2004-ben jelent meg az első demója a budapesti Oneheadmannek, akik tovább finomítottak világukon. A matekozás mellett kicsit szárazabb lett a zene – illetve mindez talán annak köszönhető, hogy mindannyian jobban uralják hangszereiket, és most mintha visszafogták volna magukat minden téren, nehogy túltengjenek, az ösztön helyett kiszámíthatóbbá váltak.
A Morpheusszal először a 2003-as pesti Nevermore bulin találkoztam, ahol az utolsó pillanatban ugrottak be az Arch Enemy helyére. Ilyen szituációban egy cseppet sem könnyű bizonyítani, ennek ellenére kimondottan szimpatikus volt a zenekar, méghozzá nemcsak azért, mert jól játszottak: a magyar heavy metal bandák többsége által járt jól kitaposott, k...
Sokan leírták/leírtuk már, hogy az utóbbi években igen érdekes evolúciós pályaívet futnak be azok a bandák, amelyek alapvetően a hardcore-színtérről érkeztek. A kaliforniai Eighteen Visions ugyanolyan állatorvosi ló ebből a szempontból, mint mondjuk az egyre nagyobb sikereket arató Avenged Sevenfold, míg azonban M. Shadows-ék a kezdeti üvöltözős me...
Merész lépés a viking black metalos Borknagartól, hogy egy teljesen akusztikus lemezt adjon ki, hiszen pont a blacker réteg az, amely nem igazán a toleranciájáról híres. Bár a folkosság miatt talán szemet hunynak és átadják magukat egy másfajta zenei világnak.
A Billog zenekar előző anyagáról írt kritikájába akár bemásolhattam volna, amit anno a demóról írtam, most pedig ide akár bemásolhatnám, amit abban a kritikában írtam. Na jó, némi fejlődés érezhető, de az alapvető hibák még mindig ott figyelnek: gyakorlatilag még mindig teljesen alap témákat tologatnak ide-oda.
A Limb Music Productions ismételten eljuttatott hozzánk egy bőséges válogatást ama zenekarok munkáiból, melyek a kiadó védőszárnyai alatt ténykednek. Eme bandák túlnyomó többségéről jobbára én írtam kritikákat a közelebbi, illetőleg a kissé távolabbi múltban, ezért nem látom értelmét az egyenkénti elemzéseknek. A Limb profilját túlnyomó részt a dal...
El nem tudom képzelni, milyen ingerszegény környezetben kell ahhoz felnőni, hogy egy kiadó szerződtessen egy olyan brigádot, mint a Los Los, mivel azt humorosnak tartja. Ennél még Sas József komplett életműve is üdítőbb és szórakoztatóbb.
Egyik oldalról a Bang Tango 2004-ben már teljesen más, mint a korai kilencvenes években, amikor még a glam-sleaze mainstream utolsó hullámának tetején szörföztek. Ma már csak az énekes Joe Leste az egyetlen kapocs a klasszikusnak számító Dancin' On Coals felállással, amit már csak egy üllőként süllyedő Love After Death lemez követett, meg egy "köte...
Nem egyszerű bandákkal foglalkozik a svájci Fastbeast Entertainment, annak ellenére, hogy a death metal mellett tették le voksukat, nem próbálják szerződtetni a legtucatabb brutál-brigádokat, hanem olyanokat keresnek, akik egy kicsit komplexebb módon tolják a tempót. A Baalphegor is ilyen, gyakorlatilag a mészárlás mellett a technikás oldalukat is ...
Tudnivalók a csapatról: az alapítók között olyan neveket találunk, mint Stefan Westerberg és Petri Kuusisto (mindketten Carnal Forge, ex-In Thy Dreams). E fiatalemberek – akiknek szegről-végről még a Steel Attackhoz is közük volt – úgy határoztak egy kietlen, ámde sörmámoros napon, hogy olyasmit szeretnének művelni, aminőt korábban véletlenül sem.
A holland God Dethroned nyílegyenesen halad valami féle ciber-extrém/death metal felé, szinte már rájuk sem lehet ismerni, főleg ha az új lemezt berakja az óvatlan hallgató. Ugyanis az olyan szinten üti le a poharat a hangfal tetejéről, hogy először csak lestem én is, mi történt velük, a pohár darabkáit meg sajnálkozva sepertem össze.
Ki hitte volna úgy tíz éve, hogy egy mezőkovácsházi csapat fogja először sorra megjelentetni lemezeit az egyik legnagyobb nemzetközi metalkiadónál – ezen x év után még mindig elmélázik az ember.
Igen, vannak olyan zenekarnevek, melyek hallatán az egyszeri ember mindent összefantáziál, de azt pont nem, amilyen zenét rejt a cd. A Tishamingo albumát is ránézésre inkább valami doom metal kategóriába soroltam volna, nem ilyen régivágású boogies, blues alapú southern rock zenét társítottam volna hozzá. Van ilyen!
A Basement egy osztrák progrock csapat. Már ezzel sok dolgot elmondtam, úgy érzem. Sajnos a biográfiájukat német nyelven küldték el - ezzel is elmondtam pár dolgot... így aknamunkával kellett (volna) információt találnom róluk. A zenekar tagjai között ránézésre van néhány idősebb tag - ezzel még többet mondtam el róluk – kell egyáltalán kritikát ír...
