Ha azt mondom, fekete zene, mindenkinek eszébe jut egy sereg műfaj: jazz, blues, soul, gospel, r'n'b (ezeket csipázom), funk, rap, hiphop (ezeket ki nem állhatom) – a rock, hard rock, netán heavy metal viszont talán fel sem merül. Pedig a feketék a keményebb zenék világában is otthonosan mozognak, ha akarnak: Living Colour, King's X, TM Stevens, Tony MacAlpine... mind-mind más műfaj jeles képviselői. És persze a vájtfülűeknek a Mother's Finest is beugrik.
Kerry Livgren, a Kansas gitáros-vokalista legendája 2004-ben szabadította ránk először a Proto-Kaw nevet: a Before Became After lemezen olyan szerzemények szerepeltek, melynek javarésze még a Kansas előtti időkben született. A mostani album azonban az első olyan, amelyen jelenkori szerzemények kaptak helyet.
Kíváncsi lennék, vajon a Narnia film révén szerzett-e a svéd csapat új rajongókat. Nem lepődnék meg, ha így lenne, végül is immár majdnem 10 éve nyomják a Rainbow / Dio / Malmsteen / régi Europe- vonal tökéletes ötvözeteként aposztrofálható, keresztény szellemiségű dallamos metaljukat, zenekari koncepciójuk pedig jócskán merít a Narnia mesevilágábó...
Midnight ugye a Crimson Glory énekeseként vált legendássá már nagyon fiatalon; azt az énekteljesítményt pedig, amit az elsőkét Crimson Glory lemezen hozott, azt sem überelni, sem utánozni sem tudta azóta senki. A sikertől talán kicsit megzavarodva és a metal skatulyából kilépni akarván pedig ráerőltette zenei ízlését társaira is, aminek eredménye e...
A több, mint hat éves zenekar nem kispályázik és mint látható, nem is ma kezdték. A demóanyagot leszámítva ez már az ötödik cd-jük. Elég korrekt old school black metalt játszanak, kellően torzított gitárokkal, nyers hangzással.
A hírbeszámolók szerint országszerte érezhető volt az a Richter-skála szerinti 5,5-ös erősségű földrengés, ami belőlem fakadt s áradt szerteszét. Egy hatalmas sziklagörgeteg okozott ekkora rezonációt, amely leomlott bennem, midőn első ízben hallgatni kezdtem az új Vak Kardigán albumot.
Többen felhúzták a szemöldöküket, amikor a Mastodon a Warnerhez szerződött, én azonban nem tudtam elképzelni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai metal bandájából háromakkordos slágerecskéket hoz majd elő a multikiadó. Ha valaki aggódott is emiatt, alaptalan és felesleges volt: Brann Dailorék a Blood Mountainnel pontosan ott veszik fel a fon...
A finn Manitou még 1998-ban alakult, ám ez mégis csak a második nagylemezük. Első, Mad Moon Rising című anyagukat egy azóta földbeállt kis kiadó hozta ki, majd a Firebox is piacra dobta, megbónuszolva, kicsit feltunningolva. Közben a srácok lenyomtak egy komplett turnét Paul Di'Anno vendégzenekaraként, sőt egy bulin még a kíséretet is ők adták a le...
A Finnországban működő formáció 1999 óta létezik, s egy alkalommal már összeakadtam velük – pontosabban a muzsikájukkal. Annak idején úgy jellemeztem a BTD világát, mint északi beállítottságú, komor színekben játszó, ugyanakkor mindvégig dallamos hörgizenét.
Mikor először akadt kezembe a germán ötös lemeze, nem sok jóra számítottam. Hihetetlenül gagyi borító és kiborítóan rossz lemezcím, ráadásul death / thrash and rollként hirdeti őket a kiadó és a lemezcím is. Finoman szólva sem derűs kilátások...
Itt van hát a spanyol death metal legenda (nem viccelek, az infólapon ezt írták) 2005-ös korongja. Egyébként az említett infólapon jókat lehet vidulni, például az énekes művészneve Dave Rotten, és a line-up felsorolásánál a többi zenész a keresztnevével szerepel. Akármekkora legendák is, ez kicsit ciki.
Vannak a világon egyszeri és megismételhetetlen lemezek, amik a maguk pillanatában olyan tökéletesen megtalálták a helyüket, hogy azóta is szent és sérthetetlen etalonként magasodnak a követők felé. Külön érdekes esetek azok, amikor valakik csupán hobbiprojectként összekalapálnak egy ilyet, aztán mindenki szépen csinálja tovább a maga dolgát: a leg...
Portugál zenekar az Assemblent és még 1998-ban indultak, grunge feldolgozásbandaként. Mára eltávolodtak az eredeti irányvonaltól, zenéjük leginkább olyan zenekarokhoz hasonlítható, mint a szintén portugál Moonspell vagy a brit My Dying Bride, de morcosabb témáik jócskán merítenek a death metalból is.
Igen, vannak a világon teljesen felesleges dolgok. Kedves levélváltás után megérkezett a „promo cd", ami jelen esetben egy pőre (még csak nem is túl márkás) írott cd-t takar, amire valaki randán ráfirkálta, hogy: Razordog. Egyéb információt nem tartalmazott a boríték (lemezcím, dalcímek, mikor, miért készült, ki / mi ez a Razordog, kontakt, rántott...
