Shock!

Mintha a Provogue csak az XY Bandek munkáira és bluesgitárosok szólólemezeire specializálódott volna. Legutóbb Joe Bonamassa kiváló blues albuma keveredett hozzám, most pedig itt van a Carl Verheyen Band új anyaga és egy dupla Michael Landau Group koncert. Carl mester mondjuk nincs annyira elmerülve a bluesban (bár van azért abból is bőven), inkább a kellemes, felnőttes, punnyadt, überszoftos rockzene elkötelezettje, amelynél még az AOR műfaj is keményebb.

Az énekesnek alapvetően teljesen rendben lévő, kicsit Stingre emlékeztető (de annál jobb) énekhangja van, kiválóan gitározik, úgyhogy gond egy szál se. Van szóló is elég (amennyire én hallom, Carl két fő istene Lukather és Steve Howe), de persze nem ez a zene fogja leszaggatni a fejünket egy szombat esti haveri összejövetel alkalmával, hacsak nem relaxálós, dumálgatós, kártyázós, Activityzős partit szervezünk. Oda pl. tökéletes háttérzene. Egy fárasztó nap után pedig kisimítja ráncainkat, elhessegeti gondjainkat – ledőlsz a kanapéra a hifi cucc elé és garantáltan feldob ez a muzsika. Tudom, mert kipróbáltam és egy ilyen hallgatáskor bizony megtetszett a lemez.

Aki nagyobb szakértője a szélesebb értelemben vett rockzenének és kevésbé ismert képviselőinek, biztos oldalakat tudna írni a Take One Stepről, de nekem elég annyi, hogy ez objektíve nagyon jó zene (lásd a pontszámot) és hogy bizony egy vérszomjas metal rajongónak is vannak olyan pillanatai, amikor nagyon el lehet csípni a hangulatát. Érdemes tehát megtenni azt a lépést.