Ezt sem hittem volna, hogy egy Kanadában működő, hullasminkes black csapat ennyire tetszeni fog. Mondjuk ennek az a része bizarr inkább, hogy ilyen zenekarok nem Norvégiából származnak. A Gothërfall limitált példányszámú cd-jét juttatta el hozzánk, ami nyilván csupán azért limitált, mert a tokban elhelyeztek egy pengetőt a zenekar logójával, és egy...
Lehet, hogy az én zenei műveltségem hiányos, téves elképzeléseim vannak, de ha a viking metal címke szóba kerül, nekem egy zenekar jut mindig eszembe: méghozzá a svéd illetőségű Amon Amarth. Náluk nem csak a zene és a szöveg idézi az ősi viking hagyományokat, hanem elég egy koncertjükre elmenni és vetni rájuk egy pillantást, mindjárt meggyőződhetün...
A Velvetcut nevű formációról azt lehet tudni, hogy Finnországban működik és nagyjából az ezredforduló táján jött létre. A négy srác dallamos, nem túl szilaj, inkább rockba hajló muzsikát játszik, amelyet ők előszeretettel neveznek atmoszférikusnak. Nos, végül is elmondható, hogy minden zenének van egy bizonyos légköre...
Elvégeztem egy kis házi statisztikát, amelyből kiderült, hogy Finnországban egy fő civil lakosságra 43,27 századnyi zenész ember jut. (Aki nem hiszi, számoljon utánam.) A Twilight Guardians ötöse a jobbára tempós, dallamos, klasszikus power metal elkötelezettje.
A Dreamaker esetében az történt, hogy először a friss albumuk került a karmaim közé, mígnem a debütáló anyaguk jóval később – azaz most. Ezáltal végre megtudhatom, miként indított a csapat, miféle elképzelések előzték meg az Enclosed albumot, amely (általam) igencsak nehezen beskatulyázható lemezként látott napvilágot tavaly.
Mindig izgalmas dolognak tartottam, ha egy jól működő, sikeres zenekarból valaki(k) még úgy érzik, több van bennük, és másik (szintén működő) zenekart hoznak össze, ami merőben más, mint az anyacsapat. Ilyen például az Engine (bár azzal már lehet vitatkozni ők mennyire működnek, jobbára sajnos egyáltalán nem).
A meglehetősen ócska, death metalt sejtető borítóba csomagolt, még tavalyi megjelenésű Kragens lemez az idei év legnagyobb meglepetése, melyet ismeretlen banda okozott számomra. A jobb híján power metalként aposztrofálható muzsika ugyanis egyszerre sötét, agresszív, fifikás ám ugyanakkor kellően változatos, fogós és dallamos is. Egyszóval profi, ki...
Régivágású death/thrash zenét játszik az Unleashed, akik új lemezükön sem váltak meg a jól bevált tikatikáktól és dallamos gitártémáktól. Meg szólóktól. Valahogy nehéz az olyan lemezeket beazonosítani, neadjisten megjegyezni, amelyek pőre kartontokban érkeznek, dalcímekkel, ámde borítóval nem.
Tony Macalpine a 80-as évek gitárhős-termésének egyik méltatlanul elfeledett (vagy legalábbis alulértékelt, és ma már szinte csak a szakma által ismert) tagja. Pedig az 1986-ban, az Edge Of Insanity lemezzel debütáló gitárvirtuóz korszak egyik zsenije az azóta is sztárnak számító Satriani vagy Vai mellett (nem is beszélve arról, hogy Tony mostanáb...
Amikor a beleszarós sunshine rock egyik alapbandája kihozta a Rip The Covers Off lemezt, sokan szétmaszatolták a gatyájukat, mivel a feldolgozáslemezeket általában az adott banda hörgő dinoszauruszként történő kivérzése szokta követni. Hála az égnek, Phil Lewisék képesek voltak összekapni magukat, ráadásul még paródiát sem csináltak magukból mint p...
Tulajdonképpen szóról szóra bekopipésztelhetném ide tavaly novemberi cikkemet, amelyben a billentyűcsászár Richard Andersson retrospektív válogatáslemezéről írtam néhány sort. Ugyanis mint már akkor is megjegyeztem, a Time Requiem énekese időközben az a Göran Edman lett (a görög nacionalizmus jegyében a Firewindhez átigazolt Apollo helyén), aki újr...
Három szám, alig több, mint huszonhat percben... mielőtt még valaki doom szerzeményekre asszociálna, leszögezem: ez inkább egy műfajhatárokat tágító album. A 2001-ben alakult francia trió elég sajátságos, sötét hangulatú zenével taglóz le bennünket, amely határozottan a black metalban gyökerezik.
Maroknyi kivételtől eltekintve borzasztóan utálom a vicceskedő csapatokat. Ennek egyik oka az, hogy általában a hihetetlen igénytelen, gagyi produkciót próbálják meg a mókásnak szánt körítéssel lenyomni az emberek torkán. Utálatom másik fő oka, hogy ez általában sikerül is, és mindenhonnan azt hallhatom vissza, hogy az adott csapat mennyire zseniál...
Facebook
Twitter