Általában nem sok értelmét látom a tribute albumoknak, főleg ha egy zenekar még él és virul – bár a Gunsról ez elvétve mondható el. Akkor meg főleg, ha egy zenekar igen markáns stílust és karizmatikus zenészekből áll(t). A tribute albumok meg ugyebár nagyrészt arról szólnak, elhívnak rá pár nevesebb (vagy totálisan ismeretlen) zenekar, akik ugyanúgy elreszelik az adott dalokat, nagyon ritka az igazi feldolgozás, a saját hang/íz hozzátétele. Akkor meg inkább hallgatja az ember az eredetit, nem?
Amikor 2000 végén, a nagy nu metal őrület kellős közepén a Papa Roach berobbant a köztudatba, baromira nem értettem, mi bennük a nagy truváj. Oké, ott volt a döbbenetesen fogós Last Resort megasláger azzal a leplezetlen Maiden idézettel, ami kétségtelenül egy jól eltalált szám volt, ráadásul sokan tudtak kapcsolódni a szövegéhez is, az Infest lemez...
Bevallom, hajlamos voltam előítéletekkel közelíteni egy olyan csapathoz, melynek zenei agya az az ember, aki főállásban Onkel Tom Angelripper germán szeszhimnuszokat megrockosító bandájának gitárosa. Csak még jobban elhúztam a számat, amikor megtudtam, hogy Alex Kraft ráadásul egy vadnyugati konceptalbumot készített Wyatt Earp sztorijáról, mert ez ...
A Sodom igazi régivágású, veterán thrash csapat. A Tom Angelripper vezette társulat nemrég ünnepelte 20 éves fennállását egy jubileumi dvd-vel, amihez ráadásul idén még kijött a 12., egyszerűen csak Sodomra keresztelt nagylemezük is.
Porosnak is mondható gyökerekkel rendelkezik a francia Orakle, egészen 1994-ig kell visszanyúlni, ha valaki a csapat indulása után kutatna. A rövid, ámde velős biográfia megtalálható a honlapjukon, a lényeg a zene úgyis. A most kritizált cd-t 2004-ben rögzítették, tavaly adták ki, és mivel nem csak általuk, hanem a világ sajtója szerint is jól sike...
A Europe újjáalakulását komoly várakozások előzték meg pár évvel ezelőtt, amire a turné csak rátett egy lapáttal – a budapesti koncert is fantasztikus volt – , de a legendás svéd banda két évvel ezelőtti visszatérő lemeze, a súlyos, sötét, vastag hangzású Start From The Dark a régi fanok körében már nem volt éppen egy sikertörténet. Nos, akinek az ...
„100% raw, unclean, uncut heavy fucking metal!!!" – ez vagyon ráróva a Honey For Christ új EP-jét rejtő promotasak hátoldalára. Az egyszeri zenerajongó persze már kapásból gúnyosan vigyorog az olyan kitételeken, hogy „100% raw", meg naná, hogy a fucking-ot is bele kell tenni a meghatározásba, hogy jó tökösen hangozzon. Szóval, helyből bűzlik. Pedig...
Közepes demószintű borítóval rejtik Headless Crossék 5 dalt tartalmazó EP-jüket, mely régivágású power thrash metalt tartalmaz. Nagyjából mintha a nyolcvanas évek közepéből repültek volna ide, bár az énekes kamaszos hangját és éneklési technikáját és hangszínét (néha úgy hangsúlyoz, mintha a következő pillanatban nyomna egy broáfot) bizony szokni k...
A müncheni bandára való első rácsodálkozásom során az alábbi kérdések merültek fel bennem: mégis, vajon milyen mértékű fantáziátlanság kell ahhoz, hogy valaki Not Badnek nevezze el az együttesét? Ráadásul öten vannak a csapatban, és senkinek nem jutott eszébe, hogy azt mondja a többieknek, hogy srácok, ez a „Nem Rossz" talán mégsem a legfrankóbb öt...
Ma úgy látszik, a brutális zenéknek adtam teret, vég nélkül árad a „zakatoló" riffáradat és a „géppuskaszerű kétlábdobolás" a hangfalakból, sejthető tehát, hogy a The No-Mads sem a finomkodásról híres. A csapat lengyel, és érezhetően ők akarnak lenni a helyi Arch Enemy (bár ez a zene inkább thrashes), melyhez be is szereztek egy hölgyet frontasszon...
Igényes, digipackos csomagolású az Exinferis cd-je, bár a booklet egyik oldalán látható véres zsigerek (vagy mik) nem éppen gusztusos látnivalót nyújtanak. A zajos intróból sem sejthető még, miféle zenét játszanak a srácok, bár a borító és a zenekarnév, lemezcím inkább black metalra enged következtetni.
Twisted Sister, Mötley Crüe, W.A.S.P., Poison, Cinderella, Guns N' Roses – csak néhány azon zenekarok közül, akikre bevallottan óriási hatást gyakorolt a New York Dolls (Blackie Lawless totális zöldfülűként egy pár koncert erejéig még játszott is velük annak idején).
A NeverLand második lemezével picit módosított az irányvonalon – illetve közérthetőbbé, befogadhatóbbá tették azt. Alapvetően persze maradtak a melankolikus, darkos vonal mellett, viszont ráerősítettek a gitárokra, melyek mellett a billentyűs hangszerek ugyanolyan jelentős szerepet kaptak.
