnak ez már a harmadik lemeze és igazi, színvonalas, izgalmas thrash metalt rejt, ráadásul a Bay Area-vonalról. Leginkább tal...
Visszatért az orionos puttymetal/opera-fantáziákban utazó Thanasis Ligthbridge. Feltételezem, élő ember nincs ebben az országban, aki ismerné a Dol Ammad nevet – minket, műfajban utazó írnokokat leszámítva, akik hivatalból jutunk hozzá efféle spéci falatokhoz.
Ez aztán a lemezcím! Oz Noy tényleg nem az a bőbeszédű, se nem az a kimondott megjátszós srác. Annál többet beszél helyette a gitárja és a zene nyelvén bizony sok barátja ért is, ők annyira sokan vannak, hogy nótánként kell beosztani, ki is játsszon kivel. Oz ugyanis összedobott 10 dalt, melyek feljátszásához meghívta cimboráit, akikkel el-eltémázg...
Teljesen meg voltam arról győződve, hogy a This Ending korábbi lemezéről már írtam – mit tesz az igényes, ámde szokványos borító és az átlagos zenekarnév – de hiába böngésztem a listát a kritikáknál, nem találtam semmit. Közben meglestem a csapat történetét és ez az első lemezük, szóval sikerült jól összekevernem valakikkel.
Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire rajongóbarát húzás alig több mint fél évvel minden idők egyik legjobb rock/metal koncertvideója után kihozni egy dupla koncertlemezt, ami igazából jelentősen nem különbözik attól (súgok: semennyire, sőt, inkább a pofátlanság kategóriájába tartozik), de mivel a tényleg zseniális Live In The Still Of The Night DVD...
Michael Landaunak valószínűleg semmi köze Martin Landauhoz, a kiváló, idős színészhez, de másban azért ő is jó. Ha tehát mégis van rokoni kapcsolat, akkor ez egy tehetséges család: Mike ugyanis blues-gitáros és – meglepő-e? – Provogue kiadós művész.
A Busta Hoota korábban már szerepelt lapunk hasábjain, röviden elég annyit tudni róluk, hogy németek és amerikai modern metalt játszottak eddig és ez most sincs másképp.
Megint csak fogom a fejemet: Santana tribute lemez! Nálam! Csak valami tévedés lehet! Mivel azonban koncepció kísértetiesen hasonlít a Steely Dan előtt tisztelgő albumhoz (ugyanaz a kiadó, ugyanolyan a lemez kiállítása, az alkotógárdák között is vannak átfedések), amelyről szintén én emlékeztem meg, talán mégsem landolt rossz helyen.
A Brand New Sin első lemeze szerfölött kellemes meglepetés volt számomra annak idején, drukkoltam is, hogy kerüljenek át valami nálunk is elérhető kiadóhoz, és lőn. A második album már a Century Media égisze alatt jött ki, és folytatták azt a zsigeri, nem kevés New Orleans-i mocskot tartalmazó ösztönzenét, ami bár nem az évszázad újdonsága, valahog...
Egy év után, közel ötven perces dalcsokorral jelentkezett a Born From Pain. A recepten nem változtattak semmit, tökös, agresszív nótákkal pakolták tele az új cd-t. Már az egyszerű borító – valljuk be: randa, főleg ezzel, a zöldnek nem éppen túl megnyerő árnyalatával – is azt mutatja, nem lesz itt semmi tökölés, kapunk az orcánkba, amennyi belefér, ...
Természetes, hogy beindulnak pavlovi reflexeim, amikor amerikai power csapat lemeze kerül a kezeim közé. Pláne, ha valami extra mézesmadzag is jár vele: a Ruffians legfőbb vonzereje pedig nem más, mint az a tény, hogy Carl Albert, a néhai hangszálisten itt énekelt a Vicious Rumors előtt.
A mai napig lángol a képem, amiért anno a Wuthering Heights Far From The Madding Crowd albumára 9 pontot adtam. Egyetlen mentségem, hogy a muzsikát már akkor is őrületesen jónak (igen, igen zseniálisnak) tartottam, csupán a hangzással nem voltam túlzottan megelégedve.
Úgy látszik, a Krokus zenéje valahogy nem akar eljutni hozzám. Tavaly bizony sikerült kihagyni bulijukat a Bang Your Head feszten és a lemezeik sem találtak még el eddig hozzám. Ellenben Mark Storacre régi-új énekesnek ez már a második project-munkája, ami az utamba akad.
Azért annak is van előnye, ha egy banda eltűnik 4-5 évre. A Riot esetében ez pont arra volt jó, hogy ezen intermezzo alatt retrospektíven megismerkedjek munkásságukkal a klasszikus 88-as Thundersteel lemezig. És minél többet hallgatom az elmúlt 18 év termését, annál inkább megjön a kedvem ahhoz, hogy egész a kezdetekig visszaássak.