Csak megszületett... Egész sokáig teljesen bizonytalannak tűnt, hogy mikor lesz Wendigo nagylemez, hiszen a zenekar nem akart idejekorán beleugrani valamibe csak azért, hogy legyen. A Let It Out alapján azt kell mondanom, hogy jól tették.
A rémes csomagolás egy svéd zenekar albumát rejti. A csúf, bugyirózsaszín borító már csak azért is érthetetlen, mert az a Charlie Granberg követte el, aki már olyan csapatoknak is készített képeket, mint pl. a Hellfueled, a Marduk vagy a Maze Of Torment.
Vajon az új kiadó nyomása vehette rá Zakk Wylde-ot, hogy a hetedik Black Label Society lemez borítójára az eddig megszokottaktól eltérően ne valami óvodás szintű, két perc alatt összebarmolt igénytelen ostobaság kerüljön, hanem egy egész jópofa kép? A biliárdozó apácák mellett a kereszt alakban kihajtható booklet is kimondottan impozáns, úgyhogy hu...
Akik látták anno hazánkban a norvég zenekar koncertjét, egy részük azt mondja, hogy a lemez is gyenge, mások pedig rehabilitálják őket, mivel jó anyagot tettek le az asztalra. Én is ez utóbbi réteghez tartozom. A Kampfar valami nagyon egyedi ízzel játssza pagan/viking black metalját, olyasféle hangulattal, mint a kései Bathory a nordikus metalt, és...
Peter Green már akkor gitározott, amikor én még csak egy pajzán gondolat sem voltam. Peter Greent a Fleetwood Macből ismerhetik a szakértők. De megfordult olyan arcok mellett, mint John Mayall. Többek között. Csak, hogy a zöldfülűek is sejtsék, hogy blues gitárosról van szó. Saját csapatát, a Peter Green Splinter Groupot a kilencvenes évek közepén ...
Amerikában, ha egy zenész blues-t, countryt vagy keresztény rockot játszik (netán ezek ötvözetét, hehe), megélhetésével sok gondja nem lesz, ezek a stílusok ugyanis trendektől függetlenül óriási tömegeket szólítanak meg odaát. Joe Bonamassa pedig, bár Európában nem lehet túl ismert a neve, szintén remekül „elvan" otthon bluesgitárosként, máskülönbe...
A Jadis (is) régi angol prog csapat, amikor utánanéztem, szinte hihetetlennek hatott, hogy már 1992 óta jelentetnek meg lemezeket. Úgy látszik, akármennyire is trendközpontú hely Anglia, ezzel a régi vágású, kellemes prog rockkal azért el lehet lenni arrafelé is - biztos a Marillion és Peter Gabriel táborának köszönhetően.
Azt hiszem, Pat Travers nevét nem nagyon kell bemutatni a rockzene kedvelőinek, talán csak a fiatalabbak nem ismerik. Amerika egyik legjobb blues/hard rock gitárosa most egy zenei időutazása invitál bennünket; a 70-es évek nagy zenekarainak legjobb dalaiból készített egy feldolgozásalbumot. Olyan zenekarokról van szó, mint például Trapeze, Deep Pur...
Négy francia fiatalember alkotja a bandát, akik valamiféle elektro-metal izében alkotnak. Az „izé" bizonytalankodás nem véletlen a részemről. Szóval itt ez az album, amelyhez mindössze egy nyúlfarknyi tájékoztatót csatoltak, azt is kizárólag francia nyelven. A tájékoztató kifejezés sem ül igazán, hisz néhány zenei orgánum magasztaló idézetét tartal...
Az Iraven egy francia zenekar, pontosan tíz éves múlttal, de csak két teljes hosszúságú lemezzel a hátuk mögött. Maga a név is egyébként angol és francia szavak összevonásából született, kb. olyasmit jelöl, hogy "Mindig haragos". Nos, a zene tényleg elég harapós. Valami egyedi keveredése a dallamos black, a death, és a nyolcvanas évek thrash metalj...
Még meg sem száradt a tinta a Pat Travers lemezismertetőn, máris itt a következő remek blues/rock album. Bár az egy komplett feldolgozáslemez volt, ez pedig egy sorlemez, noha itt is szerepelnek más előadóktól feldolgozott számok, pl. Fats Domino-tól a Hello, Josephine, vagy az egyik személyes kedvencem, John Lee Hooker dala, a Huckle Up.
Azt hiszem, ha Peter Jackson rendező nem Howard Shore-t bízza meg a Gyűrűk Ura filmtrilógia zenéjének megírásával, akkor nyugodtan továbbpasszolhatta volna a feladatot a Summoning nevű osztrák black metal duónak. A két zenész, Silenius és Protector több mint tizenhárom éve nyomja a teljesen egyedi, underground black metalt, több albummal, minialbum...
Az ismeretlenség teljes homályából felbukkant Stress Factor 9 zenekarban két neves underground arc egyesítette erőit: Randy Rampage énekes a D.O.A. nevű punk legendában, illetve a klasszikus Annihilator debütön, az Alice in Hellen szerzett magának hírnevet, ám utóbbi bandából hamar repült, és csak egy évtizeddel később tért vissza az újjáalakuló, á...
Facebook
Twitter