Az Arsis sem a könnyedebb zenék kedvelőit célozta meg, brutális, ámde mégis dallamokat rejtő death metaljuk igen hatásos módszerrel borotválná le egy egész mammutcsorda bundáját, pedig a formációban csak ketten vannak: James Malone (gitár, basszusgitár, vokál) és Michael Van Dyne (dobok).
Ha valaki új Soilwork lemezt szeretne, hallgassa a német Mygraint, garantáltan nem kap tőle migrént! Öööö, én kérek elnézést. Naszóval Némethonban úgy gondolták, nincs még elég egyéni ötletektől mentes csapat, ezért feltétlenül egy újabbat kell rászabadítani a világra.
A Zao nem szívbajos, képes volt az összes dalszöveget tükörírással berakni a bookletbe.
Michael Schenker (gitár) és Davey Pattison (ének) közös lemeze, melyen örökzöldeket és kevésbé örökzöldeket dolgoznak fel, és mely cd-nek volt előzménye is, amit nem ismerünk, de nem kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljük, milyen lehet.
Mindig is tudtam, hogy kis hazánkban van néhány kevésbé ismert, jó zenekar. A sásdi Gate Of Darkness is ezek közé tartozik, és ezt most már biztosan kijelenthetem az 'Elmúlás"-t hallgatva. Bevallom, én csak néhol találkoztam a nevükkel, a zenéjükkel meg még ennyit sem, ezért volt kellemes meglepetés ez a négy számos EP.
Nemrég egy munkám során Németország nevezetességeit fordítgattam, és most már bánom, hogy Lipcse városánál nem véstem vastagon oda a Disillusion zenekar nevét is. A kissé szerencsétlen módon évek óta nagyrészt trióként (állandó bőgős nélkül) alkotó csapat már első lemezével – Back To Times Of Splendor – is kivívta a szakma és a rajongók elismerését...
A norvég Chrome Division alapítója nem más, mint Stian Thorensen, ismertebb nevén Shagrath, a Dimmu Borgir frontembere. Aki e tény hallatán egyből venné a láncinget és rohanna a tükörhöz sminkelni, hogy aztán beszerezze a lemezt, inkább várjon egy kicsit: az extravagáns károgómester ugyanis itt egy hangot sem dalol, csak gitározik, a zenének pedig ...
A Sacra Arcana egy hazai folk-metal társulat, akik érzésem szerint jóval nagyobb fába vágták azt a bizonyos fejszét, mint amire egyelőre képesek. 2001-ben alakultak és egy hegedűs leányzóval kiegészítve játsszák azt a fajta folkos zenét, ami itthon meglehetősen népszerű, viszont hazai képviselőik egyelőre nem az igaziak.
Annak idején, amikor megismertem a Leatherwolf 1989-es Street Ready lemezét, emlékszem, hetekre beragadt a hifibe. Ez a három szólógitárral felálló, különleges kaliforniai banda egészen sajátosan vegyítette a tradicionális US power ízeket a korszak stadionrockjával, minden bizonnyal azért nem is tudtak szélesebb körben is ismertté válni – az Island...
A gejzírek szigetéről, Izlandról érkezett a Changer 4 dalt rejtő EP-je. A csapat 1999-ben alakult, 2001-ben adták ki az első EP-jüket, 2004-ben pedig Scenes címmel az első lemezt. Utána tagcseréltek, és zenei irányt is váltottak (bár azt nem írják, az előző milyen volt).
Változnak az idők. Ki gondolta volna, hogy a Cattle Decapitation, amely a brutális grindcore zenéje mellett leginkább a véres-belezős borítóiról volt híres (vagy inkább hírhedt), most egy viszonylag szolid, hatkarú Sívaként bárdokat szorongató Minotaurosz-szerű figurás borítóba csomagolja legújabb lemezét? Ehhez képest hol vannak az olyan cenzúrázo...
Ha lassan is, de eljutott hozzám a brit illetőségű My Dying Bride A Line Of Deathless Kings című új korongja. Figyelmeztetek mindenkit, hogy aki világmegváltó új gondolatokat, különleges zenei megoldásokat vár tőlük, az sajnos csalódni kénytelen. A csapat szinte nem változott semmit, ha mégis, az csak a sokadik hallgatásra derül ki, és csak annak a...
2004-ben jelent meg az első demója a budapesti Oneheadmannek, akik tovább finomítottak világukon. A matekozás mellett kicsit szárazabb lett a zene – illetve mindez talán annak köszönhető, hogy mindannyian jobban uralják hangszereiket, és most mintha visszafogták volna magukat minden téren, nehogy túltengjenek, az ösztön helyett kiszámíthatóbbá vált...
A Morpheusszal először a 2003-as pesti Nevermore bulin találkoztam, ahol az utolsó pillanatban ugrottak be az Arch Enemy helyére. Ilyen szituációban egy cseppet sem könnyű bizonyítani, ennek ellenére kimondottan szimpatikus volt a zenekar, méghozzá nemcsak azért, mert jól játszottak: a magyar heavy metal bandák többsége által járt jól kitaposott, k...
Facebook
Twitter