Kicsit csalóka John West új lemezének címe, hiszen igaz, hogy szólóalbumot 2002-ben csinált utoljára, de azóta 5 albumon is hallhattuk egyéni hangját: két Royal Hunt és két Artension között még egy Feinstein anyag feléneklésére is futotta idejéből és energiájából. Ez utóbbi amúgy Ronnie Dio unokatestvérének, David Feinstein gitárosnak – akivel Ronn...
A Red Circuit az egyik olyan csapat, ahol a sri-lankai születéső Chity Somapala villogtatja hangszálait. Mellette a billentyűkön Markus Teske játszik, akit a Sheela nevű zenekara talán nem is, de producerkedése olyan csapatoknál mint a Vanden Plas, Saga, Symphony X, Mob Rules stb. nevesebbé tett. Érdekesebb még a vendégzenészek névsora: a Vanden Pl...
Az Irate Architech death/grindban utazik, ezért talán nem meglepő a korong hossza, mely csupán tíz és fél perces. Az első háromnegyed percet egy funkciótlan és felejthető intro foglalja el (ebből még kettő található a cd-n), utána belecsapnak a komplexebb válfajába a stílusnak, egész korrekt nótákkal, dalokon belül kétféle ordibálási móddal – normá...
Az Ancient Ceremony 2005-ben megjelent minialbumát tartom most a kezemben, és kissé tanácstalan vagyok a meghallgatása után, mert ugye erről kritikát is kéne írni. Nos, jó. Ezen minialbum megszületésekor a banda már túl volt egy demón, két minialbumon és három nagylemezen, ami azt kellene, hogy mutassa, hogy a tapasztalat egy jó album megalkotásáho...
Hiába telítődött a prog metal piac az utóbbi években, a németek talán legismertebb prog metal bandája, a Vanden Plas továbbra is igazi különlegességnek számít. Egyrészt mert nem ontják magukból a lemezeket, tehát nem un rájuk az ember, másrészt pedig – Dream hatások ide vagy oda – sajátos, egyéni, markáns hangzásvilággal rendelkeznek.
Gyakran szokás megfeddni a true metal bandákat a zenei és szövegi klisékhez való ragaszkodásuk miatt. Nem mondom, valóban akadnak a külsőségeket röhejesen túlzásba vivő alakulatok, akik az egész tradicionális műfaj hitelét rontják. Fontos persze a kiállás, megjelenés, de végső soron a heavy metalban is a zene a legfontosabb.
Ismét alkotott a svéd hatosfogat, amelynek előző, Starfall című albumát örömmel és megelégedéssel méltattam annak idején. A melodikus és szimfonikus, ám gigasúlyokkal felvértezett, átgondolt és változatos powerben nyomuló srácok a Fredman stúdióban eszkábálták össze az Astronomy albumot, ami már önmagában is garancia a minőségi megszólalásra.
Közel másfél évtizedes múltra tekinthet vissza az Armistice, hiszen a müncheni zenekar még 1992 végén alakult. Azóta megjelent 3 demo illetve promo cd-jük, és 2000-ben a debüt nagylemez is kijött, Hot on the Trail címmel. A Roots of Evil a második teljes anyaguk, és még tavaly jelent meg.
Számomra az év meglepetése mindenképpen a Depths Of Depravity új albuma. Amit ez a mosonmagyaróvári négyes összehozott, az mindenképpen dicséretes, és nemzetközi színvonalú. Már a borító is nagyon bejön, ami igencsak death metalos, és erősen a Bloodbath Resurrection... albumára hajaz.
Kissé rejtélyes számomra a Circle Of Pain esete. Mint azt az ismertetőjükből megtudtam, a zenekar 1994 óta létezik, ám én még sosem találkoztam velük. Ez már önmagában is elég érdekes, mert profiljukat tekintve beleillenek az általam kedvelt zenei világba, ráadásul germánok, tehát nem a planéta valamely eldugott, átellenes szögletében tevékenykedne...
Ne tévesszen meg senkit a dolog, ez egy újrakiadás, egy több, mint 18 éves lemez leporolása. A Karo egy berlini hard rock zenekar volt még anno, első, valamint egyetlen albumuk a Heavy Birthday. Jó, mondjuk a cím szellemes. Persze nekem a nyolcvanas évek második feléről inkább a hagyományos HM bandák (Maiden, Priest stb.) csodálatos albumai, a thra...
Épp itt volt már az ideje, hogy Paul Stanley is csináljon végre valami értelmeset. Unatkozni persze nyilván nem szokott, hiszen a saját legendája romhalmazán trónoló KISS élén minden évben lekaszálja Amerikát a gigantikus búcsúturnékkal, emellett musicalekben is rendszeresen énekel, új dalokat viszont 1998 óta nem lehetett tőle hallani.
Facebook
Twitter